Tizenkettedik fejezetMagam elé meredtem, ki az éjszakába. Weston mellett ültem a teherautó vezetőfülkéjében. A motor elnémult, s az alant elhúzó kocsik moraja eszembe idézte, hogy a kedvenc helyemen vagyok. Per pillanat azonban nem éreztem itt jól magam.
Weston alig méltatott szóra, amióta úgy fél órája beállt a szüleim kocsifelhajtójára. Az éttermi vacsora óta nem felelt további SMS-eimre. Szemlátomást zabos volt, nem is kicsit, mikor bemásztam mellé az utasülésre. Gondoltam, így is jó, és nem törtem meg a csöndet. Neki kellett kimondania, mi zavarja ezúttal.
Nagyot sóhajtott, de továbbra is hallgatott. Teltek-múltak a percek. Vágni lehetett köztünk a feszültséget, s a szűk kis vezetőfülke megtelt ki nem mondott vádjaink tömegével.
– Berágtál rám? – kérdeztem.
– Miért, te igen?
Felém
