A becstelen

Harmadik fejezet

HARMADIK FEJEZETCyrus

Kész mizéria volt a tegnapi est!

Csak hajnalban jutottam ágyba. Már nem bírtam követni, hogy mennyi pénz cserélt gazdát, nem mintha számítana. Engem csak az érdekel, hogy én mennyit kerestem.

Amennyit elvettem.

Persze hogy törvénytelen, de egyik anyaszomorító sem mer pofázni miatta, aki beteszi a lábát a házamba. Sem a vendégek, sem a személyzet, na, azok végképp nem.

Az ilyesmi felér egy halálos ítélettel.

De nem számít, mennyi pénzt fölöztem le a kasszából, a tegnapi est sikertelenül ért véget. Az összejövetel célja nem valósult meg. Semmilyen információt nem szereztünk Boristól, aminek a birtokában megdönthetnénk a szervezetet, melynek dolgozik. Egy lépéssel sem kerültünk közelebb Alexanderhez, ami mérhetetlenül felbőszít. A tippek, amiket az embereim begyűjtöttek, nem vezettek sehova. Senki sem tudja, hol van, hol él, hogyan lehet kapcsolatba lépni vele. Az egyetlen ember, aki tudja, az Boris, de ő előbb hal meg, mintsem elárulja a főnökét.

Rezegni kezdett a telefon az ágy mellett, és felemeltem a kezem, hogy felvegyem. Ismeretlen szám. Az ügyfélköröm nem használ lenyomozható számot.

– Mondd! – vakkantok a telefonba. Mindenki, aki ismer, jól tudja, hogy jobb, ha nem zavar. Pont. Különösen reggel. Különben is, hány óra van?

A telefonnal a fülemen elfordítom a fejem, hogy az órára nézzek. A vörös számok szinte izzanak a szoba koromsötétjében.

Olyan ez a hely, mint egy kripta.

Mint maga a pokol.

Az én személyes poklom.

Délelőtt tizenegy kibaszott óra.

– Cyrus – szól az ismerős hang. Zé beszél, a jobbkezem.

– Miféle számról hívsz?

– Új telefonról.

Nem kell magyaráznia. Úgy váltogatjuk a telefonokat, mint más az alsógatyáját, az új ügyfelek és miegymás függvényében.

– Mit akarsz ilyen korán?

– Majdnem dél van. – Felnevet, de nem reagálok a megjegyzésre. Nem számít, mennyi az idő; nem zavarhatnak, amikor alszom, hacsak nincs vészhelyzet. Amikor felfogja, hogy nem kap választ, folytatja. – Trent Aldridge-ről van szó. A tegnap esti pókerről. Tudod, hogy ki…

– Tudom, kiről beszélsz – vágok a szavába. Pontosan tudom, ki ő. Az apja hülyét csinált magából tegnap este. Zé már évek óta ismer engem, ő a legmegbízhatóbb emberem, ezért a puszta tény, hogy vele kapcsolatban keres, kiugraszt az ágyból, a padlóra teszem a lábam, és felállok. – Mi van vele?

– Beszélni akar veled – válaszolja Zé, és már rázom a fejem.

Hihetetlen.

– Tőlem csak senki ne akarjon semmit. – Higgadt a hangom, de világosan kiérződik belőle a harag. Halálos.

Elcsendesül a vonal.

Kurva nagy a csend.

Hosszúra nyúlik a hallgatás, és felismerem az igazságot. Kifújom a levegőt.

Mire véget ért a póker, Trent apja, Ronald Aldridge egy vagyonnal tartozott Borisnak. Hogy miként hajtják be ezt a pénzt, az nem az én problémám. Mindenki ismeri a szabályokat, így nem értem, mit akarhat tőlem.

– Igazad van, főnök, de beszélni szeretne veled, és nagyon elkeseredettnek tűnt a hangja. Talán még mindig kihasználhatjuk ezt a lehetőséget… – Elhallgat, és csak most áll össze a kép. Lehet, hogy igaza van. Alkupozíciót kerestem, és az adósság, amivel Aldridge tartozik Borisnak, talán pont kapóra jön.

