Egy másik hely

1. rész – Mindennek a kulcsa-1

1. rész Mindennek a kulcsa

1.

Néha, csillagtalan éjszakákon, amikor a lenyugvófélben lévő hold ezüsthidat húzott az egyébként sötét tengerre, amikor a levegő olyan tiszta volt, hogy a távoli csillagok szinte ugyanolyan fényesnek tűntek, mint a Vénusz, amikor az odafent lebegő végtelen galaxisok csodájának súlya elbűvölte Jeffy Coltrane-t, a férfit eltöltötte a meggyőződés, hogy valami csodálatos, mágikus dolog fog történni. Bár keményen dolgozott, és nem verte magát adósságokba, álmodozni szívesen álmodozott.

Ezen a gyönyörű szerda estén, április tizenegyedik napján a színpad közepén a szépség uralkodott, de az oldalfolyosókon már ott leselkedett a váratlan tragédia.

Miután megvacsoráztak a kedvenc éttermükben, és észrevették, hogy éppen apály van, Jeffy és tizenegy éves lánya, Amity levették az edzőcipőjüket és a zoknijukat, feltűrték a farmernadrágjukat, és begázoltak a vízben ahhoz a simára csiszolt sziklaformációhoz, ami a kaliforniai Suavidad Beach belvárosi tengerpartjának északi részén emelkedett ki a hullámokból. Leültek egymás mellé, felhúzott lábakkal, a térdüket átkarolva, nyugat felé, a Távol-Kelet irányába bámulva, ahol Japán terült el több ezer kilométerre tőlük a másnapi délutánban.

– Olyan, mintha egy időgépben élnénk – szólalt meg Amity.

– Mire gondolsz?

– A bolygó egyik része a jövőben van, a másik a múltban, és Japánban már holnap délután van.

– Lehet, hogy Tokióba kéne költöznöd egy hónapra, hogy mindennap felhívj, és elmondd, melyik ló fog nyerni a Santa Anitán.

– Igen – válaszolta a kislány –, de ha ezt meg lehetne csinálni, már mindenki őrült gazdag lenne a fogadási csalásokból.

– Vagy nem lennének lóversenyek, mert tönkrementek volna a csalók miatt, és azoknak a szegény lovaknak megszűnne a munkahelyük.

– És tudod, hogy ez mit jelent – válaszolta Amity.

– Tudom?

– Soha ne csalj. Becsületesnek lenni mindig könnyebb.

– Ezt hallottad valakitől, ugye?

– Teljesen ki lett mosva az agyam.

– Az apák nem végeznek agymosást a gyermekeiken.

– Lótúrót.

– Nem, tényleg. Propagandával árasztjuk el őket.

– Mi a különbség?

– A propaganda gyengédebb az agymosásnál. Gyakran észre sem lehet venni.

– Ó, én észrevettem ám – válaszolta a kislány. – Mert mindig ezt csinálod.

– Rettenetes, hogy mennyire el vagy nyomva.

Amity felsóhajtott. – De emelt fővel viselem.

Jeffy elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Az a csodálatos, mágikus dolog, amiről mindig is álmodozott, már régen megtörtént. És Amitynek hívták.

Enyhe szellő szállt feléjük a tengerről, halvány sóillatot és – Jeffy hite szerint, sőt meggyőződése szerint – távoli országok egzotikus aromáit sodorva magával, amelyek olyan visszafogottak voltak, hogy az orruk éppenhogy csak megsejthette őket.

Némi hallgatás után Amity folytatta: – És becsületes dolog volt hét évet várni?

– Hét évig ébren tartani a reményt. Igen. Reménykedni mindig helyes döntés.

– És nem lenne helyes még hetet várni?

– Soha nem fogom feladni a reményt, édesem. De előbb-utóbb… tovább kell lépnünk.

Hét évvel azelőtt, amikor Amity négyéves volt, Michelle elhagyta őket. Azt mondta, hogy üresnek érzi magát, hogy semmi nem olyan az életében, mint amit várt. Hogy a kezébe kell vennie a sorsát, és utána hazamegy majd Jeffyhez és Amityhez.

Soha többé nem hallottak felőle.

Jeffyhez hasonlóan Michelle Jamison is a napos Suavidad Beachben született és nevelkedett. Talán akkor támadt fel benne először az az érzés, hogy az élet nem úgy megy, ahogy kellene neki, amikor az anyja belehalt a szülésbe.

