Halálos árnyékok

MÁSODIK FEJEZET-2

– A francba! – Lehet, hogy az ember szíve nem állhatott a feje tetejére, Eve mégis tudta, milyen érzés lenne. – Jézusom!

A szavai ellensúlyozása végett a két kezébe fogta Roarke arcát és szenvedélyesen megcsókolta a férfit.

– Neked is helló – simított végig a haján Roarke, aztán a homlokához nyomta a homlokát. – Örülök, hogy itthon vagy.

– Én is. Innom kell egy kávét.

– Felhívnám a figyelmed a késői órára, de mi értelme lenne? Beszéltél az áldozat férjével?

– Aha. – Eve odalépett a konzoljához, letette az aktatáskát és programozott egy kávét az AutoSéfben. – Elég ritkán találkozik az ember valakivel, akiről minden ösztöne azt súgja, hogy bűnös, és még úgy is néz ki és úgy is viselkedik, mint aki bűnös.

Kezében a kávéval fel-alá kezdett járkálni.

– A ház sötét, még a bejárat fölött sem világít a lámpa. A fickó azt állította, hogy fájt a feje, bevett egy fájdalomcsillapítót és rögtön azután lefeküdt aludni, hogy a felesége elment az edzőterembe. Aztán ránk förmed, hogy megőrültünk, mert az asszony odafent alszik az egyik vendégszobában, mert nem akarta zavarni a fejfájásával.

– A seggfej még csak meg sem próbált úgy tenni, mint akit lesújtott a hír. Lehet, hogy megfordult a fejében, hogy kellene, de egyszerűen képtelen rá. Meg sem kérdezi, hogyan halt meg, hol van, mikor láthatja. Egy szót sem szól arról, hogy el kell mondania a fiuknak meg a nő családjának.

Nekitámaszkodott a konzolnak.

– A fickó, akivel a nő csalta a férjét, festőművész. Az egyik festménye ott lóg a szalonjukban. Az egyetlen valódi érzelem, amit láttam rajta, az elégedettség volt… csak egy pillanatra… amikor megdicsértem a festményt. Fogadni mernék, legközelebb már nem lesz ott.

– Ő bérelte fel Cobbe-ot, hogy ölje meg a feleségét. Most már csak rá kell bizonyítanom. – Roarke szemébe nézve belekortyolt a kávéjába. – Sokat segítene, ha tudnám, amit te tudsz.

– Szeretném én is azt hinni. Késő van, de biztos fel akarod állítani a táblát és meg akarod nyitni az aktát. Vállalom a táblát… bár tudom, hogy szereted… és közben mindent elmondok, amit lehet.

– Részemről rendben – fordult Eve a számítógépe felé.

Mivel Roarke tudta, hogy a felesége jobban szereti a kézzel fogható dolgokat a virtuálisaknál, leült a másik géphez, hogy kinyomtassa a fényképeket.

– Ha létezik olyan rendfenntartó vagy hírszerző szervezet a bolygón, amely nem tud Lorcan Cobbe-ról, én még nem hallottam róla. Főleg Európában tevékenykedik, de néhányszor elmerészkedett máshova is. Nincs állandó lakcíme, legalábbis senki sem ismeri. Biztos, hogy vannak helyek, és nem dohos pincékre gondolok, ahol meghúzza magát két munka között. Mindig is jól akart élni, és az árai alapján megengedheti magának.

– Kinyomoztad a díjait? – nézett rá Eve.

– Konkrétan még nem. De az esetek, amelyekkel kapcsolatban az elmúlt tizenöt évben gyanúsítottként felmerült a neve, mindig gazdag és híres emberekről szóltak. Senki sem vágja el egy kis apróért Görögország alelnöke… egy gazdag, nagyratörő férfi… barátnőjének a torkát.

– Ezt nem láttam, amikor rákerestem – húzta össze résnyire a szemét Eve. – Pedig ki kellett volna ugrania.