– Rendben. Mondd meg neki, hogy jöjjön ide!

Leteszem a telefont, és elindulok a fürdőszoba felé. Fel kell készülnöm a mai napra. Beállok a zuhany alá, és lemosom magamról az előző est mocskát.

Amint kilépek, újra megszólal a telefon, ezért egy törölközőt csavarok a derekam köré, és felveszem.

– Mondd!

– Könyörög, hogy te gyere el hozzá.

– Mi a faszom, Zé? – csattanok fel. – Nem.

Nem megyek el hozzá. Ez az én szabályom. Nem hagyom el az erődömet. Az emberek járulnak elém, nem pedig fordítva. Arról nem is beszélve, hogy az apja baja nem az én problémám; lehet, hogy nekem megoldást jelent, de nem az én kurva dolgom elmenni hozzá, hogy megoldjam helyette.

– Főnök. Még sosem hallottam ilyennek a hangját.

– Azt mondtam, nem.

– Azt hajtogatja, hogy élet-halál kérdése.

Érdekes. – Folytasd!

– A húgáról hadovál. Szerintem ez lesz az aduászunk. – Zé felemeli a hangját. Lassan a helyükre kerülnek Trent Aldridge elkeseredett telefonhívásának darabjai. Nem pénzről van szó. Hanem a húgáról. Nem hallgatott rám a vén fasz. Megtiltottam az emberkereskedelmet. Az ilyesmi nem marad következmények nélkül.

– Mondd meg neki, hogy mindjárt ott leszek!

Ma kivételt teszek. Elmegyek hozzá, mert én engedtem, hogy idáig fajuljon ez a szarság, és meg kell fizetniük azért, mert felrúgták a szabályaimat.

– Rendben, főnök. Előkészítem a helikoptert – mondja Zé. Nincs miről beszélnünk tovább, ezért leteszem, és a szekrényemhez lépek, hogy felöltözzek.

Fölveszem a szokásos háromrészes öltönyömet, és elindulok kifelé a szobából, végig a folyosón, majd elhagyom a házat. Látom a távolban a leszállóhelyet. Zé mellett már ott áll Maxwell, a pilóta. Miután beszálltam, elindulunk, és berepülünk a városba.

Be.

És ki.

Hamarosan leszállunk egy másik épület tetején, ami az én tulajdonom. Beülünk a kocsimba, és máris úton vagyunk arra a címre, amit Trent megadott.

Tizenöt perccel később megállunk egy homokkő ház előtt a West Village egyik csendes utcájában.

Helyes. Itt nem lesznek szemtanúk, ha kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni, hogy megértessem magam.

– Mi legyen, főnök? – kérdi Zé az anyósülésről Maxwell mellett.

– Hozzátok ide!

Néhány másodperccel később egy teljesen más Trent kerül a szemem elé. Nem ugyanaz a férfi, aki minden héten eljár a péntek esti pókerjátszmáimra. Máskor úgy fest, mint egy jóképű, gazdag ficsúr. Ma azonban egy rendetlen alak.

Mint aki napok óta nem aludt.

Még innen, a kocsimból is látom az ablakon keresztül, hogy reszket. A haragtól? A félelemtől? Nem tudom. De nem úgy néz ki, mint aki nyugodtan tud ülni addig, amíg el nem mondja, hogy mi a fasz van.

Kinyitom a kocsiajtót, és kiszállok. Különösen meleg napunk van ma. Ráérősen odasétálok hozzá.

– Mi a baj? – kérdem.

– Nem tudom megállítani – motyogja, és beletúr a hajába. – Nem tudom, mit tegyek.

– Mi közöm nekem ehhez?

Mély levegőt vesz. Megemelkedik és lesüllyed a mellkasa. – Az apám.

– Ismétlem, nekem ehhez semmi közöm. – Összeszorítom az államat. Tudtam, hogy még gondot okoz a rohadék. Amint megpillantottam, amikor a játékot néztem, már tudtam. Bassza meg! – Nem értem, miért lenne ez az én problémám. – Pedig az. Bármit is mondok, én is tudom, hogy az.

