Halálos árnyékok

ELSŐ FEJEZET-2

Végigsimított Eve karjain, előbb le, majd fel.

– Tudja, mit jelentesz nem. Vagy ha még nem, akkor ki fogja deríteni.

– Pontosan miért gyűlöl téged?

– Pontosan? Azt állítja magáról, hogy Patrick Roarke fattya, és mivel idősebb nálam, az elsőszülöttje.

– És az?

– Nem valószínű, de nem is lehetetlen, gondolom. Nem valószínű, mert az apám sokkal jobban kedvelte, mint engem, és ha az ő vére lenne, bevette volna. Bár ez most nem fontos. Teljesen biztos, hogy nem csak véletlenül járt a parkban, ahol egy nőt… egy gazdag nőt… kibeleztek. És a kibelezés meg a torokelvágás Lorcan Cobbe kedvenc időtöltései közé tartoznak.

– Rendben, utánanézek. És körözést adok ki rá.

Roarke a két kezébe fogta Eve arcát, mielőtt a nő tiltakozhatott volna.

– És óvatos leszel. Nagyon óvatos.

– Igen – felelte Eve, mert tudta, hogy Roarke-nak most erre van szüksége. – De te is.

– Velem egyelőre nem fog próbálkozni… hol maradna akkor az élvezet? Fel kell hívnom néhány embert.

– Ezt még alaposabban meg kell beszélnünk.

– És meg is fogjuk. Megérkezett a kocsid – intett a diadalív felé. – Otthon találkozunk.

Miközben Eve az elsiető Roarke után nézett, rájött, hogy azért ideges, mert a férje is az.

A házasság, gondolta. Teljesen tönkreteszi az embert.

– Hadnagy – táncolt oda hozzá McNab a légtalpain, ide-oda lengő hosszú, szőke copfjával. – Itt vannak a diszkek a térfigyelő kamerák felvételeivel. A gyilkosságot már végig is néztem.

– Van felvételünk a gyilkosságról?

– Van és nincs. Biztosra veszem, hogy a gyilkos tudta, milyen szögből veszik a kamerák, és ügyelt rá, hogy ne lássák az arcát. A felvételen az látszik, hogy megérkezik az áldozat, aztán átvág előtte egy férfi. Körülbelül hat láb magas, százkilencven font súlyú, fekete nadrág, fekete, csuklyás pulóver, a csuklya mélyen a szeme elé húzva. Hátulról látjuk, szóval sem a korát, sem a bőrszínét nem lehet megállapítani, sőt a nemét sem lehet egyértelműen meghatározni.

McNab hátrapillantott. A holttestet épp akkor tették hullazsákba a halottasház alkalmazottai. A nyomozó fülében megcsillantak a színes karikák.

– A gyilkos a zsebében tartotta a két kezét és leszegte a fejét. Bevágott az áldozat elé, aki megtorpant. A felvételen látszik, hogy a gyilkos felrántja a karját, aztán visszahúzza. Meg sem áll, tovább megy, az áldozat pedig tántorogva megtesz néhány lépést. Már ekkor rengeteg a vér, mielőtt elesne. Aztán néhány járókelő odafut hozzá. Az egyikük megfordítja, és kezdődik a sikoltozás. A gyilkos ekkorra kiért a kamerák látószögéből.

– Vidd be a diszkeket és nézd meg őket újra. Szükségem lesz másolatokra is. Minden kamerából, minden szögből.

– Meglesz. Biztos vagyok benne, hogy a gyilkos várta az áldozatot, Dallas. Nagyon céltudatosan közelítette meg. Egyszerűen nem találomra kiválasztott célpontnak tűnik.

Lehet, hogy McNab úgy öltözködött, mint egy cirkuszi bohóc, Eve mégis bízott a nyomozói ösztöneiben.

– Nem, szerintem sem találomra választotta. Peabody – fordult oda a melléjük lépő nyomozóhoz.

– Beszéltem néhány emberrel meg a két rendőrrel, akik másokkal beszéltek. A többség semmit sem látott, semmit sem vett észre, amíg az áldozat a földre nem zuhant, csak ketten állítják, hogy láttak egy fekete csuklyás férfit elsietni. A csuklyán kívül nem tudnak pontos személyleírást adni róla, de szerintük férfi volt.

– Ez egybevág a térfigyelő kamerák felvételével. McNab, amikor végignézed a diszkeket, keress rajtuk egy férfit… olyan magasat és alkatút, amilyenről beszéltél. Kaukázusi, a harmincas évei végén, a negyvenes évei elején jár, világosbarna hajú… lófarokba fogva… piros pulóvert visel. Jelöld meg azokat a részeket, ahol látszik.

– Oké. Gyanúsított?