– A nem regisztrált gépet használtam. A politikus a vagyonával meg a befolyásával el tudta tussolni az ügyet Görögországban, de az Interpol elég csúnyán nézett rá. Lehet, hogy a bíróságon nem tudsz mindent felhasználni, amit találtam és még találni fogok, de tudnod kell róla.

Vékony vonal, gondolta Eve, úgyhogy jobb lesz, ha óvatosan egyensúlyozok.

– Cobbe számláit meg tudod találni?

– Meg fogom.

– Szerinted azért vállalta el ezt a New York-i munkát, mert te is itt vagy?

– Nem, nem hiszem, különben már valamit csinált volna, és nem mutatta volna meg magát.

– De megmutatta.

Roarke hátrapillantott a tábla igazgatása közben.

– Hát meg. És most azt csinálom, amit ő akar. Ő jár a fejemben, és aggódom azok miatt, akik fontosak nekem. A végén úgyis ő fogja megbánni.

– Én is ezen leszek.

Roarke rámosolygott, de a szeme komoly maradt.

– Akkor elmondom, hogy látom én most a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy nem tévedsz Tweennel kapcsolatban, tehát Tween ismer valakit, aki összehozta Cobbe-bal. Mikor kezdődött az asszony viszonya?

– Tavaly nyáron.

– Akkor volt elég ideje. Azok, akik szeretőt tartanak, mindig azt hiszik, hogy okosak és óvatosak, pedig ritkán azok. Tween tudomást szerez a viszonyról… és valószínűleg ki tudod deríteni, hogy felbérelt valakit, szerezzen bizonyítékot. Azt nem kockáztathatta, hogy az asszony elváljon tőle, hiszen viszi a pénzt, márpedig akkor meginog a pozíciója a családi cégben. Így tehát másképp kellett kiiktatnia.

– Igen, az alapján, amennyit eddig láttam Tweenből, így történhetett. Ráadásul… a felesége meg is sértette azzal, hogy megcsalta. Tween nem az a fajta, aki felteszi magának a kérdést, miért tette ezt a nő. Nem törte össze a szívét a dolog. Viszont sértette… ráadásul egy festővel? Ez már súlyos sértés.

– Olaszország – tette hozzá Eve. – Azt mondod, Cobbe főleg Európában dolgozik, tehát jó eséllyel Olaszországban lehet a közvetítő.

– Jó eséllyel. Egy profi bérgyilkosnak sétagalopp egy ilyen munka. Cobbe valószínűleg azt is figyelembe vette az árnál, hogy a megbízója nagy vagyont fog örökölni. Nem hiszem, hogy egymilliónál kevesebbért elvállalta volna így, hogy New Yorkba kellett jönnie. És legalább a felét előre kérte. Ez lehet az alapdíja, a többi meg a költségeire kell.

Eve nem vitatta a férje gondolatmenetét, mert ő is így gondolta. Ugyanakkor…

– Akkor miért nem markolta fel a pénzt, végezte el a munkát és sétált el? Miért volt még ott a parkban, amikor megérkeztünk?

Roarke lustán kihúzta a hajából a bőrszalagot és becsúsztatta a zsebébe. Ugyanazzal a mozdulattal kitapogatta Eve szürke gombját, amit állandóan magánál hordott, amolyan talizmánként.

– Utoljára gyerekkorunkban találkoztam vele, bár fél szemmel azóta is figyeltem. Akkor hülyéknek tartotta a rendőröket, különösen azokat, akik nem voltak korruptak. Nem mintha túl sok olyat lehetett volna Dublinban találni. Már annak idején is sokszor beigazolta a közhelyet, miszerint a gyilkos mindig visszatér a tett színhelyére. Szerette gúnyosan mosolyogva figyelni a rendőröket. Tudod, amikor elkapták, az mindig más hibája volt.

– A tied?

