1.
2330. Április 20.
Elia Smith elmosolyodott álmában, s a másik oldalra fordult. A hegyen állt, vékony kórházi köntösében, a messzeségbe tekintve zafír szemeivel, kémlelte a távoli eget, min a felhők egyre csak gyülekeztek.
‒ Gyere... – várta a közelgő viharfelhők összecsapását – gyere... Gyere! Siess! – kiáltotta a messzeségnek.
‒ Mire vársz, Lia? – kérdezte Tamara nekidőlve nővére hátának, egy fehér férfiingbe. Karba tette kezeit, ahogy fejét nôvére fejének döntötte.
‒ A szélviharra – Lia kitárta karjait – hogy a levegő végre megmozduljon! Süvítve keljen életre és simítsa végig a természetet.
‒ A szélviharok veszélyesek – hunyta le szemeit Tamara.
‒ Ugyan... – mondta Lia – amikor a levegő megindul, emlékeztet, hogy ami éltet minket, képes szárnyakat adni nekünk, hűsítően s
