Halálos árnyékok

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZETÁtlagos magasság, átlagos testfelépítés, figyelte meg Eve. A férfi világosszőke haja kellemes arcot keretezett – aranyszínű bőr, mélyen ülő, álmos, kék szempár, inkább lágy, mint éles vonások.

Halványan csillogó fekete házinadrágot, fehér pulóvert és fekete papucsot viselt.

Inkább bosszúsnak tűnt, mint aggodalmasnak.

– Mivel életemben most először ébreszt fel az éjszaka közepén a rendőrség, szeretném látni a jelvényüket.

Sima, lágy hang, mint a vonásai, állapította meg Eve, miközben mindketten felmutatták a jelvényüket.

– Dallas hadnagy, Peabody nyomozó – mondta. – Szomorú hírt kell közölnünk, Mr. Tween. Sajnálattal tájékoztatjuk, hogy a felesége, Galla Modesto, meghalt. Fogadja részvétünket.

– Ne legyenek nevetségesek! – csettintett türelmetlenül a férfi. – A feleségem odafent alszik.

– Megnézte, mielőtt lejött?

– Nem kell megnéznem, amit tudok. Tévedés történt.

– Elment ma este itthonról a felesége, Mr. Tween?

– Nem tudom, mi közük ehhez, de igen, elment az edzőterembe. Néha el szokott menni lefekvés előtt. Edzés után jobban tud aludni.

– És mikor jött haza?

– Nem tudom. Fájt a fejem, bevettem egy fájdalomcsillapítót és lefeküdtem aludni. Néha rám tör a migrén. Galla tudja ezt, és ilyenkor az egyik vendégszobában szokott aludni edzés után.

– Tehát nem látta a feleségét, mióta elment itthonról? Mikor volt ez?

– Nem tudom. – A hangjában bosszúság és talán egy kis ijedség csengett. – Tíz körül.

– Galla Modesto tíz óra tizennyolc perckor halt meg a Washington Square Parkban, miután hasba szúrták. Hivatalosan azonosítottuk a holttestét.

– Az lehetetlen! – kezdte a férfi, miközben Eve elővette a ’linkjét.

Előkereste az áldozatról a tetthelyen készített fényképet és feltartotta a készüléket.

– Ő a felesége, uram?

Tween rámeredt a képre, majd sarkon fordult, odament egy fotelhez és belehuppant.

– Hogy történhetett ez? – A homlokára tette a kézfejét és lehunyta a szemét. – Galla… megtámadták?

Eve úgy döntött, nem várja ki, amíg hellyel kínálják, és leült. Intett Peabodynak, hogy kövesse a példáját.

– Tud bárkiről, aki ártani akart neki?

– Miért akart volna bárki is ártani neki? Nem értem, ez nagyon biztonságos környék. Az edzőterem néhány saroknyira van. Mindig magával vitte a pánikgombot. Ki tette ezt vele? Ki tette?

Leeresztette a kezét. Könnyeket ugyan nem sikerült kipréselnie magából, bár döbbent arckifejezése őszintének tűnt.

– Még nem azonosítottuk a támadót. Tart a térfigyelő kamerák felvételeinek az elemzése. Nem tudott róla, hogy a felesége a parkba megy?

– A parkba? – nézett félre a férfi. – Azt mondta, az edzőterembe megy. Nem tudom, miért ment a parkba. Talán levegőzni akart. Nem tudom.

– Nem tudott róla, hogy találkozni akart valakivel a parkban?

– Találkozni valakivel? Kivel? Azzal, aki megölte?

– Nem, az illető, akivel találkozni akart, nem gyanúsított. Tudott róla, hogy a feleségének viszonya volt, Mr. Tween?

– Hogy mondhat ilyet? Ez undorító! – A férfi arcát elöntötte a harag, letörölve a döbbenet látszatát. – Maga sértegeti a feleségemet, a gyermekem anyját!

– Bizonyítékunk van a viszonyra. Azt állítja, nem tudott róla?

– Hogy merészeli? Alig egy perce közölte velem, hogy a feleségemet megölték, most meg ringyónak nevezi? Hogy merészeli?

– Ez egy elég szerencsétlenül megválasztott szó, Mr. Tween, és én nem is használtam. – De fogadni mernék, hogy te annak nevezted magadban, gondolta Eve. – Hogyan jellemezné a házasságukat?

– Nem magával fogom megbeszélni a házasságomat – állt fel a fotelből Tween. – Távozzanak, kérem.

