A becstelen

Második fejezet

MÁSODIK FEJEZETIvy

Tél végéhez képest különösen meleg napunk van.

Máskor, az évnek ebben a szakában még fagyos a föld, és friss hó fed mindent.

De nem ma.

Ma hét ágra süt a nap, érzem a tavasz illatát a levegőben.

Felpezsdít. Új életet lehel a szívembe. Amire nagy szükségem van most, hogy ennyi minden történik. Anyám állapota nem javul, és ez szép csendben a sírba visz engem.

De azért ez egy jó nap. Mindig jobban érzi magát, amikor felragyog a világ odakint. Mint egy virág, mely kibontja a szirmait a napsütésre.

A szüleimmel élek a homokkő házban, a West Village-ben. Huszonkét éves vagyok – elég idős ahhoz, hogy elköltözzek és egyedül éljek –, de ha itt hagynám ezt a helyet, azzal a szívem egy darabkájától kéne megválnom.

A kertemtől.

Anyám kertjétől.

Már csak én gondozom. Mint minden mást ebben a házban, a kertet is hagynák elsorvadni és meghalni, ha én nem lennék. Azért inkább a földön térdelek, és a saját kezemmel húzgálom ki a gyomokat és elhalt növényeket.

Ezért maradok. Anyám már évekkel ezelőtt lemondott a kertről, nagyjából akkor, amikor elvesztette az életkedvét. Lehet, hogy még köztünk van, de már csak árnyéka annak a nőnek, aki valaha volt.

Ezért én gondozom a kertet. Felhasználom a tudást, amit rám ruházott, és minden évben visszadédelgetem az életbe.

Amikor kitapintok egy elrothadt tövet, megragadom. A kemény talaj meglazul, én pedig kihúzom az elhalt növényt, és a zsákba dobom.

Miután végeztem a gyomlálással, feltápászkodom, fogom a zsákot, és visszaindulok a hátsó ajtóhoz. Megpillantom anyát a széles erkélyablak mögött. A konyhában áll, és még innen, kintről is látom, hogy milyen üres a tekintete.

Kifejezéstelen. Érzéketlen.

Némelyik nap jobb, mint a többi.

Ahogy így elnézem, a mai nap nem lesz jobb.

Apa nem jött haza tegnap éjjel.

Ami igazán nem számít szokatlannak tőle, ahogy anyámtól sem szokatlan, hogy minden nappal egyre levertebb.

Apának nyilván viszonya van valakivel. Valahányszor megkérdem, hogy merre járt, azt mondja, sokáig kellett dolgoznia. Én azonban átlátok rajta, és sajnos anya is.

– Szia, anya! – Odalépek mellé, és megpuszilom az arcát. Mély levegőt vesz, talán a friss levegőt szívja be, amit behoztam magammal, majd úgy pillant fel, mint aki új életre kelt.

– Hol van az apád?

Innen egyenesen a szemébe tudok nézni. Valaha élénkkék volt, mint az enyém. Mindenki azt mondta, hogy egy az egyben rá hasonlítok. Vörösesszőke haj, mely laza hullámokban omlik a hátamra, nagy, kék szem. Már nem hasonlítunk egymásra. Anyám szőke haja szürkévé vált, a szeméből pedig eltűnt a fény.

De legalább már nem üres a tekintete. Belenézek a szemébe, és látom benne a felismerést. Felvillantok egy feszült mosolyt, közelebb lépek hozzá, és a kezéért nyúlok.

– Nem tudom, anya – válaszolom halk, bizonytalan hangon.

Elhúzza tőlem a kezét, felemeli, és beletúr kusza hajába. Úgy fésüli félre a tincseket, mintha apa kedvéért próbálná kicsinosítani magát. Ha apám nem lenne akkora balfék, bájosnak találnám a gesztust. Ám sajnos az, pedig anyám jobbat érdemel.

Megérdemli, hogy valaki a tenyerén hordozza.

– Korábban már láttam. Itthon volt… Dühösnek tűnt. – Elhalkul a hangja.

Felvonom a szemöldökömet. Én nem láttam, de nyilván itt járt. Nem vonom kétségbe anyám szavait.

Nem is csodálkoznék; apám kénye-kedve szerint jön-megy. Nagy ívben leszarja, hogy mennyire felzaklatja ezzel anyát. Különösen, ha dühös. És újabban állandóan dühöng.

Ideges.

Ez a másik oka annak, hogy még itthon lakom. Anya nem maradhat egyedül.

A biztonság kedvéért.

Nem bízom apámban. Nem mintha azt feltételezném róla, hogy bántaná anyát, de valami határozottan nem stimmel vele. Gyakran eltűnődöm, vajon Trentnek feltűnt-e, hogy valami baj van. Megkérdezném tőle, de túlságosan lefoglalja a belvárosi nyüzsgés, és ritkán adódik alkalmunk beszélgetni.

