Negyedik fejezet
1009 Words
NEGYEDIK FEJEZETIvy
Sajog a fejem.
Miért fáj ennyire?
Mintha egy légkalapács törné a koponyámat, olyan, mint egy építkezés. Mintha a koponyám lenne az első, ami megreped, mielőtt szétporlad a beton.
Felemelem a kezem, hogy megdörzsöljem a szemem. Különös súly nehezedik rá. Mintha az ágyamhoz préselne valami, nem tudok felkelni.
Mi bajom lehet?
Alig bírom kinyitni a szemem, de még pillanatnyi vakságomban is látom, hogy valami nem stimmel.
A tagjaim. A gyomrom. Minden fáj, de a fejem a legijesztőbb. Mint a hegyekre ereszkedő sűrű köd, mely korlátozza a látást, ám a táj helyett most velem történik.
Amikor végre sikerül kinyitnom a szemem, nem sok fényt látok. El van sötétítve a szoba, alig látom a körvonalait. Az a kevés fénysugár, ami beszűrődik, nem világítja be a teret. A felismeréssel egy időben émelyítő hányinger tör rám.
Nem a saját házamban vagyok.
Idegen számomra ez a szoba.
Felülök. Minden izmom tiltakozik, mintha részeg lennék. Aminek semmi értelme. Lassan kiélesedik előttem a kép. Gyönyörű, díszes szoba. Kastélyba illő. Magas mennyezet, márványpadló. Esküszöm, még ebben a félhomályban is látom a falakon végigfutó aranyozott levélmotívumokat. Mi ez a hely, és mi történt velem?
Felemelem a kezem, és beletúrok a hajamba, emlékezni próbálok.
Semmi sem jut az eszembe.
Az utolsó, ami dereng, hogy a kertben dolgoztam. Különös. De ennek semmi értelme. Nyilván csinálhattam valami mást. Különben hogy kerültem volna ide?
Egy házban vagyok. Egy ágyban. Egyedül.
Lehúzom magamról a takarót, hátha meztelen vagyok. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a torkomból, mint egy mozdonyból hömpölygő gőzoszlop.
Fel vagyok öltözve.
Ugyanaz a ruha van rajtam, amiben kertészkedtem, ami azt jelenti, hogy nem lehetek részeg, és nem is emlékszem arra, hogy elmentem volna szórakozni.
Akkor viszont mi történt?
Félrelököm a takarót, hogy kimásszak az ágyból. Remeg minden porcikám. Valami határozottan nem stimmel velem. Mintha altatót vettem volna be.
De az nem magyarázná meg, hogyan kerültem ide.
Hacsak…
Hevesen reszket a lábam, amikor belém hasít a rettegés. És a dermesztő gondolat a csontomig hatol.
Elkábítottak. Elraboltak.
Eszelősen kapkodom a fejem, ahogy a színtiszta rettegés szétárad az ereimben. Magával sodor, mint egy medréből kiáradt folyó. Ahogy közeledem az ajtó felé, annál jobban pánikolok.
Mire megérintem a kilincset, attól tartok, hogy elájulok. Vér helyett félelem árad az ereimben.
Zubog.
Lüktet.
Arra késztet, hogy visszaforduljak, de hová mehetnék? Ebből a szobából az egyetlen kiutat ez az ajtó jelenti. A fém érintése hideg, megborzongok tőle. Lassan, mintha ki akarnék osonni, elfordítom, ám amikor ellenállásba ütközöm, még inkább elönt a rettegés.
Be vagyok zárva. Megrángatom a kilincset, szabadulni akarok.
Amikor ez sem működik, rúgok. Sikítok.
Ököllel verem az ajtót. Fejvesztve hadonászom, a karomba fájdalom hasít. Mintha egy rossz Lifetime-filmben szerepelnék. Minél inkább megerőltetem magam, annál inkább elgyengülök. Mintha acélból lenne az ajtó. A filmekben olyan könnyűnek tűnik! A hősnő teljes erőből püföli az ajtót, mire, láss csodát, kinyílik, csakhogy az én esetemben nem bizonyul eredményesnek a próbálkozás. A tömör fa ugyanolyan ép, mint amikor először nekiestem.
Elfogy a tüdőmből az oxigén, ahogy elkeseredetten próbálok kitörni innen.
Semmi.
Kell hogy legyen egy másik kijárat. Körülnézek a szobában, és az ablakra esik a pillantásom. Ott! Ez az. Ott ki tudok mászni.
Talán.
Muszáj megpróbálnom.
Odaszaladok, és elhúzom a függönyt. Megragadom a kilincset, hogy elfordítsam, majd magam felé rántom az ablaktáblát.
Amikor kitárul az ablak, arcomba csap a hideg levegő.
Tényleg ilyen könnyű lenne?