– Tudom, milyen nehéz most önnek, de ezek rutinkérdések. Kérdések, amelyek segíthetnek megtalálni azt, aki kioltotta a felesége életét, aki elvette a gyereküktől az anyját.

– Hozhatok egy pohár vizet? – kérdezte Peabody együttérzően, hűséges kutyatekintettel. – Szörnyű sokk érte, uram. Felhívjunk valakit?

– Nem. Nem. Magányra van szükségem. Kell egy kis idő, hogy felfogjam. Hagyjanak magamra, kérem.

– Természetesen. – Peabody a rendes, megértő rendőr szerepében maradva felállt. – Mielőtt távoznánk, sokat segítene, ha kaphatnánk egy másolatot a biztonsági kameráik felvételeiből, hogy pontosan meg tudjuk határozni, mikor ment el ma este itthonról Ms. Modesto. Minden apró információ segít megtalálni a gyilkosát.

– Rendben, rendben. – Előhúzta a zsebéből a ’linkjét és beütött egy kódot. – Felébresztettem a karbantartó droidot. Megmutatja a biztonsági állomást és elkészíti a másolatokat. Azután pedig kikíséri magukat.

– Értékeljük az együttműködését – mondta Eve. – És még egyszer, fogadja részvétünket. Ha eszébe jutna bármi, ami segítheti a nyomozást, kérem, hívjon fel minket.

Miközben beszélt, körülnézett a helyiségben.

– Igazán szép a háza, Mr. Tween. Látszik, mennyire szerette a felesége a szülőföldjét. Gyönyörű az a festmény.

Stowe alkotása felé lépett, és nem haragot, nem féltékenységet, hanem elégedettséget látott felvillanni Tween szemében.

• • •

Amikor Roarke belépett a házába, az első dolga az volt, hogy megkeresse Summersetet. Egyenesen a ház számítógépéhez ment.

– Hol van Summerset?

Jó estét, Roarke. Summerset a szobájában van.

A hazafelé vezető úton már mindenkit felhívott, akiről úgy érezte, hogy fel kell hívnia. Elégedetten elindult felfelé.

Elment az Eve-vel közös dolgozószobájuk előtt és a sajátja felé vette az irányt.

A tenyérlenyomatával és a hangjával azonosította magát a biztonsági ajtónál.

– Lámpákat fel! – parancsolta, és a fényükben, az ablakon át az előtte elterülő várost nézve töltött egy kevés whiskey-t.

Adott magának egy, csak egy pillanatot, hogy lecsillapodjon.

Eve tud vigyázni magára. És vigyázni is fog. Habár…

Nem foglalkozhat a „habárokkal”. Most nem.

Summerset biztonságban van a szobájában. Reggel majd beszélnek.

A legjobb biztonsági embereit küldte Írországba, hogy vigyázzanak a rokonaira.

Ha Cobbe eddig nem tudott róluk, akkor most mindent meg fog tenni, hogy tudjon.

Voltak még néhányan, akiket reggel tájékoztatni akart a kialakult helyzetről, de egyelőre utána kellett néznie bizonyos dolgoknak.

Odament a nem regisztrált számítógépe, amelyről nem tudott a CyberŐrség, központi egységéhez. Rátette a tenyerét a lapra.

– Roarke. Megnyitás: műveletek.

A gép fényei felizzottak, drágakövekként ragyogtak a fekete háttér előtt.

Műveletek megnyitása…

Roarke a whiskey-jével a kezében leült.

– Nyisd meg az összes, Lorcan Cobbe-bal kapcsolatos fájlt és tedd ki őket a fali képernyőre.

Értettem. Keresés. Megjelenítés…

Nem tévesztette szem elől. Egy óvatos ember, ha megvoltak hozzá az eszközei, nem tévesztette szem elől az ellenségeit. Roarke azt hitte, hogy Cobbe túl óvatos ahhoz, hogy a mostani helyzetében megpróbáljon végezni vele. Ha ez tévedés volt, nem fog ragaszkodni hozzá.

Átfutotta a fájlokat, átnézte a saját adatait és azokat, amelyeket az Interpoltól, a CIA-től, az MI6-től, az NCA-től, az írországi CSB-től és más szervezetektől lopott.

A rendőröknek világszerte voltak Cobbe-bal kapcsolatos adataik, tudták róla, vagy legalábbis gyanították, hogy bérgyilkos.

A tinédzser évei végén volt olyan ostoba, hogy elfogatta magát egy illegális játékbarlangban tartott razzia során, és egy időre börtönbe került – részben azért is, mert több, engedély nélküli fegyvert találtak nála.