– Előfordult, nemegyszer. – Most már a szeme is mosolygott. – És nemegyszer igaza volt. Ismertem annak idején egy fiút, nem volt a barátom, csak láttam néhányszor koldulni. Szinte semmije sem volt, csak egy kutyája. Egy ronda kis korcs, amely ismert néhány trükköt, és segített neki kalapozni. Cobbe egyszer el akarta venni a fiú pénzét, mire a kiskutya véresre harapta és elkergette.

– Jó kutya.

– Hát az volt, amíg Cobbe vissza nem ment és fel nem szabdalta. Utána még hencegett is vele, hogy megölt egy megázva is legfeljebb tíz fontot nyomó kutyát. Az apám meg? Jót nevetett rajta.

– És te feladtad.

– Fel. Tudod, a fiú meg a kutyája szinte a városképhez tartozott, a rendőrök is szerették őket. Úgyhogy kaptak egy fülest… mármint azok, akiket egyáltalán érdekelt az ilyesmi. Cobbe magánál tartotta a kutya egyik fülét trófeaként, úgyhogy nem jól jött ki a dologból.

Roarke vállat vont.

– Aminek igazából semmi jelentősége.

– De igen, van jelentősége.

– Akárhogy is, szereti a késeket, mindig is szerette, és valószínűleg megőrizte azt a szokását, hogy nézi a rendőröket, miközben a műve körül serénykednek. Tudom, hogy a véleményem is érdekel, nemcsak a tények, szóval, szerintem azért várta meg a gyilkosságiakat a helyszínen, hogy szórakozzon rajtuk. Csakhogy te érkeztél oda, és veled én. Nem tudta megállni, hogy ne mutassa meg magát nekem.

Eve ezzel sem tudott vitatkozni.

– És szerinted most már nem csak felmarkolja a pénzt és eltűnik?

– Hát, elkezdte a játékot, te is láttad. – Roarke megfordult és leült Eve-vel szemben. – És neki ez több mint játék. Egész életében holtan szeretett volna látni. Egyszer megpróbált végezni velem… illetve gyerekkorunkban többször. Felépítettem ezt a házat és a cégemet itt, New Yorkban. Sokat utaztam, hogy… mondjuk úgy, hogy bővítsem az üzleti lehetőségeimet.

– Mondjuk úgy – nézett egyenesen abba a gyönyörű szempárba Eve.

– Dél-Franciaországban voltam, egy műtárgy megvásárlása miatt. És egész véletlenül, miután megkötöttük az üzletet… és mint kiderült, néhány órával azután, hogy egy gazdag család fejének elvágták a torkát a jachtján… megláttuk egymást.

Felállt, kézbe vett egy ásványvizet, visszaült és felbontotta.

– Egy zsúfolt bárban történt, ahol tárgyaltam néhány dologról és utána iszogattam. Még most is látom, ahogy belépett az ajtón. Tudod, érdemes egy tárgyalás lezárása után is szemmel tartani, ki megy és ki jön.

– Sőt akkor érdemes csak igazán.

– Így van – mosolyodott el Roarke. – Cobbe egyenesen odajött hozzám, és leült, mintha a legjobb barátok lennénk. Azt mondta, hallotta, hogy jól megy a sorom, szóval, akár fizethetnék egy sört egy régi barátnak.

– Ha jól sejtem, nem voltál túl nosztalgikus hangulatban.

– Mondtam neki, hogy kopjon le, amit nem vett túl jó néven. Mondott néhány csúnya dolgot, aminek az volt a veleje, hogy mindig szerencsés voltam, bár gyenge, és ő Patrick Roarke igazi fia. Mivel így féltestvérek vagyunk, nem belez ki az asztal alatt rejtegetett késével… meg is bökött vele, hogy nyomatékot adjon a szavainak… ha fizetek ötszázezer… fontot, és elismerem, hogy ő Patrick Roarke igazi fia, méghozzá azzal, hogy lemondok a nevéről.

