Állával a ház felé bök, amire megremeg a térdem.
– Lehet, hogy nem látszik de rettegek – vallom be az ujjaimat tördelve. A táskám pántját szorongatva bámulom a kivilágított ablakokat.
Iván nagyot sóhajtva megfogja az ökölbe szorított kezemet, lassan szétfeszíti.
– Nem szeretnék ünneprontó lenni, Angyalka. De még a vaknak is feltűnt volna – nevet fel mély hangján. A szememet forgatva húzom el a kezemet tőle.
– Reménytelen eset vagy – veszek mély levegőt.
Iván vigyorogva vonja meg a vállát.
Kinyitja az ajtót, előreenged. Hiába nyugtatom magam, kicsit idegesen lépek be a házba. Egy előszobába nyílik az ajtó, ahol két nagy bőrönd várakozik a tulajdonosára. Hátranézek Ivánra, aki már tovább is indul a nappali felé, aminek a végében egy kétszárnyú ajtó vezet a partra. Iván a nyitott konyha