Huszonkét évvel később, alig egy nappal azután, hogy Michelle megszülte Amityt, szeretett apja, Jim Jamison, egy áramszolgáltató cég munkavezetője áramütést kapott és meghalt, miközben egy transzformátor karbantartását felügyelte egy föld alatti helyiségben.

Ezért Amity születésnapja nemcsak az apja halálára emlékeztette Michelle-t, hanem az anyjáéra is, aki a saját születése napján hunyt el. Michelle nem volt pesszimista vagy depressziós, sőt eleven nő volt, remek humorérzékkel, aki imádta az életet. De időnként úgy érezte, hogy a szülővárosa elátkozott egy hely, hogy amíg ott marad, mindig is túlságosan nyomasztani fogja a múlt.

Azért ment el, hogy megkeresse önmagát, de a jelek szerint nem találta meg.

Jeffy is megpróbálta megkeresni, de hiába. A magánnyomozó, akit hét évvel korábban fogadott fel, kudarcot vallott, és az is, akihez alig egy évvel korábban fordult. Egy eltökélt nő olyan hatékonyan meg tud változni, hogy csak jóval komolyabb erőforrásokból lehetne megtalálni, mint amik Jeffy rendelkezésére álltak. Michelle, aki soha nem ismerhette az anyját, az apját pedig egy nappal Amity születése után veszítette el, és akinek ráadásul azzal is szembe kellett néznie, hogy a zenészi álmai valószínűleg elvetéltek, nagyon labilis lelkiállapotba került. Jeffy magát hibáztatta, amiért nem vette észre, hogy mennyire. Azt kívánta, bárcsak ne engedte volna el.

Michelle már elég régen eltűnt ahhoz, hogy a hatályos jogszabályok alapján halottnak nyilváníttathassák, de Jeffy nem tette meg ezt a lépést. Ezt a lehetőséget nem volt hajlandó elfogadni. Amíg hisz abban, hogy Michelle boldogan éli az új életét… hát, addig úgy is van. A hit meglepő erővel bír. Ezért Jeffy csak a házasságuk felbontását kezdeményezte.

Ezen a héten hagyták jóvá a kérvényét.

Harmincnégy évesen már nem kezdhetett mindent elölről. Csak a lábadozása kezdett elmúlni. Még mindig viselte a jegygyűrűjét.

Lassú, könnyed hullámok nyalogatták az alacsony sziklaképződményt, amin a lányával ültek, és a békés tenger halkan zsolozsmázott a parton, mintha titkokat suttogna a homokba.

– És ha anya egyszer csak hazajön? Akkor ismét feleségül veszed?

Már olyan régen éltek együtt ezzel a veszteséggel, hogy sem bánatot nem tápláltak magukban, sem haragot. Michelle gondolata csak édes melankóliát váltott ki belőlük, némi nosztalgiával megfűszerezve – nem azzal kapcsolatban, ami volt, hanem ami lehetett volna. Az idő valóban mindent begyógyít. Tudták, hogy ez a seb mindig érzékeny marad, de már nem állt el a lélegzetük a fájdalomtól, ha megpiszkálták.

– Szerintem anyád nem lenne hajlandó ismét hozzám jönni, cserkészlány. Neki nem rám volt szüksége.

– Hát, ezzel kapcsolatban tévedett.

– Nem biztos. Mindketten álmodozók voltunk, de nem egyformán. Ő olyan dolgokról álmodozott, amik valóra válhatnak… arról, hogy dalokat ír, lemezeket készít, és sikeres lesz. Én pedig… én arról álmodoztam, hogy az 1930-as években élek, és láthatom Benny Goodmant élőben játszani a New York-i Hotel Pennsylvania Manhattan Szobájában. Vagy soha nem létezett világokról, Tolkientől Heinleinig. Én imádom a nagy zenekarokat és a hobbitokat, nagykanállal falom a csodákat. De anyukád… ő csinálta a csodát, a gyönyörű zenéjét. Én értékeltem a munkáját, szerettem, de neki nálam nagyobb közönségre volt szüksége.

– Tévedett veled kapcsolatban – ismételte meg Amity, nem haragosan, csak lefegyverző meggyőződéssel.

Michelle abban tévedett, hogy ha otthagyja a lányát, megtalálhatja az élet értelmét. Amity nevelése bőven elég értelmet biztosított volna bármilyen életnek. Jeffy ezt soha nem mondogatta a lányának, mert elég jól ismerte őt és önmagát is ahhoz, hogy tudja, mi lenne belőle. Nem akarta elrontani a finom vacsora emlékét, elhomályosítani a csillagokat és elhalványítani a tengert a könnyeikkel.