– Jó eséllyel. A neve Lorcan Cobbe. Dublini. Roarke meglátta a tömegben és felismerte. Profi.

– Ha veletek maradhatok, elkezdhetem átnézni a diszkeket a hordozható gépemen – mondta McNab.

– Remek. Kezdjük. Peabody, keresd ki az áldozat férjének, Jorge Tweennek a címét, és értesítsük.

– Ha bérgyilkos volt… – kezdte Peabody.

– …akkor a férj az első számú gyanúsított – fejezte be a mondatot Eve.

A kocsija a járda mellett várta, ahogy Roarke ígérte. Beült és egy pillanatra elgondolkodott.

– Utánanézünk Cobbe-nak is, körözést is adunk ki rá, de előbb lássuk, hogy kivel fogunk először beszélni.

Peabody beült az utasülésre és megkönnyebbülten lerúgta a tűsarkúját. McNab a hátsó ülésen foglalt helyet.

– Tween negyvenkét éves, a Modesto nagykereskedelmi alelnöke. Tizenhat éve dolgozik a cégnél. Büntetlen előéletű. Hat éve vette feleségül Galla Modestót… mindkettejüknek ez volt az első és egyetlen házassága. A fiuk, Angelo, négyéves.

Eve elindult a közelben lévő Modesto/Tween rezidencia felé.

– Öt évvel ezelőtt vették a New York-i házukat. Tween a cég New York-i központjából dolgozik. A nettó vagyona nem egészen kilencmillió dollárra rúg.

– Az áldozaté ennek több mint a tízszerese – idézte fel Eve. – Ez elég jó indíték amellett, hogy viszonya volt.

– Már lezárta – emlékeztette Peabody, mire Eve csak a fejét rázta.

– Viszonya volt, mi több, ha Stowe nem túloz, szerelmes lett. Kell egy kis idő egy bérgyilkosság megszervezéséhez. És utána fújja le a férj, csak mert a nő szakított a szeretőjével? Biztos, hogy szakított? Mindent bevallott? Kétlem. Egyébként is, mi a biztosíték arra, hogy nem gondolja meg magát, nem megy vissza a festő szeretőjéhez a rengeteg pénzével, hogy aztán Olaszországba költözzenek?

Miközben Eve megállt a cím közelében, Peabody visszatuszkolta a lábát a cipőbe.

– Én maradok – közölte a hátsó ülésről McNab. – Különösen, ha kaphatok egy italt az AutoSéfből.

– Kaphatsz.

– Lehet, hogy egy kis csipsz is akad benne – tette hozzá McNab diadalmasan mosolyogva.

– Fogalmam sincs, mi a fene van az AutoSéfemben. – Eve McNabra hagyta, hogy kiderítse ezt, és kiszállt.

Peabody meg sem próbálta visszafojtani a nyögéseit, miközben megtették a félsaroknyi utat.

– Miért ez az idióta cipő van rajtad?

– Nagyon szép cipő! Táncolni voltunk… csak mi ketten. Az ilyen alkalmakra csinos cipő illik. Nem tudtam, hogy ilyen lesz.

Felnyögött.

– Meghalok!

– Tűrj.

– Így tűrök. Szóval Roarke még Írországból ismeri ezt a Cobbe-ot?

– Dublinból, gyerekkorából. Később beszélünk róla, egyelőre annyit tudok, Cobbe hagyta Roarke-nak, hogy észrevegye. Akarta, hogy észrevegye. Roarke azt mondja, született, professzionális gyilkos. Később beszélünk róla – ismételte meg, és megállt a ház előtt, hogy szemügyre vegye.

A három emelet magas, fehérre meszelt téglaépület eleganciát, nyugodt vonzerőt sugárzott. A biztonsági lámpa halványzölden derengett, viszont a bejárati ajtó két oldalán nem szivárgott ki fény.

Fény, amely a hazaérkezőket üdvözölte volna.

Az ablakok is sötétek voltak, tehát senki sem várta ébren az asszonyt, aki már soha nem fog hazamenni. Az ajtó két oldalán lévő ablakok párkányán színes virágládák sorakoztak.

Eve orrát valamilyen kellemes, édeskés illat csapta meg, miközben fellépett a lépcsőn és becsengetett.

A háziak már nyugovóra tértek. Kérem, hagyja meg a nevét és azt, hol érhetik el. Vészhelyzet esetén…

– New York-i Rendőrség, gyilkossági csoport – vágott a számítógép szavába Eve, felemelve a jelvényét. – Szólj Jorge Tweennek, hogy a rendőrség keresi.

Kérem, részletezze a vészhelyzet jellegét.

