Te vagy nekem a csábítás

Első fejezetJESS Okosabb is lehettem volna, de egy komplett idióta vagyok. Hanknek elég volt szánalmasan megrebegtetnie szempilláit, és csücsöríteni a száját, én mindig azonnal rohantam hozzá. Na, de ennek egyszer s mindenkorra vége! Még azt is megbocsátottam neki, hogy csinált magának egy gyereket. De ennél többet egy lány már nem nézhet el. Hank Granger most utoljára vágott át engem, és kész. Nem leszek többé a lábtörlője. Anyukám megtanított rá, hogy ennél többet érek. Itt az ideje, hogy ne érzékenyüljek el a közös múltunk miatt. Ez az ember soha nem volt igazi férfi. A fiú, akibe annak idején beleszerettem, egy senkiházi gazember lett. Soha nem fog megállapodni, én pedig nem hagyom, hogy még egyszer átgázoljon a szívemen. Azt hitte, bölcs dolog volt a bár mögötti parkolóban hagyni azt a stricis kocsiját. Pedig tudhatta volna, hogy észre fogom venni. Mekkora idióta! Meg is találtam. Ma este úgy volt, hogy randizunk. Azt ígérte, meghív vacsorázni, mint egy igazi randin. Aztán két órával ezelőtt felhívott, és lemondta, mert állítólag nem érezte jól magát. Én, az engedelmes barátnő pedig elhatároztam, hogy főzök neki levest, és átviszem hozzá. Nagy meglepetésemre nem volt otthon. Nem bizony. Pedig talán a lelkem mélyén még éreztem is, hogy nem mond igazat. Miután kiléptem a fák közül, ahol jó egy mérföldet sétáltam, odaértem a Live Bay nevű helyi kocsma sötét hátsó parkolójába. Nem akartam, hogy ma este itt lássák a kocsimat, és így könnyebb elrohanni, ha esetleg gyorsan el kell tűnnöm. Erősen megmarkoltam a baseballütőt, amit az unokatesómtól, Rocktól kértem kölcsön két héttel ezelőtt, amikor el kellett mennem anyáért, mert lerobbant a kocsija. Egy sztriptízbár mögött ólálkodni hajnali háromkor nem volt éppen biztonságos. Anya tartott fegyvert, csakhogy én azt nem tudtam használni. Amikor megkértem, hogy mutassa meg, kinevetett és megtagadta, azt mondta, a végén még mérgemben egyszer tökön lövöm vele Hanket. Nem mintha érdekelte volna Hank, de nem akarta, hogy börtönbe kerüljek miatta. Elmosolyodtam, ahogy megéreztem a kezemben az ütő súlyát. Ez aztán egész komoly károkat képes okozni. Meg aztán ott volt a zsebemben az a kés is. Gondoskodom róla, hogy jól összekaristoljam a kocsija oldalát, és ha marad még időm, mind a négy kereket kiszúrom. Ahogy megkerültem az autót – amire Hank az elmúlt négy év során úgy vigyázott, mintha a saját gyereke volna –, hihetetlen erő járta át testemet. Ez a pasi olyan sokszor megbántott. Ezúttal én fogok neki fájdalmat okozni. Én. Nem Rock. Én. Tekintetemmel körbepásztáztam a terepet, hogy megbizonyosodjak róla, nincs ott senki. A szélvédő kiverése elég nagy zajjal jár. Nem voltam biztos benne, hogy időben el tudok majd menekülni, mielőtt valaki rajtakap. Reménykedtem, hogy a helyi zenekar, a Jackdown mindenkinek kellőképpen leköti figyelmét, és senki nem akar majd idejekorán kijönni. Elnyomtam magamban az ereimben lüktető győzelmi kiáltást, hátraemeltem az ütőt, áthelyeztem a testsúlyt az egyik lábamra, majd a tekintetemet a vezetőoldali szélvédőre fixáltam. Úgy terveztem, azt verem ki legelőször. Minden dühömet és fájdalmamat beleadtam az ütésbe, ami felgyülemlett bennem attól, hogy a tíz éve szeretett fiú összevissza csalt mindenkivel. Lesújtottam az ütővel. Az arcomat egy símaszk