Nincs még egy testvérpár, aki ennyire különbözne egymástól.

Én itthon ülő típus vagyok. Élvezem az élet egyszerű dolgait. Itthon élek, kertészkedem, részmunkaidőben virágboltosként dolgozom.

A fivéremet csak a pénz és a státusz érdekli. Az éjszakai élet. A hajtás, az élvezet. Olyan közhelyes.

Apa imádja.

Ő a kedvenc „multimilliomos örökös”. Habár, ahogy így elnézem a házat, amiben élünk, már nem biztos, hogy illik rá ez a cím.

Nem mintha elítélném a fivéremet. Ha bulizni és csajozni akar, tegye csak. Engem nem érdekel az ilyesmi, de ettől még hiányzik a társasága.

– Kinyíltak már a virágok? – Anyám hangja visszaránt az álmodozásból. Jó hallani. Olyan erőteljes, a szebb időkre emlékeztet. Amikor apa még itt volt, és anya elméjében nem vert gyökeret a téboly. Amikor a buja, élettől zümmögő kertet rózsaszín színfoltok pettyezték.

Remény csendül a hangjában. Megint kinyújtom a kezem, és megfogom erőtlen kezét. – Még nem, anya. De hamarosan.

Biccent, s mint amikor csatornát váltunk a tévén, már nincs ott velem. Máshol jár. Messzire elkalandozott az elméje. Súlyos szomorúság ereszkedik rám, és lassan eltömíti az ereimet. Amikor meghallom anya távolodó lépteit, mozgásba lendülök, és mire észbe kapok, már újra kint vagyok az udvaron.

A kert első virágai még pár hónapig nem nyílnak ki. Mégis örülök a balzsamos téli napnak. Az ilyen napok visszahozzák anyát, még ha csak rövid időre is.

Visszatérdelek a kemény, elfagyott fűre, és folytatom a gyomlálást, a kezemmel emelem meg a talajt. A laza föld elporlik az ujjaim közt, mint a homokóra apró szemcséi.

Zajt hallok, felnézek, hogy lássam, ki lehet az. – Trent? – szólok, és a szememhez emelem a kezem, hogy leárnyékoljam a napsütésben. A bátyám kilép az árnyak közül. – Mit keresel itt?

– Nem látogathatom meg a saját húgomat? – Tréfálkozni próbál, de a hangja nem illik a szavaihoz.

Tűnődve felvonom a szemöldökömet. – De, csak akkor nem a bátyám lennél.

– Ez meg mit jelentsen? – Megtorpan, és lebámul rám.

Alig látom rendesen a vakító napsütésben. Leteszem az ásót a földre, és felállok, majd odalépek hozzá. Amikor megállok előtte, alaposabban szemügyre veszem, és megrázom a fejem.

Pocsékul fest.

Jóképű szokott lenni, ma mégis elgyötörtnek és fáradtnak tűnik. Sötét karikák éktelenkednek homályos szeme alatt, mintha napok óta nem aludt volna már.

– Egyenesen egy kocsmából jöttél? – Oldalra fordítom a fejem, hogy jobban lássam, és gyanakvó pillantást vetek rá. A megjelenésén túl még Trent viselkedése is különös. Egyik lábáról a másikra áll, mint aki be van tépve, vagy épp elvonási tüneteket produkál. – Miért viselkedsz így?

– Hogyan?

– Izgágán – felelem. – Be vagy tépve?

– Dehogy, Ivy. – A hangja szigorú, nem is próbálja leplezni, hogy mennyire felbosszantotta a kérdés. – Ne légy nevetséges!

– Az lennék? Előtűnsz a semmiből, úgy nézel ki, mint… Nos, szarul – közlöm fapofával.

Mély levegőt vesz, majd a fejét rázza. Jóképű arcán megjelenik a már jól ismert vigyor, és felcsillan mögötte a máskor játékos jelleme. Arra emlékeztet, amikor gyerekkorunkban együtt játszottunk a kertben. Trent elcsórta anya slagját, és úgy spriccelte ránk a vizet, mintha esne az eső. Órákig játszottunk, a végére bőrig áztunk, anya pedig nevetve figyelt minket kertészkedés közben. – Ez nem túl kedves tőled, hugi.

– Te pedig irtó gyanúsan viselkedsz. – Csípőre teszem a kezem, és lebiggyesztem az ajkam. – Mi folyik itt?

– Semmi. Már megmondtam. – Elhallgat, és járkálni kezd előre-hátra a hátsó teraszon. Illékony jókedve gyorsabban tűnik el, mint a délibáb a sivatagban.

Mi a fene ütött belé?

Még önmagához képest is furcsán viselkedik. Elnézem, ahogy járkál, közben mozog a szája, mintha magában beszélne, de nem hallani a hangját, végül előveszi a telefont a zsebéből. Megfeszül a válla, amíg elolvas valamit, gondolom, egy sms-t.

– Minden rendben? – kérdem.

