Halálos árnyékok

ELSŐ FEJEZETMint oly sokszor, mióta rendőrt vett feleségül, Roarke-nak egy nagyon kellemes időtöltést kellett félbeszakítania gyilkosság miatt. De hát, gondolta, a Washington Square Park diadalíve alatt, a saját vérében fekvő nőnek sokkal több oka lenne a panaszra. Végül is hajdani (soha el nem ítélt) bűnözőként tudhatta, mit vállal, amikor beleszeretett a rendőrbe. Azt viszont nem hitte volna, hogy a divatos sportfelszerelést viselő nő számított rá, hogy felvágott hassal végzi ezen a kellemes tavaszi estén. Roarke és a rendőrje lemaradt egy szórakoztató színdarab utolsó jelenetéről, a nő azonban az egész hátralévő életéről. És most, a balzsamos májusi éjszakában, 2061 tavaszán egy másfajta színdarabot nézett. A színpad a rendőrjéé és az áldozaté volt a helyszínelő lámpák rideg fényében. Sziluettjük szomorúan rajzolódott ki a bámészkodók kíváncsi tekintete elé húzott függöny háttere előtt. Az egyenruhás járőrök kordon mögé terelték a közönséget. Az árusok, a szerelmespárok, a sétálók és a turisták, az utcai komédiások és a kutyasétáltatók kíváncsian bámulták a halált. Roarke igyekezett nem láb alatt lenni, miközben a főszereplő – Eve Dallas hadnagy – eljátszotta a szerepét az erkölcsről és halandóságról szóló darabban. A hadnagy leguggolt a holttest mellé. Karcsú volt és kemény, bőrkabátjában és csizmájában. A helyszínelő készlete mellette hevert kinyitva, rövid, barna haja csillogott a lámpák fényében. – Az áldozat Galla Modesto, harminchárom éves, prince-i lakos. – Galla Modesto. Eve felemelte a fejét és whiskey-színben játszó szemét hunyorogva Roarke felé fordította. – Ismered? – Nem. A bátyját egy kicsit. Modesto Bor és Szeszes Italok. A nő az egyik örököse lett volna… harmadik generáció, azt hiszem. Nemzetközi, családi tulajdonban álló cég, toszkánai központtal. – Érdekes. Hat éve házas, a férje Jorge Tween. Egy négyéves fia van. – Elővett egy hőmérőt. – A halál beálltának időpontja huszonkét óra tizennyolc perc. A halál oka a helyszínen végzett megfigyelés alapján a hasán ejtett nyolc hüvelyk hosszú függőleges vágás. Feltette a mikroszemüvegét és közelebb hajolt a tátongó sebhez. – Úgy látom, mélyen beledöftek a hasába, majd felfelé rántották a fegyvert. Az orvos szakértő majd pontosan megmondja. Felegyenesedett guggoltában. – Nincsenek szemmel látható védekezési vagy egyéb sebek. Nem találtak mellette táskát, ugyanakkor az áldozat futáshoz vagy edzőteremhez öltözött. A bal kezén gyémántokkal kirakott gyűrűt visel, a fülében gyémánt fülbevalót… kettőt a balban, egyet a jobban. És egy sportos csuklólinket. – Semmi sem utal arra, hogy rablótámadás lett volna. Eve elhúzta a nő felsőjének a zsebén a cipzárat. – A ’linkje. – Bizonyítékzacskóba tette, majd benyúlt a futónadrág zsebébe. – Igazolvány. Felállt, átment a holttest másik oldalára, kicipzározta a másik zsebet. – Pánikgomb. Nyilvánvaló, hogy nem esett elég korán pánikba. – Megjött a mi Peabodynk – közölte Roarke. – És McNab. Eve társa a párjával, Ian McNabbel, az ENyÜ nyomozójával sietett a kordon felé. Mivel Peabody alkalmi ruhát viselt – amelyet rózsaszín tulipánok díszítettek a rózsaszín kabátja alatt –, McNab pedig rózsaszín nadrágot, már-már világítóan élénkzöld légtalpú bakancsot, illetve rózsaszín-zöld mintás inget, Roarke arra következtetett, hogy épp szórakozás közben érte el őket a hívás. Felmutatták a jelvényeiket az egyenruhásoknak és átbújtak a kordon alatt. Peabody, göndör hajában vörös csíkokkal, egyenesen Eve-hez és a holttesthez ment. – Bocs, Dallas, egy klubban