Egy másik hely

1. rész – Mindennek a kulcsa-2

Jeffy, akinek már nem először kellett elviselnie ezt az intenzív vizslatást, tudta, hogy Ed addig nem fogja folytatni a beszélgetést, amíg készen nem áll rá. Mosolyogva és türelmesen tűrte magán az öregember átható tekintetét.

Az Oak Hollow Road forgalmának hullámzó zúgása, amit eltompított a távolság és a fasor, olyan gyászosnak tűnt, mint egy hatalmas, nemes leviatán halálhörgése.

A tölgyeken baglyok huhogtak egymásnak.

Ed végül ismét hátradőlt, bár a homloka ráncos maradt. Két buja szemöldöke még mindig egymásba fonódott.

Lenyúlt a széke mellé egy csomagért, amit Jeffy addig észre sem vett. A harmincszor harminc centis fehér kartondoboz már elszíneződött a kortól, és piszkos is volt. Egy madzag tartotta a fedelét.

Ed az ölébe vette a dobozt, és mindkét kezével megfogta. Miközben a csomagot bámulta, komor arcára mintha rettegés ült volna ki. Bal keze időnként megremegett, az ujjai ilyenkor görcsösen kocogtak a fedélen.

Felemelte a fejét, és ismét Jeffy szemébe nézett, majd azt mondta: – Ebben van a kulcs.

Jeffy némi hallgatás után azt kérdezte: – Milyen kulcs?

– A mindennek a kulcsa.

– Az elég fontosnak tűnik.

– Soha nem szabad rátenniük a kezüket.

– Kiknek?

– Azt jobb, ha nem tudod – ismételte meg Ed. – Ezt neked adom.

Jeffy tenyerét a vendége felé tartva megemelte a kezét, mintha udvariasan el akarná utasítani az ajándékot. – Ez kedves tőled, Ed, de nem fogadhatom el. Van kulcsom a házamhoz, az autómhoz. Nincs szükségem többre. Nem is tudom, mihez kezdenék a mindennek a kulcsával.

Ed a mellkasához szorította a dobozt, és kijelentette: – Nem, nem! Semmit nem szabad kezdened vele. Semmit! Nem szabad kinyitnod. Soha!

A hajléktalan korábban csak ártalmatlan csodabogárnak tűnt, de most mintha átlépte volna a határt a furcsából valami sokkal aggasztóbb állapotba.

3.

Rémes bácsi nem volt félelmetes, csak furcsa, és Amity nem tartott attól, hogy láncfűrésszel támadna rájuk, vagy húsbárddal akarná feldarabolni őket, vagy bármi ilyesmi. Nem érezte szükségét, hogy bezárja a bejárati ajtót, de az apukája mindig is paranoid volt a maga aranyos módján, mindig is túlféltette őt. Amity úgy érezte, hogy még ez a hét év sem volt elég ahhoz, hogy túltegye magát a felesége elveszítésén, és kicsit attól tart, hogy a lánya is eltűnik az életéből. Valószínűleg mindig agyonfélti majd. Amikor Amity már negyvenéves lesz, és Justin Dakota felesége – aki három házzal arrébb lakott, és akiből kinézte, hogy egy szép napon megfelelő férjanyaggá növi ki magát –, és már három saját gyerekük lesz, és egy gyönyörű házban fognak élni egy tengerre néző hegyoldalban, és mivel Justin filmsztár lesz, vagy gazdag műszaki zseni, Amity pedig híres regényíró, rengeteg testőr fog majd rájuk vigyázni, apa akkor is megjelenik majd minden este, hogy ellenőrizze, zárva van-e az összes ajtó és ablak, hogy betakarja a lányát és figyelmeztesse, nehogy édességet fogadjon el idegenektől. Az apukája a világ legkedvesebb embere volt, akit Amity tiszta szívéből szeretett, de tényleg. De tudta, hogy egyszer eljön az a nap, amikor le kell ülnie vele, és türelmesen elmagyaráznia neki, hogy a túlzott aggodalma fojtogató tud lenni, és eléggé megviseli a kapcsolatukat. Ez már most így volt bizonyos értelemben; végtére is, a lánya közelebb jár a tizenkettőhöz, mint a tizenegyhez.