takarta. Hirtelen előtört belőlem a mellkasomat feszítő nevetés, és egyenként kiütöttem a csinos kis autó minden egyes ablakát. A bosszútól hajtva elővettem zsebemből a kést, és kipattintottam. Elhatároztam, hogy néhány jól megválasztott üzenetet fogok rávésni az autóra az éles pengével, aztán leguggolok, és kiszúrom a kerekeket. – Hé! – kiáltott rám egy mély hang, mire megállt a kezem a levegőben. Nem Hank hangja volt, hanem valaki másé. Felvettem a földről az ütőt, kihúztam a késemet a gumiból, és sprintelve elindultam az erdőbe. Soha nem fog elkapni, de azért le kellett vennem azt a hülye maszkot, hogy legalább lássak valamit. Nem biztos, hogy jó ötlet volna belerohanni egy fába, és kiütni magamat. A mögöttem kopogó lépések hangjából arra következtettem, hogy valaki üldözőbe vett. A francba! Nem pont így terveztem, de legalább jót szórakoztam. Hank meg megérdemelte. Az a rohadt patkány. De nem akartam miatta börtönbe kerülni. Ráadásul anya is dühös lenne. – Hé, állj meg! – kiáltott rám újra a mély hang. De mégis mire számított? Hogy megállok, és elkaphat? Na, azt már nem! A távolból közben több új hangot is hallottam. Szuper! Ezek szerint mások is csatlakoztak az üldözőmhöz. Lefordultam az útról, amit addig követtem, és elindultam a fák közé. De tudtam, hogy nem sokáig leszek védve az erdő által. Még néhány méter, és kiérek a hátsó útra. A kocsimat azért nem hoztam el, mert anya háza előtt hagytam. Azt akartam, hogy mindenki azt gondolja, nála vagyok, ezért most gyalog kell valahogy eljutnom oda, mégpedig azelőtt, mielőtt mindenki más odaér. A fenébe! Kis idő múlva elhalkultak a lépések, vagyis vagy lehagytam az üldözőimet, vagy tehetségesen tudtak lopakodni mögöttem. Ahogy kiértem a fák közül, megálltam az út szélén. Teljesen kihalt volt. Hátrapillantottam, de senkit nem láttam. Hank biztosan tudja majd, kit kell keresnie, de semmiféle bizonyítéka nem lesz. Elmosolyodtam, és vettem egy mély levegőt. Ezzel hivatalosan is vége. Végre! Hank soha nem fogja megbocsátani, amit tettem, ezért nem is fogok kísértésbe esni, hogy visszamenjek hozzá. Most már ugyanúgy gyűlölne, ahogy én őt. – JESS! – dördült fel Hank ismerős hangja. Hirtelen hátrafordultam, de nem láttam sehol. Csak hallottam, hogy az erdő felől rohan felém. A francba! Szóval, utánam jött. De mégis honnan jött rá ilyen rövid idő alatt? Pánikba esve körbepillantottam, hátha meglátom, honnan jön felém. Előttem semmi nem volt, csak hosszú mérföldeken át vezető út. Sehol egy ház, sehol semmi. A sarkon megvillant egy fényszóró, így az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem: kirohantam az út közepére, és integetni kezdtem, még mindig Rock ütőjét fogva. A kocsi lassított, és lekapcsolta a lámpát. Hála a jó égnek! De várjunk csak… ez egy Porsche? Mi a fene? JASON Nem láttam mást, csak egy szűk fekete ruhás, hosszú szőke hajú lányt, aki az út közepén állt… kezében egy baseballütővel. Ilyesmi csak Alabama államban történik az emberrel. Megálltam, nehogy elüssem, és figyeltem, ahogy átrohan az utasoldali ajtóhoz, és bekopog az ablakon. Tekintetében pánik ült, és az űzött szempár talán ijesztő lett volna, ha a szeme színe nem olyan áttetsző kék, és nincsenek hosszú, fekete szempillái. Kinyitottam a biztonsági zárat, ő pedig kirántotta az ajtót, és beszállt. – Gyorsan! Indulj