Toszkána könnye

Matteo

Ébresztő, haver!

„Vége. Vége mindennek. És tudod, hogy mi a legszörnyűbb az egészben? Hogy a világnak vége, és mégis megy tovább.”

(Cserna-Szabó András)

A rossz hírek mindig utolérik az embert. Nem kopogtatnak, hogy ráérünk-e, nem kérnek időpontot, csak berobbannak az életünkbe, hogy apró darabokra zúzzák az addig idillinek hitt mindennapokat. Engem is ilyen váratlan arculcsapásként ért a legújabb áldozat neve. Vincenzo Visconti. Letaglózva álltam Bianca szobájában, óvatosan felé sandítottam, és habár szorosan a fülemre szorítottam a telefont, az arckifejezéséről leolvastam, hogy minden szót hallott a beszélgetésből. A gyönyörű kék szeme kikerekedett, a szája pedig tátva maradt a döbbenettől.

– Vincenzo… – dadogta. Megrázta a fejét, mint aki képtelen felfogni, amit hall. Én is lassan tértem csak magamhoz.

– Kezdd az elején, Francesco! Mi történt Vincenzo Viscontival? – kérdeztem tárgyilagosan. – És miért gondolod, hogy ő is a „keresztes lovag” áldozata?

Ezen a néven emlegettük az őrsön egymás között a sorozatgyilkost.

– Látszólag nem kellene, hogy köze legyen hozzá. A fiatalember lezuhant Verrazzanóban, az egyik szakadékba – érkezett a mellbevágó válasz.

Bianca a szája elé kapta a kezét, és a szeme megtelt könnyekkel. Arrébb sétáltam, mert féltem, hogy a részletek túlságosan felkavaróak lehetnek a számára.

– Vincenzo Visconti esete első ránézésre balesetnek vagy öngyilkossági kísérletnek tűnhetne, ha a nyomozók nem találtak volna a helyszínen egy újabb üzenetet. „Ahogy a tenger vad hullámai fehér habot hánynak, úgy vannak ezek az emberek is a saját szégyenletes dolgaikkal. Olyanok, mint eltévedt csillagok, akikre a legsűrűbb örök sötétség vár.”{1}

– Hát ez meg mi a francot akar jelenteni? – keltem ki magamból.

– Hogy belelökték – felelte határozottan Francesco.

– Ezt én is összeraktam, agytröszt. Az üzenet értelmezésével vannak gondjaim. Vajon mi lehetett Vincenzo eget rengető bűne, amiért az életével fizetett? – tanakodtam.

– Itt szeretnék pontosítani – köszörülte meg a torkát. – Visconti nem halt meg. Még él. Habár több métert zuhant, egy lombos fának köszönhetően túlélte a zuhanást, ám súlyos belső és fejsérülést szenvedett. Jelenleg kritikus az állapota, kómában fekszik a sienai baleseti klinikán.

– Á! – kiáltottam fel. – Ezek szerint nem halt meg – pördültem Bianca felé.

– Még nem, de az orvosok nem sok esélyt látnak arra, hogy magához térjen. És ha valami csoda folytán ez mégis megtörténne, akkor sem biztosak abban, hogy nem szenvedett-e tartós agyi sérülést. Látnod kellett volna az apját, ahogy jajveszékelt. Ő találta meg a fiát.

– Szegény ördög. Pár éve vesztette el a másik fiát, Giovannit, és itt az újabb csapás – gondoltam bele.

– Az az ember nem érdemel sajnálatot vagy szánalmat! – csattant fel Bianca. – Mi a helyzet Vincenzóval? – szegezte rám a szúrós pillantását.

– A sienai baleseti klinikára szállították… – kezdtem, de Bianca már se szó, se beszéd, kiviharzott a szobából.

Észre sem vettem mikor öltözött fel – töprengtem el egy pillanatra.

– Nos, felügyelő, hogy lássunk neki az ügy felgöngyölítésének? – érdeklődött Francesco a telefon túlsó felén.

– Hogy… hogy érted azt, hogy lássunk? – makogtam.

