– Köszönöm, de Annalouisa már biztosan készített nekem valami hasonlót. – Felálltam és megtöröltem a kezem a nadrágomba. Na nem mintha olyan koszos lett volna, de valamiért szükségét éreztem.
– Ő küldte – mondta Enzo, és a kezembe nyomta a szalvétába bugyolált szendvicset. – És ezt is – nyújtott felém egy teli poharat.
– Ó! – válaszoltam, és elvettem tőle azt is. – Köszönöm.
– Üljünk le a kerítéshez – ajánlotta.
Kivételesen nem ellenkeztem, hanem követtem őt. A lábazat betonból volt, elfértünk rajta. Némán falatozni kezdtünk.
– A friss levegő meghozza az étvágyat – mondta kis idő múlva.
Gondolom látta, mekkorákat harapok a fenséges szendvicsből. Úgy éreztem, még soha nem ettem ilyen finomat. Tényleg éhes lehettem, ha ilyen elégedettség töltött el egy gazdagon telepakolt, sonkás szend