Miután bezárta az ajtót és felkapcsolta a lámpákat, elhaladt a nappali mellett, ahol a karosszékek álltak és a könyvespolcok, a szeretett fantasyregényeivel. Végigment a folyosón, amelynek a falát eredeti art deco poszterek díszítették, olyan termékek reklámjai, mint a Taittinger pezsgő, az Angelus fehér cipőkrémje, az 1934-es Plymouth automobil és Josephine Baker egy 1925-ös párizsi revüműsora. Az apja műhelye után, amelyben Jeffy antik rádiók és más art deco stílusú használati tárgyak szépségét és funkcionalitását hozta helyre, odaért a ház végében lévő hálószobájához, ahol Hógolyó várta.

Éjszaka, és amikor Amity és az apja étterembe mentek, Hógolyó ketrecben élt. Ez nem számított kegyetlenségnek, mert a ketrec tágas volt, és egy mókuskerékkel is tudott benne játszani. Hógolyó egy kis fehér egér volt, akkora, hogy pont elfért Amity tenyerében. Nagyon jól viselkedett. A kislány bárhova elvihette a kabátzsebében, és az állatka soha nem bújt ki onnan, csak amikor benyúlt érte. Még csak a kis- vagy nagydolgát sem végezte el soha útközben. Bár az sem lett volna katasztrófa, ha megteszi, mert alig tíz dekát nyomott, és nem termelt túl sok végterméket.

A bundája fehér volt, a szeme tintafekete, a farka halvány rózsaszín. Aranyosabb benyomást keltett azoknál az egereknél, amelyeket ki szoktak űzni a házból; elegáns kis úriembernek tűnt. Ha Amity Hamupipőke lett volna, Hógolyó gyönyörű paripává változott volna át a hintója előtt. Ennyire különleges kisegér volt.

Most, miután bekapcsolta a tévét, és keresett egy Disney-rajzfilmet, amit már rengetegszer látott, és amiben nem szerepeltek macskák, Amity kivette a ketrecéből Hógolyót. Leült egy karosszékbe, a kisegér pedig egy darabig csak fel-le szaladgált a karján és a vállán, időnként meg-megállva, hogy szeretetteljesen a gazdája szemébe nézzen. Utána hanyatt feküdt az ölében. Amity egy ujjal vakargatni kezdte a hasát, amitől Hógolyó eksztatikus transzba esett.

Hógolyó a főpróba volt egy kutyához.

Amity nagyon szeretett volna egy kutyát, és az apukája hajlott is arra, hogy beszerezzen neki egyet, de a kislány előbb ki akarta próbálni, hogy képes-e jó anya lenni. Mi lesz, ha kap egy kutyát, aki tizenkét-tizennégy évig is elélhet, de csak az első év elteltével derül ki, hogy már nem akar sétálni vele, vagy egyszerűen csak játszani? Az emberek megváltoznak, néha már nem vágynak ugyanazokra a dolgokra, és ilyenkor szíveket törnek össze. Amity úgy érezte, hogy ha összetörné egy kutya szívét, akkor örökre és visszavonhatatlanul megutálná önmagát.

A kisállatbolt eladója azt mondta, hogy Hógolyó, ez a fényes bundájú, ritka példány, nagyjából négy évig fog élni. Már két éve náluk lakott, és Amity még kicsit sem unta meg. Annyira szerette, amennyire csak szeretni lehet egy kisegeret, akinek nem olyan összetett a személyisége, mint egy kutyáé.

Mielőtt megkockáztatta volna a kutyatartást, azt is ki kellett derítenie, hogyan kezeli majd Hógolyó halálát. Ha egy kisegér halálától összetörik, akkor egy kutya halála teljesen tönkretenné, ehhez kétsége sem fért. Amikor az anyja elhagyta, még csak négyéves volt, túl kicsi ahhoz, hogy megértse, mi történt. Alig emlékezett Michelle-re. Ennek ellenére még mindig érezte a veszteséget, ami nem fájt, inkább valamiféle ürességnek tűnt, mintha a lelkéből hiányozna egy darab. Aggódott, hogy a további veszteségek újabb lyukakat ütnek benne, és végül úgy kiürül, mint egy tojás, aminek kifújták a tartalmát egy kis lyukon.