– A te játszmád… – kezdi, de nem hagyom, hogy befejezze, mert megragadom a zakójánál fogva.

– Ennek semmi köze a játszmához – szűröm a fogaim közt a szavakat. – Apádnak nem kellett volna ott lennie. Ez a te hibád. – Dühös vagyok, amitől meg kéne rémülnie. Trent azonban olyasmit tesz, amire nem számítok: elhúzódik tőlem. Vakmerőbb, mint gondoltam, de hiába ez a fene nagy virtuskodás, látom rajta, hogy elcsüggesztik a szavaim.

– A segítségedre van szükségem.

– Semmit sem tehetek érted. – Megfordulok, és elindulok vissza a kocsihoz. Nem kell itt maradnom ezért, és kurvára felidegesít, hogy emiatt hagytam el az erődömet. Igaz, hogy azért jöttem, hogy valami módon a saját javamra fordítsam a helyzetet, de az ilyen szintű ostobaság egyszerűen nem éri meg a fáradságot.

– Várj! – Erőteljes a hangja. – Igazad van, az én hibám, de nem hagyhatom, hogy elvigyék a húgomat.

Tudtam, hogy erről van szó, mégis megtorpantam a szavai hallatán.

– Világosan megmondtam tegnap…

– Igen, mondtad, de apám nagy ívben leszarta. Mindenét elvesztette. Semmije sincs… És tegnap éjjel még azt a kicsit is elvesztette, amije volt, és még többet.

– Na és? Másról van szó, különben nem kockáztattad volna az életedet azzal, hogy iderángatsz.

Trent mélyen a szemembe néz, és bólint. – Hallottam apámat. Eladja a húgomat. Az adósság fejében. Boris pedig azt mondta, hogy tökéletes lesz.

Tökéletes? Mire? Vagy inkább: kinek?

– És ez miért érdekeljen engem? – Kimért a hangom, nem mutatok érzelmeket, ám a szavai a csontomig hatolnak. Egy nő sem érdemel ilyen sorsot. Lehet, hogy sok gonoszságot teszek, de egy nőt sem bocsátanék áruba. Különösen akkor, ha Borisról van szó. Ebben az esetben a nőnek az a legjobb esélye, ha Boris eladja, mert ha úgy dönt, hogy megtartja, akkor a nő a saját bőrén tapasztalja meg, hogy miért hívják Mészárosnak. És ott van még a lehetőség, hogy…

– Gondoltam… – Trent hangja megzavar.

– Mi a faszt gondoltál?

Lesüti a szemét. Le van sújtva a kis szaros.

– A bankod… Tudom…

Trent járkálni kezd, és hosszú, feszült csend ereszkedik ránk. – Azt hitted, hogy a bankom kölcsönad neked? Ide hallgass, fiacskám, nincs az a fedezet, amit meg tudsz adni nekem érte.

Grimaszba rándul az arca, majd kihúzza magát. Ám hiába vett magán erőt, világosan az arcára van írva az elkeseredettség.

– Meg tudom adni. Visszafizetem. Csak add oda a pénzt Borisnak! Segíts rajta… – Elmutat jobbra. Nem látom, mire mutat, ezért közelebb lépek.

Megpillantom, amire mutatott.

Lenn, a fagyos, kopár földön a leggyönyörűbb nő kuporog, akit valaha láttam.

Fiatal, sokkal fiatalabb, mint azok a nők, akiket meg szabadna bámulnom, de ettől még nem tudom elfordítani a tekintetemet.

– Hány éves? Nagykorú egyáltalán? – szűröm a fogaim közt a szavakat.

– Igen. Huszonkettő.

Hála a kibaszott égnek!

Földöntúli szépség, úgy fest, mint a tavasz istennője, aki leszállt a mennyből, hogy életet leheljen a földbe.

– A cél szentesíti az eszközt – tátogja Zé hangtalanul, mint a saját gondolataim visszhangja.

Biccentek az embereimnek. – Megállapodtunk. Nem adok neked kölcsön a problémádra. Csak egy megoldás lehetséges.

– Micsoda? Nem értem – mondja Trent, és követi a pillantásomat.

– Elviszem a lányt.