Egy másik hely

Az éjjeli látogatóA könyvtárlátogató nem az ajtón keresztül jött. A beélesített riasztóra ügyet sem vetve érkezett hajnali háromkor, éppen olyan csendesen, mint az itt lakozó szellemek – Shakespeare drámáinak alakjai vagy Russel Kirk szereplői. A folyosók üresen tátongtak. Sötétség borult a hatalmas könyvtárteremre és a boltíves átjárókra. A könyvtárosok már az igazak álmát aludták, a gondnok pedig éppen egy órával ezelőtt végzett a napi feladataival. A levegőben fenyőillatú légfrissítő, bútorápoló és ódon papírok szaga terjengett. Bár az értékes információknak ezt a labirintusát senki nem őrizte, a látogató nem érezte magát biztonságban. A legtöbben menedékként tekintenének a könyvtárra ebben a zajos világban, de a látogatónak több esze volt ennél. Számtalan vérfagyasztó szörnyűséget látott már élete során, és elég sokat rettegett. Immár nem hitt abban, hogy bárhol biztonságban lenne. A hozzá hasonlók, akik nemcsak egy történetet ismernek, hanem sokat, a könyvtárakról gyakran asszociálnak a halálra. Könyvtárosokkal és az írott szó más mestereivel is előfordult már, hogy lelőtték, leszúrták vagy elevenen megégették őket, esetleg koncentrációs táborba hurcolták, hogy megkínozzák őket, vagy rabszolgamunkát végeztessenek velük. A könyvtárak nem biztonságos helyek, mivel a polcaik nemcsak könyvekkel vannak tele, hanem szabadsággal, igazsággal, hittel és sok más eszmével is, amelyeket egyesek elviselhetetlennek találnak. A változatos politikai hátterű könyvégetők mindig tudják, hol keressenek tüzelőt, amikor úgy érzik, hogy eljött a tettek ideje. Az éjfél utáni látogató az összes megjelenési formáját ismerte ennek a városnak, Suavidad Beachnek, de azt nem tudhatta biztosan, hogy ebben találja-e meg azt, amit keres. A megérkezése után – egyenesen egy másik könyvtárból jött – felkapcsolta a zseblámpáját. Úgy tartva, nehogy elérjen a fénye a magas ablakokig, odament a számítógépes munkaállomásokhoz, és leült az egyik elé. Hamarosan már az interneten járt, utána a Facebookon, ahol megtalálta a keresett oldalt. Szórakoztató posztokat látott Jeffrey Coltrane-tól és tizenegy éves lányától, Amitytől, de a feleségtől, Michelle-től egyet sem. Sőt, az apáról és gyermekéről fényképeket is talált, az anyáról viszont semmit, mintha már rég meghalt volna. Ez a lehetőség felvillanyozta. Miközben a hatalmas könyvtári falióra percenként halkan kattant egyet, a látogató rákeresett a Suavidad Beachcsel kapcsolatos cikkekre, hátha rábukkan a nő halálára. De nem így lett. Valamit azért talált: Suavidad Beach bíróságának az elektronikus dokumentumai között megtalálta Jeffrey Coltrane kérvényét, hogy bontsák fel a házasságát Michelle-lel. Jeffrey se nem látta, se nem hallotta a nőt több mint hét éve, de nem akarta halottnak nyilváníttatni Michelle-t, csak a házasságukat akarta felbontani. Nem az a fajta férfi volt, aki felhagyna a reménnyel. Bírósági beadványa ékesszólónak tűnt és végtelenül szomorúnak, de némi reménnyel átitatva. Jeffrey reménye biztosan alaptalan volt. A látogató sokat tudott a gyilkosságokról, és gyakran maga is jelen volt kegyetlen leszámolásoknál. Ebben az esetben biztosra vette, hogy Michelle halott. És a halála egyszerre jelentett számára tragédiát és örömhírt. A látogató kikapcsolta a számítógépet. Egy darabig csak üldögélt a sötétben, a halálról és az életről gondolkozott, továbbá arról, hogy milyen kockázatos szembeszállni a sorssal. Hajnali 4:10-kor elhagyta a könyvtárat – ugyanazon az útvonalon, amin érkezett, az ajtó használata nélkül, a beélesített riasztóra ügyet sem vetve. Április tizenegyedik napja volt.