már! – követelte. Pillantásra se méltatott. Tekintetével a kinti fákat pásztázta, mintha keresne valamit. Erre én is az út szélére néztem, amit olyan kutatva nézett. Nem láttam semmit… Aztán egyszer csak kirohant a fák közül egy pasi, az arca eltorzult a dühtől, és azonnal megértettem. Nem csoda, hogy ennyire félt a lány. A fickó hatalmas volt és úgy festett, mint aki készen áll megölni valakit. Sebességbe tettem a kocsit, és elindultam, mielőtt még közelebb ért volna. – Úristen, nagyon köszönöm! Ez nagyon meredek volt – sóhajtott fel a lány megkönnyebbülten, aztán hátradőlt, és fejét az ülésnek támasztotta. – Elvigyelek a rendőrségre? – kérdeztem, és rápillantottam. Vajon megtámadták, és sikerült elmenekülnie? – Nem, azt semmiképpen! Úgy tíz perc múlva úgyis mindenütt keresni fognak. Haza kell vinned. Majd anya biztosítja az alibimet, de gyorsan haza kell érnem. Mindenütt keresni fogják? És az anyja adja az alibijét? Mi a fene ez? – Nem mintha bármilyen bizonyítéka lenne. Csak a símaszkomat ejtettem el, de az csak egy olcsó, márkátlan maszk volt, amit néhány éve vettem egy turkálóban. Nem tudja senki visszavezetni hozzám. Lelassítottam a kocsit, ahogy kezdett értelmet nyerni a szavai. Nem egy olyan lányt mentettem meg, akit támadás ért. Ha jól értettem a zagyválását, akkor épp cinkostárs lettem egy bűntényben. – Miért lassítasz? Haza kell jutnom anyához, méghozzá most azonnal. Nagyon közel lakik. Ha elmész a County Roadon, és ott jobbra fordulsz, akkor onnan már csak három-négy mérföld. Aztán balra az Orange Streeten. A harmadik ház jobbra. Ingatni kezdtem a fejemet, és félreálltam az út szélére. – Nem megyek sehová, amíg el nem mondod pontosan, hogy mi elől menekülsz. – Rápillantottam a lány két lába között szorított baseballütőre, aztán az arcára. Még a sötétben is látszott, hogy egy tipikus déli szépséggel van dolgom. Mintha errefelé valami különleges összetevő lenne a levegőben, hogy ilyen lányokat produkálnak. A lány csalódottan felsóhajtott, aztán pislogni kezdett, és könnyek gyűltek a szemébe. Nagyon jól játszott, azt meg kell hagyni. Azok a csinos kis könnycseppek már-már hihetőnek tűntek. – Ez egy hosszú történet. Mire mindent elmondok, addigra elkapnak, és a fogházban töltöm az éjszakát. Nagyon kérlek, vigyél haza! Itt lakom nem messze – könyörgött. Meg kell hagyni, hogy szemrevaló lány volt. Csak nagy kár, hogy bajkeverő. – Egy dolgot mondj nekem el: miért van nálad a baseballütő? – Valamit azért tudnom kellett. Ha valakit eszméletlenre vert, akkor nem segíthetek a menekülésben. Az illető akár meg is sérülhetett vagy talán meghalt. A lány végigszántotta az ujjaival a haját, és halkan megszólalt: – Oké-oké, rendben! De annyit tudnod kell, hogy megérdemelte. A fenébe! Tehát tényleg leütött valakit. – Kivertem az expasim kocsiján az összes ablakot. – Hogy mit csináltál? – Talán rosszul hallottam. Ilyesmi a való életben nem történhet meg. A countrydalokban talán igen, de a való életben nem. – Az exem évek óta összevissza csal. Megérdemelte. Nagyon megbántott, úgyhogy most visszakapta. És most kérlek, higgy nekem, és vigyél el innen! Akaratom ellenére nevetnem kellett. Ennél viccesebb dolgot rég nem hallottam. – Te ezen nevetsz? – kérdezte a lány. A fejemet ingatva visszaálltam az útra. – Hát, nem egészen erre számítottam. – Miért, mire