Roarke sejtette, hogy Cobbe nem töltötte tétlenül azt a másfél évet, és kapcsolatokat épített ki. Nem sokkal a szabadulása után a rendőrségi besúgó, akinek a razziát köszönhették, fültől fülig elvágott torokkal úszott egyet a Szajnában.

Élvezet, haszon, bosszú, gondolta Roarke. Cobbe szentháromsága.

A szúró- és vágófegyvere maradtak a kedvencei – bár a védtelenekkel szemben szívesen kezdte baseballütővel vagy bakanccsal is. A változatosság kedvéért néha garrote-ot is használt.

Szeretett testközelből gyilkolni. Semmilyen adat nem utalt arra, hogy valaha is lőfegyvert vagy robbanószert használt volna.

– Szereti a vért – mormogta maga elé Roarke. – A szagát, a tapintását. Szeret az áldozatai szemébe nézni, miközben elszáll belőlük az élet. Ebből táplálkozik. Számítógép, mutasd a legutolsó ismert személyazonosságát, bármilyen álnéven.

Értettem. Keresés. Megjelenítés… Cobbe, Lorcan, született 2020. szeptember elsején, Dublinban, Írországban. Barna haj, világosbarna szem, magasság hat láb, testsúly 190 font. Nincs állandó lakcím. Foglalkozása tanácsadó.

– Tanácsadó, mi? Így is lehet mondani. Ez az igazolvány majdnem egyéves. Lesz neki még több is. Keressük meg őket.

Roarke feltűrte az ingujját, előhúzott egy bőrszalagot a zsebéből és hátrakötötte a haját.

Munkához látott.

• • •

Eve és Peabody kilépett Tween házából, és elindult vissza, a kocsihoz.

– Elég gyengén csinálta.

– Hát nagyon gyengén. Még egy könnycseppet sem tudott kipréselni magából. Meg sem próbált úgy tenni, mintha a könnyeivel küzdene. Persze vannak sztoikusok – folytatta Peabody –, de ez nem sztoikus volt.

– Nem, nem az volt – értett egyet Eve. – És nem is a spektrum másik vége, a diadalittas. Csak elégedett, hogy lezárult az üzlet. Meg sem kérdezte, hol van a felesége, mikor láthatja, szenvedett-e. Gyakorlatilag már nem is létezik a számára.

– Beszélnünk kell a házvezetőnővel.

– Reggel az első dolgom lesz felhívni.

– És az áldozat családja… őket sem említette. – Eve ránézett az órájára és megrázta a fejét. – Reggelig vissza tudjuk tartani a személyazonosságát, úgyhogy holnap mégis inkább velük kezdünk.

– Van itt egy lakásuk – nézett Peabody a kéziszámítógépére. – De az állandó lakcímük firenzei. Az áldozat bátyja Rómában él.

– Mennyi az idő most Olaszországban?

– Hm.

– Hagyd, majd otthonról elintézem.

Kinyitotta a kocsi ajtaját. A hátsó ülésen McNab hangosan szürcsölte az üdítőjét.

– Találtam néhány kockát a fekete csuklyáról, Dallas. Átküldtem őket az otthoni gépedre. És a piros pulóverről is… megjelöltem neked. A fickó nem félt megmutatni az arcát a piros pulóverben.

Előrecsusszant és a két első ülés közé tartotta a kéziszámítógépét, a képernyőn egy állóképpel.

Cobbe a hüvelykujját a nadrágja zsebébe akasztva állt a tömegben. Gúnyosan mosolygott.

– Ki-be mászkál a kamera látóterébe. Biztos, hogy tudja, hol vannak a kamerák és hogy lehet kihasználni a vakfoltokat. Az arca, de akár a pulóver és a nadrág alapján vissza tudom követni, hogy mikor érkezett a környékre. Legutoljára nulla óra harminc perckor került a kamerák látókörébe.

– Szép munka. Hazaviszlek titeket. Peabody, ha az áldozat családja New Yorkban van, nyolckor találkozunk nálam. Majd szólok. Ha Olaszországban vannak, ’linken intézem a dolgot és az orvos szakértőnél találkozunk. Reggel hívd be a házvezetőnőt a kapitányságra. McNab, szedj ki az áldozat ’linkjéből mindent, amit csak tudsz.

– Dallas, közben gyorsan rákerestem erre a Cobbe-ra is, és csupa rossz hírem van.

– Mondd el Peabodynak.

– Tween is csupa rossz hír – nézett hátra McNabre Peabody. – Másképp, de rossz.

– Mondd el McNabnek.

Eve bekanyarodott az utcájukba.