– A központból engem neveztek ki Fabio helyére további intézkedésig – közölte a legnagyobb természetességgel, amitől felszaladt bennem a pumpa.

– Felejtsd el! Egyedül dolgozom! Nincs szükségem segítségre! – emeltem fel a hangom. – Az én dolgom, hogy megtaláljam a gyilkost. Tartozom ezzel Fabiónak.

– Fabio gyilkosa már a rácsok mögött van, Matteo. És a helyettesítés kérdése sem vita tárgya. A feletteseink azzal is megbíztak, hogy tartsalak szemmel, és ha a legkisebb jelét tapasztalom annak, hogy nem vagy ura önmagadnak vagy a cselekedeteidnek, akkor azt jelentsem – kaptam az újabb pofont.

– Te kis spicli! – fújtattam.

– Gondolj rólam, amit csak akarsz, de ha én nem vállalom, akkor küldenek valakit a központból, aki mindent elkövet majd, hogy a kákán is csomót keressen. Megértem az érzéseid, de egyet jó, ha észben tartasz. Én nem az ellenséged vagyok, Matteo, hanem egy olyan társ, aki évek óta veled dolgozik, és felnéz rád. Nem akarnék neked rosszat.

Dúltak bennem az érzelmek, de a vörös ködön át is eljutott hozzám az üzenete. Ő nem elgáncsolni akar, hanem vigyázni rám. De a francba is, felnőtt ember vagyok, nincs szükségem bébiszitterre. Jesszus, Matteo! Higgadj le! Örülj neki, hogy ő lohol majd a nyomodban.

– Oké, Francesco. Ha aktívan is részt kívánsz venni a nyomozásban, akkor találkozzunk a kórházban – adtam meg magam, és vetettem egy pillantást az órámra –, húsz perc múlva.

– Ott leszek – vágta rá, majd megszakította a beszélgetést.

Bianca törölközőjét bámultam a földön. Ébresztő, haver! Remélem, már látod, mennyit jelentesz neki. Elment. Itt hagyott téged. Végig sem hallgatta az egész sztorit. Annyi jutott csak el az agyáig, hogy a hőn szeretett Vincenzója bajban van, és úgy indult meg, mint egy elszabadult hurrikán.

Már éppen azon voltam, hogy a falhoz vágok valamit, amikor elém állt a macskája. Hatalmas kék szemekkel pislogott fel rám, és nyávogni kezdett.

– Hogy is gondolhattam, hogy jó ötlet – hajoltam le hozzá. – Erre a nőre kész gyilkosság élőlényt bízni – siklott a pillantásom a szobanövényre is, ami haláltusát vívott. – Na, gyere! – mondtam a macskának, miközben elővettem a kistálkákat, amiket magammal hoztam.

Adtam enni és inni a törékeny kis lénynek, majd a maradék vízzel meglocsoltam a kókadó virágot. Körbepillantottam a szobában, haldoklik-e még valaki, majd elindultam az autómhoz.

A kórházba érkezve, ahogy arra számítani lehetett, rögtön belebotlottam Biancába, aki éppen próbálta meggyőzni a nővéreket, hogy ő egy nagyon fontos személy Visconti számára. Így igyekezett információt kicsikarni belőlük az állapotáról. Habár ő nem látott meg azonnal, ezzel is csak forgatta bennem a tőrt. Egy laza mozdulattal mellé léptem, felemeltem a jelvényem, és megkértem a nővért, kísérjen az orvoshoz. Bianca a nyomomba szegődött, de szembepördültem vele.

– Te itt maradsz! Ez egy hivatalos nyomozás! – förmedtem rá.

– De… – vágott bele a mondanivalójába, amit csírájában elfojtottam.

– Nincs semmiféle de. Hihetetlen, hogy csak úgy ott hagytál. Még arról a törékeny kis életről is megfeledkeztél, amit tőlem kaptál. Tudod, mit, Bianca?! Itt az ideje, hogy végre valaki a szemedbe mondja, hogy mennyire érzéketlen és önző vagy. Komolyan kezdem magam nem érteni, mit is ettem rajtad – vágtam hátraarcot és siettem a nővér után.