számítottál? Hiszen baseballütő van nálam. Vigyorogva átpillantottam rá. – Azt hittem, leütöttél valakit azzal az ütővel. A lány szeme elkerekedett, aztán ő is nevetni kezdett. – Még hogy én leütök valakit egy baseballütővel? Ez őrültség! Ilyet soha nem tennék! Szívesen elmagyaráztam volna, hogy az is őrültség, ha valaki kiveri az exbarátja kocsiján az ablakokat, aztán az éjszaka közepén berohan az erdőbe. De nem tettem, mert valami azt súgta, nem értett volna egyet velem. – Itt kell jobbra fordulni – mutatott maga elé. Nem is indexeltem, mert nem volt senki a környéken. – És a nevedet megtudhatom? Valamiért ismerősnek tűnsz, csak errefelé senki nem jár Porschéval. Hogy elmondjam neki, ki vagyok? Kényelmesnek tartottam azt az anonimitást, amit Alabama nyújtott számomra. Az elmúlt hónapban sok mindent át kellett gondolnom, és nem terveztem, hogy barátokat szerzek ezen a környéken. Még akkor sem, ha az illető elképesztően jól néz ki. – Nem a környéken lakom. Csak látogatóban vagyok itt – magyarázkodtam. Ez még igaz is volt. Azért jöttem ide, hogy egy ideig meghúzzam magam a bátyám parti nyaralójában, amíg végiggondolom, mi a következő lépés. – Pedig nagyon ismerős vagy, mintha láttalak volna már – szólalt meg a lány, és félredöntött fejjel az arcomat tanulmányozta. Előbb-utóbb úgyis rájön. Jax Stone a bátyám. Jax tinisztárként kezdte karrierjét és most, huszonkét évesen egy valóságos rockistenség. Eléggé hasonlítunk. A média folyton engem követ, amikor nem sikerül Jax közelébe férkőzni. Persze, szeretem a testvéremet, de gyűlölöm a figyelmet, ami rám irányul. Mindenki úgy tekint rám, mintha Jax lennék. Még a szüleimet sem érdekelte soha, hogy ki vagyok valójában. Mindig mindenki azt várta, hogy olyan legyek, amilyennek ők akarják. – Ez egy Porsche, ugye? Csak mert még soha nem ültem ilyen kocsiban. A kocsi is a bátyám egyik játékszere volt. Nekem itt nem volt saját autóm, így elhoztam az egyiket az ötből, amit a garázsban találtam. A Sea Breeze-i házban töltöttük a nyarat a szüleinkkel, amíg Jax fiatalon a világhírnévre pályázott. Csakhogy Jax már nem tinédzser, és a ház most már az övé. A múlt hónapban töltötte be a huszonkettőt. Én pedig egy hónappal ezelőtt a húszat. – Igen, ez egy Porsche – feleltem. – Itt fordulj le! – mutatott újra a lány az útra. Lefordultam balra, aztán megálltam a harmadik ház előtt. – Megérkeztünk. Hál’ istennek még senki nem ért ide. Most el kell menned. El kell tűnnöd, mielőtt még kérdezősködni kezdenének. De nagyon köszönöm. A lány kinyitotta az ajtaját, és még egyszer utoljára hátrapillantott. – Ja, egyébként Jess vagyok, és ma este megmentetted az életem – kacsintott rám, aztán becsapta az ajtót, és elrohant a ház ajtaja felé. Nem volt hiábavaló megmenteni azt a szép formás popsiját abban a szűk farmerben. Rég nem láttam ilyen szép hátsót. Hátramenetbe kapcsoltam az autót, és kitolattam az útra. Ideje volt elindulni a privát szigetre, ahol a bátyám háza állt. Nem egészen úgy alakult ez az este, ahogy terveztem, de egész jól szórakoztam. Hirtelen felfigyeltem egy hangra, ahogy az ülésen megcsúszik valami, és az ajtónak ütődött. Amikor odanéztem, megláttam a baseballütőt. A lány a kocsiban felejtette. Hátranéztem a ház felé, és magamban elmosolyodtam. Majd gondoskodom róla, hogy visszakerüljön hozzá. Nem ma este, de hamarosan.