– Mutasd meg a Göncöl szekeret – kérte a kislány.

– Amit Ursa Majornak is neveznek. – Jeffy átkarolta a lányát, és addig kutatott az égbolton, amíg meg nem találta a Göncöl rúdját, és körbe nem tudta rajzolni az egész csillagképet. – Azóta ott lebeg, hogy arra használták, hogy ideszállítsák vele a többi csillagot a csillagmedencéből, majd szétszórják őket az égbolton.

Pár perccel később kigázoltak a partra, és felvették a cipőjüket.

Alig fél órát kellett sétálniuk az otthonukig. Az éjszaka fiatal volt és meleg, és az útjuk egy részét kirakatok szegélyezték – néhány művészeti galériáé is –, amelyeknek a tartalmát megcsodálhatták. Olyan emberként, aki mindig is úgy érezte, hogy túl későn született, Jeffy gyakran elcsodálkozott azon, hogy miket neveznek kifinomult művészetnek ebben a furcsa világban.

Az Oak Hallow Roadról leágazó Shadow Canyon Lane hét háza közül az első egy esküvői tortára emlékeztető viktoriánus épület volt két tornyocskával, meredek tetővel és alkóvos tetőablakokkal, amikről nem sajnálták a kőcirádákat. Két oldalról büszke tölgyek vették körül. A ház Marty és Doris Bonneré volt, akik kedves embereknek bizonyultak, messze nem olyan puccosnak, mint a rezidenciájuk. Nemrég elutaztak vakációzni, a kulcsukat pedig Jeffynél hagyták.

Az ő házuk Amityvel egyszintes volt. Palatetővel. Helyi homokkőből épült falakkal. A kőművesmunkát Jeffy végezte el, akit az apja tanított ki. Fúvottüveg-lámpáik meleg, borostyánszínű mintázatot rajzoltak a tornácra, a magas pálmafák holdcsókolta koronájában szellő suttogott.

A verandán lévő két hintaszék egyike foglalt volt.

Amity azt mondta: – Rémes bácsi az.

2.

A férfi, akit Amity Rémes bácsinak hívott, Edként emlegette magát, és nem árulta el nekik a vezetéknevét. A hajléktalanok közé tartozott, akik elszigetelt táborokban éltek a kanyon mélyén, jóval az aszfaltút vége után. Nagyjából egy éve telepedett le a közelben, és havonta legalább kétszer meglátogatta őket hívatlanul.

Jeffy nem félt Edtől. Először is Jeffy harmincnégy éves volt, száznyolcvannyolc centi magas, karcsú és edzett, míg Ed olyan harminc évvel idősebb lehetett nála, tizenöt centivel alacsonyabb, és az alakja leginkább egy megroggyant sütőtökére emlékeztetett. Az öregember excentrikus benyomást keltett, de azért nem tűnt őrültnek, és soha nem mutatta az agresszió legkisebb jelét sem.

Ennek ellenére azután, hogy jó estét kívánt neki, Jeffy bevezette Amityt a házba, és megvárta, hogy a lánya bezárja az ajtót és felkapcsolja a lámpát, mielőtt letelepedett a másik hintaszékbe a verandán, amit a látogatójuk kicsit jobban szembefordított a sajátjával. Akkoriban Jeffy soha nem hagyta Amityt egyedül a házukban, és mindenhova együtt mentek, de nem csak – sőt egyáltalán nem – Ed miatt.

Kalifornia az általános hanyatlásnak köszönhetően egyre több hajléktalannak adott otthont, akik egy része rendkívül zavart volt és drogfüggő. Az államot irányító politikusokat csak az ideológia, a hatalom és az ügyeskedés érdekelte, a polgárok nem. Több milliárdot költöttek a problémára, de ettől csak a barátaik lettek még gazdagabbak, és a hajléktalanok szaporodtak el még jobban.

Amikor túl sok ilyen megtört lélek gyűlt össze egy helyen, a hatóságok végül mindig odamentek, hogy közegészségügyi és közbiztonsági okokból kilakoltassák őket. Ennek következtében azok, akik sátrakban vagy hálózsákban aludtak Suavidad Beach peremén, az utóbbi időkben az erdőben és a bozótosban táboroztak le, egymástól távolabb, nehogy felhívják magukra a figyelmet.