Néha, például ebben a pillanatban, már arra sem emlékezett, hogy néz ki az anyja, ami kicsit megijesztette. Pár héttel korábban furcsa hangulata támadt, és levette Michelle bekeretezett fotóját az íróasztaláról, ahol az apja javaslatára tartotta, majd bedugta a legalsó fiókba. Talán eljött az ideje, hogy visszategye a helyére.

Az ölében fekvő Hógolyó lehunyta a szemét. Kis szája enyhén kinyílt. Az ernyedt boldogság megtestesülésének tűnt, miközben a gazdája a hasát vakargatta.

Kicsi, pengeéles fogai is kilátszottak. Az egerek foga folyamatosan nő. Hógolyónak a nap nagy részében rágcsálnia kellett valamit, nehogy olyan hosszúvá váljanak a fogai, hogy az evésben is akadályozzák, ezért a ketrece tele volt rágókockákkal.

Minden eleven lénynek megvan a maga keresztje.

Amity apukája azt mondta, hogy a nehézségek csak erősebbé teszik a lelkünket, ezért igazából áldások. Ő nagyon sokat tudott, és a legtöbb dologban igaza is volt, de ez „a nehézségek áldások” valójában badarság volt, legalábbis Amity tapasztalatai szerint. Az apja valószínűleg elhitte. Ő azt is mondogatta, hogy a felhők felett mindig kék az ég. Eszelősen türelmes volt, és csak nagyon ritkán haragudott bármiért.

Amity viszont nem volt olyan türelmes, mint az apja, bár az akart lenni. Őt nagyon sok minden kiborította. Nemrégiben írt egy listát azokról a dolgokról, amik dühítették, nehogy bármit is elfelejtsen, és olyan puhánnyá váljon, mint a reggeli matiné bábui, amik mindig azt akarják, hogy az ember „a kedvesnél, kétszer kedvesebbnél is kedvesebb” legyen. De a lista hülyeségnek tűnt, úgyhogy inkább összetépte és kidobta. Viszont mindenre emlékezett, ami rajta volt, azt is beleértve, hogy mennyire dühíti, hogy nincs anyja. Ha az ember haragszik valamire, akkor nem tud kétségbeesetten szomorú is lenni miatta, ami viszont tényleg áldás.

Miközben tovább vakargatta Hógolyó hasát, azon töprengett, hogy Rémes bácsi vajon milyen badarságokkal tömi az ő türelmes apukája fejét odakint, a tornácon.

4.

A kanyon túlsó végéből a vadászó prérifarkasok hátborzongató üvöltése szállt fel, és a holdat is pont eltakarta egy felhőfoszlány, úgyhogy a korábban ezüstszínbe öltözött kert elsötétült.

– Ezt nálad hagyom – jelentette ki ünnepélyesen, maga elé nyújtva a piszkos, madzaggal összekötött dobozt –, mivel az emberiség jövője múlik azon, hogy soha ne kerüljön rossz kezekbe, és mivel senkiben nem bízom jobban az általam valaha is ismert emberek közül, mint benned, Jeffrey Wallace Coltrane.

– Ez nagyon kedves, de engem is alig ismersz – felelte Jeffy.

– Átkozott legyek, ha nem! – mennydörögte Ed. – Ismerem a szíved. Bízom a veled kapcsolatos zsigeri megérzéseimben. A saját zsigereimben, a te szívedben. Ha ezt nem teszed meg, ha nem segítesz nekem, akkor egész életére rettegésre kárhoztatod a lányodat, talán még rabszolgaságra vagy halálra is!

Jeffy még a kinti lámpák borostyánsárga fényében is látta, hogy Ed arca elsötétül a feltoluló vértől. Tisztán látszott mind a nyakán, mind a halántékán, hogy annyira felgyorsult a pulzusa, mintha mindjárt gutaütést kapna.

Az öregember előrébb csúszott a hintaszékben, és maga elé nyújtotta a dobozt. Hangja sürgető suttogássá halkult. – Ide figyelj. Figyelj, figyelj. Én több mint százszor használtam ezt a kulcsot. Leírhatatlan szörnyűségeket láttam. El kéne pusztítanom, de nem bírom. Ez az én gyermekem, zseniális elmém csodálatos műve. Nem tarthatom széfben, mert fel fogják túrni a banki adatokat az ország egyik végétől a másikig. Nem adhatom oda senkinek, akit a korábbi életemből ismertem. Azokat az embereket figyelik. Nem áshatom el a földbe, mert mi lesz, ha megtálalja valami szerencsétlen bolond, akit nem figyelmeztettek a veszélyeire, és bekapcsolja? Neked is el kell rejtened. Mindenkire gyanakodni fognak a kanyonban, mindenkire, akivel kapcsolatba kerülhettem. Itt fognak ólálkodni, kutakodni azok a disznók. Végtére is, hetvenhat milliárd dollárba került.