voltunk az East Side-on, és lassan értünk ide. Eve vetett egy futó pillantást Peabody öltözékére – és megakadt a szeme a tűsarkú cipőn. – Frist és Nadir járőrök értek elsőként a helyszínre. Beszélj velük, aztán hallgasd ki a lehetséges szemtanúkat. – Visszafordult a holttesthez. – McNab pedig utánanézhetne a térfigyelő kameráknak, ha már itt van. – Értettem. – De előbb fújj magadra kesztyűt és segíts megfordítani az áldozatot. A neve Galla Modesto – kezdte, és röviden összefoglalta Peabodynak, amit eddig megtudott. A holttest hátán nem látott más sebhelyeket vagy nyomokat – viszont talált egy farzsebet a futónadrágon. – Kulcskártya – mondta a jegyzőkönyvbe. – Test és Elme Fitneszközpont – olvasta fel a feliratot, majd betette a kártyát egy zacskóba. Bezárta a helyszínelő készletét, majd elővette a ’linkjét, hogy szóljon a takarítóknak és a halottszállítónak. Amikor megfordult, Roarke kávét nyújtott felé, papírpohárban. – Hol szerezted? – Egy árustól. Azt hiszem, valahol a rendőrségi kávé és az elfogadható között van. Eve belekortyolt és vállat vont. – Valahol a kettő között. Kösz. Nyugodtan elmehetsz. Nekem még beszélnem kell a szemtanúkkal, a férjével, el kell mennem az edzőterembe, ahova járt… – Ideküldettem a kocsidat, és gondoskodtam a sajátomról is. Eve kortyolt még egyet az éppen csak iható kávéból és ránézett a férjére. Az az arc, az az arc! Az élet egyik csodája, és az övé. Merész, kék szempár, selymes szempillák és még selymesebb fekete, majdnem vállig érő haj. A száját kreatív angyalok alkották meg, egy különösen jó napjukon. A síkok és a szögek valahol egy költő romantikája és az egyik, a bukást dacosan felvállaló angyal szexualitása között elhelyezkedő végeredményt hoztak létre. És Írország zenéjével a hangjában kész is volt a rendkívüli csomag. – Jó, hogy kéznél vagy. Az a tökéletes száj elmosolyodott. – Mind tesszük a dolgunkat. Úgyhogy maradok továbbra is kéznél, amíg ideér értem a kocsi. – Tűnődve elnézett a kordon mögött tolongó tömegre. – McNab hamarosan itt lesz a térfigyelő kamerák felvételeivel, szóval… Eve látta, hogy a férfi szeme összeszűkül és elsötétedik. – Mi az? – pillantott ösztönösen ugyanabba az irányba. – Mit láttál? – Valakit, akit régen ismertem. Mielőtt Eve válaszolhatott volna, Roarke gyors, határozott léptekkel elment. – A francba! – Eve odaintett egy egyenruhást a holttest mellé, és épp indult volna a férje után, amikor Peabody sietve visszaérkezett. – Van néhány tanú, aki látta elesni az áldozatot, és van egy férfi, aki nem látta, de azt állítja, hogy találkozójuk lett volna. Teljesen össze van törve, amiből arra következtetek, hogy lehetett valami közöttük. – Kezdjük vele. Mi a fenét csinálhat Roarke? – tűnődött. A férfi átvágott a tömegen. Tudta, hogyan furakodjon át gyorsan, hatékonyan az emberek között. Régen degeszre tömött zsebekkel ért volna ki a másik oldalon. Ám hiába haladt gyorsan, hiába cikázott ide-oda a tekintete, hiába élesedtek ki az érzékei, nem látta meg újra azt az arcot. Azt a véres árnyékot a múltjából, gondolta, miközben elnézett a lámpákon, a bámészkodókon, a szökőkúton és az üres padokon túlra. Szándékosan mutatta meg magát. Gúnyolódott. Mintegy beintett neki, tudva, hogy elég messze van ahhoz, hogy eltűnjön a szeme elől. Legyen hát. Ha az a rohadék játszani akar, rajta nem fog múlni. – Messze vagyunk már a dublini sikátoroktól, fiú – morogta maga elé, aztán sarkon fordult. Mivel a tanú, Marlon Stowe remegett és zokogott, Eve odavezette az egyik padhoz. A harmincas évei közepén járhat, körülbelül