Tényleg ki tudok szabadulni?
Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy lábujjhegyre állok és kihajolok az ablakon, hogy körülnézzek.
Lenézek.
Csak most döbbenek rá, hogy ez rosszabb, mint gondoltam. Az ablakom alatt szakadék, előtte nyílt víz, ami nekicsapódik a sziklának.
Elfojtok egy feltörni készülő zokogást. Könnyekre most nincs idő. Hiába érzem úgy, hogy mindjárt felrobban a mellkasom, meg kell őriznem a hidegvéremet, hogy kiutat találjak ebből a szobából.
Nincs hová mennem, de meg kell próbálnom. Nem várhatom itt tétlenül a sorsomat. Nem maradhatok ebben az ágyban, arra várva, hogy visszajöjjön, aki elrabolt, és bántson engem.
Az ablakpárkányra támaszkodom, hogy kimásszak. Talán odakint találok valami más módot a menekülésre.
A fejem és a mellkasom már majdnem odakint van. Hátha találok egy kapaszkodót valahol. Talán egy másik ablakot alattam, amihez le tudok csúszni. Még jobban kihajolok. De nem látok semmit, ami segíthetne a menekülésben. Felemelem az egyik lábamat, hogy kimásszak.
– Én a helyedben nem tenném – szólal meg egy hang a hátam mögött, és mozdulatlanná dermedek a félelemtől. Nem vagyok egyedül. Azt hittem, magam vagyok, de amíg a szökéssel voltam elfoglalva, nyilván besurrant valaki az ajtón. Hogy nem vettem észre?
– Gyere le onnan! – A hang rideg, beleborzongok, mintha fagyos szél söpörne végig a testemen.
Lassan lelépek a párkányról, a drapéria visszahull az ablak elé, ahogy a hang felé fordulok.
Megint koromsötét lett. Alig látok. Hunyorgok, a szemem próbálja megszokni az engem körülvevő sötétséget.
A függönyön csupán apró fénysugarak hatolnak át, ami nem elég.
A hang tulajdonosa az árnyékban áll.
Magas és tekintélyt parancsoló alak.
Mint a halál angyala, mely azért jött, hogy átvigyen a másik oldalra. A pokolba.
Megborzongok.
Még nem is láttam az arcát, de máris rettegek. A puszta jelenléte elég ahhoz, hogy reszketve keressek menedéket a sarokban.
Mégsem teszem.
Ő az egyetlen akadály a szabadságot jelentő ajtó előtt.
Észnél kell lennem.
Közelebb lépek, csípőre teszem a kezem. Lehet, hogy halálra vagyok rémülve, de nem vagyok hajlandó kimutatni.
– Ki vagy te? – kérdem.
Nem válaszol.
– Miért vagyok itt? – A hangom ezúttal hangosabb, mint az imént. Amikor továbbra sem válaszol, eltűnődöm, hátha nem is az ő hangját hallottam az imént. Megkockáztatok még egy lépést.
– Azt kérdeztem, miért vagyok itt?
Ezúttal kilép az árnyak közül, és egy arc jelenik meg előttem.
Jóképű. Észbontóan jóképű.
Egy isten a halandók között.
Markáns vonások. Erős és arisztokratikus. Sötét haj. Makulátlan öltöny. Nem is akármilyen. Üvölt róla, hogy méregdrága.
Hatalom.
Süt a hatalom a sötét, lélektelen szempárból.
– Miért vagyok itt?
Fülsiketítő csend ereszkedik a szobára.
Beszélj hozzám! Válaszolj! Add valami jelét annak, hogy hallottál!
Bármit.
Ám ahelyett, hogy megadná, amire várok, elhátrál a sötétbe.
Becsukja az ajtót. Ismét rám zárja.
Most, hogy elment, visszaülök az ágyra, és felhúzom a térdem. Összekuporodom. Alig bírom abbahagyni a remegést a történtek után. Ki ez a férfi, és mit akar tőlem?
Tovább remegek, ahogy görcsbe áll a bensőm a félelemtől.
Felhördülök a felismeréstől; csak egy oka lehet annak, hogy itt vagyok. Nyilván azért raboltak el, hogy megerőszakoljanak, s ki tudja, talán meg is öljenek.
A borzalmas gondolat gyökeret ver a fejemben, és nem bírom leállítani az elmémet bombázó rémképeket. Felzokogok, és potyogni kezdenek a könnyeim. Nem. Megrázom a fejem. Nem sírhatok. Nem fogok sírni. Letörlöm a könnyeket az arcomról.
Kell hogy legyen innen kiút. Újra az ajtóra pillantok. A zárt ajtóra.
Csapdába kerültem.
Kalitkába zártak. Hiába aranyozott, akkor is kalitka.
- Writer