– Mi?

Ed gyengéden megrázta a dobozt. – Ez.

– Ez elég sok – jegyezte meg Jeffy.

– Ó, annál jóval többet ér. Annyit, mint egy egész világ. Soha nem fognak lemondani róla.

Úgy tűnt, Ed fejében meglazulhatott egy kerék a négy közül, és messzire gurulhatott. Az öregember szeme tágra nyílt, bőrén hirtelen verejték ütött ki, szemmel láthatóan nagyon fel volt dúlva. Jeffy megsajnálta. Ed művelt férfi benyomását keltette, aki egykor talán köztiszteletben álló történelem-, irodalom- vagy filozófiaprofesszor lehetett, de idős korára áldozatául esett a demenciának. Tragikus.

Nem tehetett mást, ha kedves akart lenni, minthogy ráhagyja a dolgot. Kegyetlenség lett volna megszégyeníteni és szembesíteni azzal, hogy paranoid tévképzetei vannak. Jeffy előrecsusszant a hintaszékben, és átvette a csomagot.

Ed fenyegetően rászegezte a mutatóujját. – Soha ne nyisd ki. Soha ne érj hozzá. Tartsd biztonságban egy évig. Ha nem jövök vissza érte egy éven belül, akkor meghaltam. Szereznem kéne egy pisztolyt, hogy lelőjem a szemétládákat, amikor eljönnek, hogy végezzenek velem, de nem vagyok rá képes. Túl sok szörnyűséget láttam ahhoz, hogy én is szörnyűségeket kövessek el. Én pacifista vagyok. Egy tehetetlen pacifista. Ha nem jövök vissza egy éven belül, akkor meghaltam.

– Biztosra veszem, hogy még hosszú élet áll előtted – biztosította Jeffy.

– Egy év múlva vegyél egy hordót. Meg tudod tenni?

– Egy hordót?

Ed megragadta Jeffy térdét, és a nyomaték kedvéért megszorította. – Hordót, egy zárt fémhengert. Tudsz szerezni?

– Igen, természetesen.

– Tudod, hogy kell betont keverni?

– Kőműves vagyok.

– Igen, persze, elfelejtettem, kőműves. Ha nem térnék vissza egy éven belül, tölts meg egy hordót a feléig betonnal. Tedd bele ezt a csomagot, utána töltsd fel betonnal a tetejéig, hogy mindenfelől körülvegye a dobozt. Hegeszteni is tudsz?

– Igen. Elég sok mindenhez értek.

– Hegeszd le a hordó fedelét. Akkor már elég nehéz lesz, ugye?

– Rendkívül nehéz – helyeselt Jeffy.

– Szerintem neked nincs hidraulikus kézikocsid. Nagyon kevés embernek van hidraulikus kézikocsija. Van ilyesmid?

– Nincs, de bérelhetek egyet.

Ed levette a kezét Jeffy térdéről, és mindkét hüvelykujját felfelé fordította. – Szállítsd el a hordót a kikötőbe. Tudsz hajót vezetni?

– Harminchat lábon alul bármit.

– Bérelj hajót, vidd ki a hordót a tengerre, és dobd a mély vízbe.

– Milyen mélybe? – kérdezte Jeffy.

– Háromszáz méter megteszi. Százötvennél ne legyen kevesebb.

– Vedd úgy, hogy el van intézve. Mármint ha nem térsz vissza egy éven belül.

Ebben a pillanatban, miközben a hold pont kibukkant a felhők mögül, megkönnyebbülés törölte le a szorongást Ed arcáról. – Tudtam, hogy te vagy az én emberem. Már akkor tudtam, amikor először leültem veled beszélgetni ezen a tornácon. – Talpra állt. – Soha ne nyisd ki ezt a dobozt, Jeffrey. Soha ne érj hozzá ahhoz, ami benne van. Tartsd meg az ígéretedet. Az a valami, ami a dobozban van, csak szenvedést okozhat neked. Kezedben a világ sorsa.