öt láb tíz hüvelyk magas, a haja homokszőke, a szeme barna, és rövid kecskeszakállat visel, mérte fel egy pillantással a hadnagy. – Itt lett volna találkozója Ms. Modestóval? – A szökőkútnál. Azt mondta, negyed tizenegyre, de legkésőbb félre megpróbál ideérni. A férfi fekete nadrágot, vékony fekete pulóvert és fekete bakancsot viselt. Eve ebből arra következtetett, hogy nem futni akartak. – Miért akartak találkozni? Stowe megtörölte az arcát. A hüvelykujján egy kis kék festékfolt csillogott. – Viszonyunk volt. Tavaly nyáron ismerkedtünk meg. Galla megvette az egyik képemet. Meglátta a festményeimet a kirakatban, és megtetszett neki egy, amelyet Toszkánában készítettem. Galla… a családja… Toszkánából származott, és azt mondta, a szülőföldjére emlékezteti a kép. Aztán eljött még néhányszor a galériába… és egymásba szerettünk. – Tehát intim, romantikus kapcsolatban állt Ms. Modestóval. – Egymásba szerettünk – ismételte meg a férfi. – Néha itt találkoztunk, és csak üldögéltünk vagy sétáltunk. Néha felmentünk a lakásomra. Tudtam, hogy férjnél van, elmondta. Soha nem hazudtunk egymásnak. Van egy kisfia. El akarta hagyni a férjét, de a kisfia… El akarta hagyni a férjét, még az ügyvédjével is beszélt. De… A két tenyerébe temette az arcát. – Amikor utoljára együtt voltunk, azt mondta, hogy vége. Mind a ketten tudtuk… Kezdettől fogva tudtuk mind a ketten, hogy nem tarthat örökké. Neki elsősorban a fiára kellett gondolnia. Meg kellett próbálnia rendbe hoznia a házasságát, a családját. – Mégis beleegyezett, hogy ma este találkozzanak. – Én kértem meg rá. Nem azért, hogy együtt legyünk. Csak hogy végleg elbúcsúzzunk. Adni akartam neki valamit. – Mit? A férfi kinyitotta a táskáját és előhúzott egy vastag, barna papírba göngyölt csomagot. – Egy festmény. Az első mellé, amit megvett. Arra gondoltam, legyen az utolsó olyan, mint az első. – Bizonyára sértett és dühös volt. Stowe megrázta a fejét, és ismét könnybe lábadt a szeme. – Szerettem. Tudtam, hogy házas és gyereke van. Soha nem hazudott nekem. Soha nem ígért semmit. És… – vett egy nagy levegőt – …tudtam, hogy ő is szeret. Nem maradhatott velem, de szeretett. Ha nem kértem volna meg, hogy jöjjön ide ma este… Ekkor teljesen szétesett, ezért Eve felpillantott Peabodyra, a vigasztalóra. – Marlon – ült le Peabody a férfi mellé. – Nem hibáztathatja magát, viszont talán segíthet. Tudta más is, hogy itt akarnak találkozni? – Nem. Óvatosak voltunk… a kapcsolatunkban. Senkinek sem beszéltünk róla. Mi… – A tenyere élével letörölte a könnyeket az arcáról. – Csak mi tudtunk róla. Azt mondta, azt fogja mondani a férjének, hogy lemegy az edzőterembe. Csak egy gyors edzésre. Máskor is csinált ilyet, nem lett volna szokatlan. Senkinek sem szólt volna arról, hogy ide jön. Én sem mondtam el senkinek. – Hogyan tartották a kapcsolatot? – Csak szöveges üzenetekkel. – Mikor voltak utoljára együtt? Mikor szakított önnel? – A múlt héten. Eljött a lakásomra és közölte a döntését. Még egyszer utoljára szeretkeztünk. Mára készültem el a festménnyel, úgyhogy ráírtam és megkérdeztem, hogy találkozhatnánk-e itt, mert van számára egy ajándékom. És hogy ez segítene nekem lezárni a dolgot. – Amikor itt találkoztak, feltűnt bármikor is, hogy valaki különös figyelmet szentel neki, vagy kettejüknek? – Nem. Ez nagyon jó hely. Mindig biztonságban éreztem magam itt. – És amikor Ms. Modesto felment a lakására? – terelte vissza magára a férfi figyelmét Eve. – Észrevett bármikor is bárkit odakint? Bárkit, akitől feszélyezve érezte magát? – Nem. Egy kis lakásom