– Kifelé. Peabody, reggel nyolckor nálam vagy az orvos szakértőnél.

– Igenis.

– Ja, egyébként hatféle csipsz van az AutoSéfedben – mondta McNab, miközben kicsusszant a hátsó ülésről.

– Remek. Menjetek.

Amint becsapódtak az ajtók, elindult. A visszapillantó tükörben látta, hogy Peabody és McNab kézen fogva elindul hazafelé.

A kocsija csupa só- és cukorszag lett. Leeresztette az ablakot, és úgy döntött, tulajdonképpen rá is ráférne egy kis cukor. Kért egy Pepsit az AutoSéfből, majd lefuttatott a számítógéppel egy keresést Lorcan Cobbe-ra.

Ez lekötötte hazáig. A fickónak az elmúlt három évtizedben tekintélyes mennyiségű álneve volt, amelyek számtalan bűncselekményben merültek fel gyanúsítottként.

Fiatalon kezdte próbálkozásait a zavarosban, először testi sértéssel, betöréssel, rablással, állatkínzással – ez volt a legvörösebb az összes vörös zászló közül. Addig járta a javítóintézeteket, amíg jobb nem lett mindegyikben.

Eve tudta, milyen zavaros idők lehettek azok a városi forradalom utáni Dublinban, ahol úgy szőtte át a rendőrséget a korrupció, mint az emberi testet az erek.

Néhány letartóztatás – tizennyolc hónap illegális fegyvertartásért –, több negyvennyolc órás elzárás, de a bíróság egyszer sem jelölt ki mellé felügyelőtisztet. Eve pszichológiai véleményt és kötelező terápiát sem talált.

Az anyja, Morna Cobbe is leülte a maga idejét, főleg engedély nélküli prostitúcióért és kábítószer-birtoklásért. A feljegyzésekben nem volt nyoma az apjának. Az ismert bűntársak listájának élén viszont egy bizonyos Patrick Roarke szerepelt.

Cobbe a húszas éveiben lendült formába, és a lista egyre hosszabb lett, de nagy lyukakkal. Gyanúsított, bizonyíték hiányában felmentve, a szemtanúk visszavonták a vallomásaikat. Vagy meghaltak.

Vagy sokkal jobb lett a lopásban, vagy teljesen felhagyott vele, hogy a gyilkolásra koncentrálhasson.

Számos rendfenntartó szervezet szerint nem tartott sokáig, hogy Cobbe magasabb szintre lépjen és elkezdjen pénzért ölni.

És most Eve területére tévedt. Mi több, valószínűleg le akart rendezni egy régi – vélt vagy valós – adósságot a férjével.

Behajtott a kapun, és elindult a kocsifeljárón az egykori dublini utcagyerek elegáns erődje felé.

A tornyok és bástyák, a mellvédek és a magas kőfalak gyönyörű sziluettet alkottak az éjszakai égbolt előtt. És ami a legjobb, otthonos fény ragyogott ki több tucat ablakon.

A szerelem – az a fajta, amely Eve szilárd hite szerint elbutította az embert – azt kívántatta vele, hogy Roarke maradjon csak abban a szép erődben, amíg ő levadássza és rács mögé dugja Cobbe-ot.

És a szerelem – az a fajta, amelyről tudta, hogy a másik ismerését, és igen, a tisztelését jelenti – megértette, hogy Roarke nem csak hogy soha nem bújna el, hanem részt kell vennie Cobbe elfogásában.

Az ő civil szakértője hamarosan nagyon le fog izzadni.

Miután leparkolt, felkapta az aktatáskáját. Mindenképpen fel akarta állítani a táblát, mielőtt lefekszik aludni. És mindenképpen beszélni akart Roarke-kal.

De legalább a házba lépve csend fogadta. Summerset sem állt lesben, hogy aztán ködként besuhanjon az előcsarnokba. Eve sejtette, hogy rá is vár még egy beszélgetés, de úgy vélte, azt ráhagyhatja Roarke-ra.

Felment az emeletre, tudva, hogy leghamarabb egy-két óra múlva pihenhet le. Ám a csendet akkor sem törte meg semmi, amikor odaért a dolgozószobája elé, és Roarke szomszédos dolgozószobája is sötét maradt.

Igen valószínűtlennek tűnt, hogy a férje már lefeküdt volna. Eve egy pillanatra pánikba esett, kiverte a hideg verejték, ahogy elképzelte, hogy Cobbe valahol ott lapul, Roarke-ra várva. Futásnak eredt a ház biztonsági rendszere felé, és épp akkor ért oda, amikor Roarke belépett az ajtón.