– Ez minden? – kérdezte Eve szárazon. – És mit csináltál?

– Azt feleltem, hogy ez egy érdekes ajánlat, de sajnos vissza kell utasítanom. És ha még egyszer próbálkozik, kisebb gondja is nagyobb lesz nálam. Én bénítót szegeztem rá az asztal alatt, amitől szépen lerogyott a bár padlójára. Bántam, hogy nem állítottam teljes hatóerőre és nem szabadítottam meg tőle a világot, de épp akkor végeztem azzal az üzlettel, és nem szívesen kerültem volna kapcsolatba a helyi rendőrséggel.

– Képzelem – morogta Eve.

– A gyilkosságról akkor hallottam, amikor visszaértem a szállodába. Összeraktam a darabokat, névtelenül felhívtam a rendőrséget, és megadtam a nevét és a személyleírását. Nem tudtak rábizonyítani semmit, bár úgy hallottam, sok időt töltött a ti kihallgatótok francia változatában.

– És azóta semmi?

– Azóta fél szemmel figyelem… tartok tőle, nem elég alaposan… de alig gondolok rá. És nem, nem próbálkozott semmivel. Pénzért gyilkol, amikor pedig nem, a gyengébbekkel kezd. Akkor azt hitte, én vagyok a gyengébb.

– Te soha nem voltál gyenge. – Amikor Roarke szótlanul ránézett, Eve megrázta a fejét. – Én nem a gyengeséged vagyok, Roarke. Hanem az istenverte fegyvered.

– Drága Eve, te mindkettő vagy és még annál is sokkal több – fogta meg a kezét. – Én sem foglak arra kérni, hogy lapulj meg valahol, és te sem fogsz erre kérni engem. Jobb szeretném börtönben tudni Cobbe-ot, valahol messze, egy betoncellában, távol mindentől, amit szeretek. Azt akarom, hogy hosszú-hosszú életet töltsön el ott, tudva, hogy én és a rendőröm juttattuk oda.

– Ez így fair – szorította meg erősen a kezét Eve. – Nem hagyom, hogy rajtam keresztül bántson téged. Bíznod kell bennem.

– Azt hiszi, mögéd akarok bújni. Nem fogja érteni, mit jelentesz nekem, de ettől még megpróbál végezni veled.

– Egy hibát már elkövetett. Nem lett volna szabad felfednie magát. Elég hamar rájöttem volna, hogy Tween bérelt fel valakit, de Cobbe nem került volna azonnal képbe. Most már a mi terepünkön jár, Roarke. És megfizet Galla Modestóért, mert Galla már az enyém. A miénk – helyesbített.

– A miénk – szorította meg a kezét gyengéden a férfi. – Jó lesz így a tábla?

– Jó. Nagyon ügyes titkár vagy.

– És akkor végeztünk mára? Lefekszel végre aludni? Jólesne a csend és a sötétség a feleségemmel meg a macskával, aki valószínűleg elterült az ágyunkban.

– Olaszországban mennyi most az idő?

– Reggel fél nyolc körül lehet – pillantott az órájára Roarke.

– Az jó lesz. Meg kell keresnem az áldozat szüleit. Ha Olaszországban vannak, most akarom értesíteni őket, hogy ráhangolódjak az ügyre.

– Firenzében vannak. Utánanéztem, miközben más dolgokat intéztem.

– Csak hatékonyan. Felhívom őket, aztán megírom Peabodynak, és végeztem mára.

– Jól van. Én is el tudok még intézni egy-két dolgot a saját szobámban. Megvárlak.

Eve nézte, ahogy a férje kiment a dolgozószobából, aztán a ’linkje felé fordult.

– De nincs több kávé ma este! – kiáltott vissza Roarke.

Eve gyomrában felengedett a görcs. Ha Roarke képes a kávéval nyaggatni, kezd megnyugodni.