Kimerültnek és elgyötörtnek tűnik, ahogy felemeli a szabad kezét, és beletúr halványbarna hajába.

– Rendben lesz – válaszolja, majd kiereszt egy sóhajt. Bármi is állt abban az sms-ben, nem örülhetett neki, mert rosszabb hangulatba került, mint amikor idejött.

– Kezdek aggódni. Biztos vagy benne? Ha segítségre van szükséged…

Felemeli a kezét, hogy elhallgattasson, és tartom a számat. Máskor hozzávágnék valami szellemes megjegyzést arról, hogy milyen gorombán viselkedik, de valami azt súgja, hogy jobb, ha nem teszem. Talán a táskák a szeme alatt vagy az összevont szemöldöke teszi, de úgy döntök, hogy inkább tartom a számat, és meghallgatom, mit akar mondani.

– Nem drogozom, Ivy, de értékelem az aggodalmadat. Nekem nem hiányozhat néha a húgom társasága?

Viccelni próbálok, hogy megtörjem a feszültséget kettőnk közt. – De. Ha nem te lennél a bátyám. – Felnevet, majd én is elnevetem magam. Imádom a nevetését. Színpadiasan a szívéhez kap. – Csak őszinte voltam, bátyus. – Már hiányzott a humora.

Mindketten elhallgatunk, miután átmenetileg megtört a jég. Kínosan, zavarban érzem magam, s noha már jó ideje eltávolodtunk egymástól, helytelennek tűnik az érzés. Beesett vállal rugdossa a port a cipőjével, majd felnéz a szemembe.

– Anya jól van? – töri meg végül a csendet.

– Miért nem kérdezed meg tőle te magad?

Megint a telefonra pillant, majd rám emeli halványkék szemét. – Jut eszembe, azt hiszem, ideje elindulnom.

– Trent, kérlek, áruld el, mi folyik itt! Jól vagy?

Árnyék suhan át az arcán, majd megdörzsöli a halántékát, mint akinek hasogat a feje. – Csak rád néztem. Azért jöttem, hogy apával beszéljek…

– Itthon van? – Görcsbe rándul a gyomrom. Ma igazán nem akartam látni.

– Nincs.

Zavartan megrázom a fejem. – Nem értem. Anya azt mondta, itt volt, de én nem találkoztam vele.

– Tartsd magad távol tőle! – Felkapom a fejem a hangszínére.

– Miért? Kezdesz megijeszteni. Csinált valamit?

– Csak ígérd meg, hogy távol tartod magad tőle! Megyek és megkeresem, de addig is bent maradnál a házban? És ha becsönget valaki azzal, hogy apát keresi, ne nyiss ajtót!

– Tessék? Azt már nem! Nézz már körül, gyönyörű az idő!

– Kérlek.

– Ide hallgass, Trent! Értékelem, hogy eljöttél. Örülök, hogy látlak, de azt hiszem, egyedül is elbírok apával.

– Én csak…

– Nem! – vágok a szavába, és felemelem a kezem. – Nem te laksz itthon, hanem én. Én szoktam kezelni apánk hangulatingadozásait. És ennek ellenére egész ügyesen felneveltem magam. Bármennyire is értékelem az aggodalmadat, gondoskodnom kell anyáról, ami jelenleg azt jelenti, hogy gondoznom kell a kertjét.

– Nem javul az állapota?

– Télen rosszabb a depressziója, de amint előbújik a nap, javul egy kicsit.

Lesüti a szemét, majd elnéz a földkupac felé, amit otthagytam.

– Szeretlek, hugi.

– Én is szeretlek, bátyus. Most pedig hadd fejezzem be, amit elkezdtem. Mindjárt ránk sötétedik. – Egy biccentéssel magamra hagy.

Nem tehetek róla, úgy érzem, hogy valami nem stimmel vele. Azt mondja, nem drogozik, de nehezen tudok hinni neki.

Valamivel később, amikor épp felállnék, hogy bemenjek, hangokat hallok. Egy kocsiajtó csapódását. Léptek zaját. Megpillantok egy árnyékot a szemem sarkából. Megpördülök, hogy lássam, ki jön felém. Anya? Apa?

Talán Trent jött vissza.

Mire azonban a hang és az árnyék felé fordulok, nincs ott senki.

Elhessegetem a kellemetlen érzést, hogy valaki figyel. Ahogy kihúzgálom a tavalyi nyár maradványait, esküszöm, hogy mozgást érzékelek. S mintha a világ is érezné körülöttem, besötétedik az ég.

Érzem az eső illatát, mielőtt eleredne. Nyirkos, átható illat tölti be az orromat.

Mozdulnom kéne, mégsem teszem. Ehelyett várok.

Várom, hogy megnyíljon felettem az ég, és leessen az első esőcsepp. A legtöbben nem szeretik az esőt, én azonban imádom. Felpezsdít. A tavasz kezdetére emlékeztet.

Az újjászületésre.