– A te áramköreid lesznek vészhelyzetben, ha nem szólsz Mr. Tweennek, hogy a New York-i Rendőrség áll az ajtaja előtt. Szkenneld le ezt az átkozott jelvényt és tedd a dolgod.

A szkenner fénye végigsiklott a jelvényen.

A személyazonossága megerősítést nyert, Eve Dallas hadnagy. Kérem, várjon.

– Gyűlölöm ezeket a vackokat.

– Neked is vannak ilyen vackaid. Tudod, a kapunál, aztán a…

– Attól még utálhatom őket. Odabent továbbra sem kapcsolták fel a lámpákat – jegyezte meg Eve. – Elmegy a feleséged az edzőterembe, és mondjuk egy óra múlva sem jön haza. Szépen lefekszel és lekapcsolod a lámpákat?

– Nem túl logikus – helyeselt Peabody. – Még akkor sem, ha haragban vannak. Legalább az előszobában égve hagyhatta volna a villanyt, ha valaki még nincs otthon. Ki nem hagyná?

– Valaki, aki nem vár senkit. Apróság. Csak egy jelentéktelen apróság.

Odabent hirtelen világos lett, fény árasztotta el az ablakpárkányon díszelgő vidám virágokat. Kattant a zár.

Egy körülbelül ötvenéves, sötétkék köntöst viselő nő nyitott ajtót. Sötétbarna haj keretezte az arcát. Sötétbarna szemében félelem és aggodalom csillogott.

– Önök a rendőrség.

– Igen, asszonyom – emelte fel ismét a jelvényét Eve. – Beszélnünk kell Mr. Tweennel.

– Igen? A számítógép ébresztett fel. A házvezető vagyok. Bocsássanak meg, jöjjenek be.

Olasz akcentussal beszélt, mezítláb volt, és vörösre festette a lábujjkörmeit.

A belépő két oldalán keskeny asztalok álltak, rajtuk hosszú, vékony vázákban karcsú, lila virágok, megkettőződve a falakat borító tükrökben. A padlót homokszínű csempe borította.

– Kérem, foglaljanak helyet a szalonban – intett feléjük a nő, miközben elindult előttük befelé. – Kérnek esetleg egy kávét? Vagy teát?

– Köszönjük, nem. Megtudhatjuk a nevét?

– Természetesen. Elena Rinaldi vagyok. A házvezető. Kérem, foglaljanak helyet. Felébresztem Mr. Tweent. Ő és Ms. Modesto alszanak. Nagyon késő van.

– Ms. Rinaldi, mikor beszélt utoljára Mr. Tweennel vagy Ms. Modestóval?

– Ah… azt hiszem, este kilenc körül. Igen, kilenc körül, mielőtt lefeküdtem aludni a szobámban. Kérem, foglaljanak helyet – ismételte meg, és kiment.

– Mielőtt Modesto elindult – mormogta Peabody.

– Igen. – Eve körülnézett a szalonban.

Még több virág – valaki nagyon szerette őket. Kicsit hivatalos hangulat a törtfehér díványokkal, pávakék fotelekkel, halvány aranyszínű asztalokkal. A fehér márványkandalló fölötti hatalmas, ovális tükör kerete szintén aranyszínű volt. A kandalló tetején is virágok álltak.

A falakat borító festmények itáliai témákat dolgoztak fel. Vörös cserepes fehér házak, nagy, kupolás katedrálisok. Hömpölygő dombok és tanyák. Eve felismerte Toszkánát – járt már ott. És a Spanyol lépcsősort is felismerte Rómában.

Odalépett az egyik toszkán tájkép elé – dombok, magas, karcsú fák, szőlőskertek, lila fürtök, egy halvány rózsaszín házhoz vezető kanyargó ösvény. A ház előtt burjánzó virágoskert.

És a jobb alsó sarokban a festő neve.

M. Stowe.

– Szép munka – jegyezte meg Peabody. – A másikat már beküldtem, becsomagolva. Jártál ott, igaz?

– Igen.

– Tényleg ilyen?

– Igen. Ez a nő szobája.

– Miért mondod ezt?

– Hivatalos és elegáns. A virágok, a festmények… különösen ez. A két fénykép? – intett feléjük Eve. – A gyerek, ő és a gyerek, azonban a férje sehol. A családja, a férj nélkül. Minden olyan nőies.

Peabody a homlokát ráncolva körülnézett.

– Igazad lehet. Tényleg olyan nőies. Nem hivalkodóan, mégis nőies.

– A tablet a Stowe festményével szemközti asztalon? Ott üldögélhetett, néha felnézve a festményre. A szeretőjére gondolt. És az otthonára.

– Fogadószoba – tette hozzá Eve. – Ami egyébként az övé.

Lépteket hallott. Megfordult, és várta, hogy megismerje Jorge Tweent.