Ed, bár gyűrött volt és elhanyagolt, alapvetően eléggé különbözött a vele egykorú egyedülálló férfiaktól. A fogai meglehetősen épek voltak, a szaga tűrhető, talán azért, mert naponta besétált a városba, hogy igénybe vegye a nyilvános és egyházi zuhanyzókat és egyéb közszolgáltatásokat. Kinyúlt melegítő vagy bő farmer és kapucnis pulóver helyett övébe tűrt inget hordott vászonnadrággal, blézerrel, és mindig csokornyakkendőt kötött. Aznap este pöttyös nyakkendőt viselt élénk színű, kockás inggel, de nem tűnt valószínűnek, hogy olyan emberekkel találkozna, akik felhúznák a szemöldöküket a stílusa láttán, és titokban gúnyolódnának rajta.

Ed ajkát állítása szerint soha nem érintette más alkoholos ital, csak jobbfajta cabernet sauvignonok, és abból is jóval kevesebb, mint szerette volna, mert nem érte be a legjobbnál kevesebbel, amit viszont nem engedhetett meg túl gyakran magának. És azt is határozottan állította, hogy aszpirinnél erősebb drogokat nem fogyaszt.

Jeffy hitt neki, főleg azért, mert az öregember soha nem panaszkodott a hajléktalansága miatt, és nem hozott fel rá mentségeket – bár meg sem magyarázta. Egyszerűen csak ebben a helyzetben volt, mintha csavargónak született volna, és éppen úgy nem változtathatott volna ezen, mintha a hindu kasztrendszerbe születik.

Ed időről időre meglátogatta őket, részben azért, hogy az erdős kanyonban található élőlényekről meséljen. Átfogó történelmi ismeretekkel is rendelkezett, és szívesen elmélkedett arról, hogy milyen lenne a jelen helyzet, amennyiben a korábbi, fordulópontot jelentő események másképp alakulnak. A versek is érdekelték, sokat fejből idézett Shakespeare-től kezdve Poe-n át egészen a haiku japán mestereiig. Soha nem maradt sokáig, nem élt vissza a vendégszeretettel, talán azért sem, mert nyugtalan elméje miatt nem volt túl türelmes társalgópartner – vagy mert Jeffy nem bizonyult elég inspiráló társaságnak.

– Hogy vagy, Ed?

– Haldoklom, amióta megszülettem, ahogy te is. És az én időm már majdnem lejárt.

A komor hangulat éppen úgy Edhez tartozott, mint bozontos, fehér szemöldöke, amit soha nem nyírt le.

– Elég jól nézel ki – jegyezte meg Jeffy. – Remélem, nem vagy beteg.

– Nem, nem, Jeffrey. Nem beteg vagyok, csak űzött.

Akadtak olyan tanárok, még általános iskolában, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy Jeffrey-nek szólítsák, de azóta senki, csak Ed. Jeffy a magassága és tiszteletet keltő fizikuma ellenére olyan kisugárzással bírt, amitől mások örök kisfiúként gondoltak rá, ezért Jeffynek szólították, mint annak idején az anyukája. Ő nem sértődött meg ezen. Elég jóban volt magával, és nem tudott volna megváltozni. Úgy gondolta, ha csak úgy maradhat az a férfi, akinek mindig is érezte magát, ha Jeffynek becézik, akkor „Jeffy” lesz a sírkövére írva.

– Űzött? Ki űz? – kérdezte Edtől.

Ed burjánzó szemöldöke hosszú hernyóvá szaladt össze, mélyen ülő szeme árnyékba borult. – Azt jobb, ha nem tudod. A folyamatos kényszer, hogy egyre többet és többet megtudjunk, hogy mindent megtudjunk, egyenes út a pusztulásba. A tudás jó dolog, Jeffrey, de a tudást kísérő arrogancia fogja a vesztünket okozni. Te ne rohanj a vesztedbe. Ne hagyd, hogy tönkretegyen a tudás hübrisze.

– Én nem tudok túl sokat – nyugtatta meg Jeffrey. – Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a tudatlanság fog tönkretenni.

Ed nem válaszolt, csak előrehajolt ültében. Felszegte őszülő fejét, mint amikor egy teknősbéka nyújtja ki a nyakát a teknőjéből, és úgy méregette a vendéglátóját, mintha az egy megfejthetetlen, avantgárd szobor lenne.