van a Village-ben, a galéria fölött. Ott dolgozom, ott állítok ki, ott fogadom néhány tanítványomat. Galla hetente egyszer, néha kétszer tudott eljönni, de általában csak egyszer, amikor a bébiszitter vigyázott a fiára vagy valamelyik barátjához ment játszani. Csak egy-egy óránk volt, néha kettő. Egy életre való szerelemre. Tudtuk, hogy csak az a kis időnk van. – Ms. Modesto említette bármikor is, hogy fenyegetve érzi magát, vagy megfenyegették? – Nem, nem. Istenem, dehogy! – Szokott veszekedni a férjével? Stowe már szinte oda sem figyelve megtörölte a szemét. – Nem igazán, Galla soha nem beszélt róla. A férjét jobban érdekelte az üzlet meg a látszat, tudja? Hogy hogy festenek együtt, amikor megjelennek valahol. Galla vissza akart menni Toszkánába, a fiával. Hogy aztán ott éljünk együtt. Erről álmodoztunk, még ha tudtuk is, hogy csak álom. Eve kezébe nyomta a festményt. – Elvenné ezt? Én rá se bírok nézni. Nekem nem kell. Túl fájdalmas. – Peabody, írj egy elismervényt Mr. Stowe-nak a festményről. Egyelőre bizonyítéknak minősül. – Nekem nem kell – eredt el ismét a férfi könnye. – De eladni sem bírnám. Tartsák meg nyugodtan. – Azt nem tehetjük, de majd kitalálunk valamit. Peabody nyomozó ír róla egy elismervényt és felveszi az adatait. Eve meglátta Roarke-ot és átnyújtotta a festményt Peabodynak. – Utána elmehet. Hazavigyük? – Nem, nem. Hazasétálok. – Részvétünk a veszteségéért, Mr. Stowe. Kérem, hívjon fel engem vagy Peabody nyomozót, ha bármi eszébe jut, ami segítheti a nyomozást. Eve felállt és odasietett Roarke-hoz. – Mi folyik itt? – követelte. – Látom, hogy dühös vagy. A félelmetes Roarke dühös. – Gyere, járjunk egyet – fogta meg a karját a férfi. – Nem mehetek csak úgy el… – Gyere. – Határozottan vezetni kezdte, el a tetthelytől. – Lorcan Cobbe – kezdte. – Rá kellene keresni. Dublini, három-négy… esetleg öt… évvel idősebb, mint én. – Az egyik régi barátod? – Távolról sem. – A lámpák fényköréből kiérve megállt a sötétben. – Az apámnak dolgozott, és mivel a lopáshoz nem volt tehetsége, a kegyetlenkedéshez viszont igen, verőember lett. A védelmi pénzek beszedésében segített. Máskor majd elmondom az egészet, de szerintem érdemes lenne rákeresned. És óvatosnak lenned. Szembefordult Eve-vel és megfogta a két vállát. – Nagyon óvatosnak, Eve. – Miért? – Ha tudna, egy pillanat alatt végezne velem, de azt még jobban élvezné, ha azt ölhetné meg, aki fontos nekem. Vérbeli gyilkos, mindig is az volt. – És te láttad, itt a helyszínen. – Láttam. Gondoskodott róla, hogy lássam. Igen, gondoskodott róla a rohadék. Ismét körülnézett, de tudta, hogy nem fogja meglátni az arcot. Aznap este már nem. – Én mondom, nem kellett látnom, hogy ő döfte a kést abba a szegény nőbe ahhoz, hogy tudjam, ő tette. Ő a te embered. – Miért pont az áldozat? Nem tudhatta, hogy itt leszel. – Szerencséje volt. Az ő szenvedélye az ölés, Eve, élvezetből és a haszonért. Alapvetően Európában dolgozik, de szerintem nem ez volt az első munkája az Államokban sem. Nem tudok róla, hogy máskor is járt már New Yorkban, legalábbis munkaügyben, pedig szerintem tudnom kellene. De most itt van. Eve némán emésztette a szavait. Ritkán látta ilyen izgatottnak – dühösnek meg pláne –, úgyhogy komolyan vette, amit mondott. – Hogy néz ki… hogy nézett ki ma este? – Körülbelül hat láb magas, erőteljes testalkatú, széles vállú. A haja világosbarna, kontyba kötve. Az arcbőre világos, se szakáll, se bajusz. Fekete nadrág és póló, piros pulóver. Kilépett a tömegből, hogy jól lássam, és egyenesen rám nézett. És mosolygott.