Küszöbök

Fejezet 6

– Tudod – mondta Csaba –, tulajdonképpen sajnálom őt.

– Miért kell sajnálni? – kérdezte ő. – Walter bácsi így boldog. A boldog embert pedig nem kell sajnálni.

Ha Elfi nyanya sokat ugrál – gondolta fürdés közben –, tányérjára rakom a homokos testvérkéjét. – Amikor visszament a szobába, Csaba már ébren volt, cigarettázott.

– Már azt hittem, megszöktél – mondta. – Mehetek mosdani? A lány bólintott, majd a tükör elé ült egy zsámolyra.

– Jó lesz, ha sietsz. Anyád veszekedni fog, ha elkésünk. – Rossz kedve lett. Mióta megtudta, hogy Elfi nem tekinti őt egyenrangúnak, furcsa, a gyűlölethez közel álló érzés támadt benne, ha az asszonyra gondolt. Ösztönösen azonban azt is megérezte, hogy Hajdúné iránti ellenszenvét el kell titkolnia, már csak Csaba miatt is, mert tudta, hogy a fiú rajongva szereti anyját. Ez újabb bosszúságot okozott, hiszen a vak is látja, hogy a család kedvence Attila.

– Nincs nagy kedvem a ma esti vacsorához – mondta később Csabának. Már mindketten felöltöztek, rendbe hozták a lakást, alaposan kiszellőztettek. – Szívesebben maradnék veled.

– Én is veled – mondta a fiú, és megcsókolta a lány homlokát. – De anyát nem bánthatjuk meg. Endre; is meghívta.

A lány becsukta az ablakot, behúzta a függönyt, leeresztette a redőnyt. Most azt kellene mondanom – gondolta –, hogy utálom anyádat, bátyádat meg egyenesen ki nem állhatom, mindig úgy mustrál, mintha legalábbis kurva lennék. – De gondolatait nem merte elmondani, s ezért dühös lett.

– Endre visszajött már Pestről? – kérdezte mérgét lenyelve. Csaba leült, előrehajolva a cipőfűzőjét babrálta. – Ha meghívták, visszaérkezett. Remélem, Endre ellen nincs kifogásod?

– Rendes gyerek. Kicsit mulya, de rendes. – A karosszék támlájára ült, beletúrt Csaba hajába. – A másik barátodat mikor mutatod be?

Csaba átkarolta a lány derekát, felnézett rá. Szeméből meleg fény ömlött Andreára.

– Radovicsot? – A lány bólintott. – Soha – mondta nevetve a fiú. – Milánnak csak akkor foglak bemutatni, ha már semmi közünk nem lesz egymáshoz. – Előrenyúlt, közelebb húzta magához a kristály hamutartót, cigarettára gyújtott. – Milán életveszélyes. Meglát, és elcsábít.

– Gondolod, hogy sikerülne? Az nemcsak Milántól függ.

Csaba ölébe húzta a lányt. – Milánnak minden sikerül. A nők megbolondulnak érte. Nem tudom, miért, De így van. Ö meg nincs tekintettel arra, hogy a lánynak másvalaki is udvarol.

– Igaza van – mondta Andrea. – Ha tőled valaki el tud csábítani, arról nem a csábító tehet. Vagy te, vagy én.

Csaba nevetve összeráncolta a homlokát. – Az anyád. Ti összebeszéltetek? Milán is ugyanezt mondja. Tavaly Balatonon két nap alatt elcsábította Babarczy Emőkét, Attila bátyám nagy szerelmét.

– Ennek, látod, örülök – mondta őszintén a lány.

– Nem tudom, hogy ez miért okoz neked örömet? Hogy Emőkének azt okozott, azt értem. De neked?

– Talán azért örülök – mondta Andrea –, mert nem kedvelem a bátyádat. – Kis ideig gondolkodott, majd váratlanul megszólalt: – Engem senki sem tudna elcsábítani tőled. Nagyon szeretlek. – Hangja szokatlanul komoly volt. – Ha tudnád, hogy mennyire szeretlek.

Megcsókolták egymást. Csaba keze a lány mellére csúszott.

– Anyád vár – suttogta Andrea, De nem bánta volna, ha a fiú ölbe kapja, és az ágyhoz viszi.

– Igaz – mondta kijózanodva Csaba. – Mennünk kell. – Később a lépcsőházban azt mondta. – Lehet, hogy Milánnak igaza van, De egyre több ember gyűlöli ezért. Attila sohasem fogja megbocsátani neki, hogy Emőkét a hátára fektette. Soha.

Egymásba karolva lépkedtek a néptelen utcán, a magasvasút megállója felé. Andrea fejét a fiú széles vállára hajtotta, és arra gondolt, hogy nem tudna élni ebben a hatalmas városban, este félne a néptelen utcákon, nappal viszont az egyenruhások örökös felvonulásától, a csizmatalpak dobajától, a zsidókkal heccelődő tömegtől, a vartyogó hangoskodástól. Közel a megállóhoz, az Albert tér sarkán emberek tolongtak: ahogy közelebb értek, azonnal meglátták az SA-legényeket és a rendőröket, akik láthatóan a rendet akarták fenntartani. A háromemeletes ház bejárata és az üzletek nem látszottak az összevissza kiabáló emberektől. Sok volt köztük a formaruhás fiatal.

– Ne menjünk oda – mondta Csaba, megállítva a lányt.

– Mi történik ott?

– Sok minden. – Felhajtotta a trencskója gallérját, és szorosan magához vonta a lányt. – Nem szeretem látni ezeket a dolgokat. Segíteni nem tudok, csak felidegesítem magam. – Összehúzott szemmel figyelte az oda-vissza hullámzó tömeget, fülelt, hátha az ordibálásból meghall valami érthető szót. De azonkívül, hogy „zsidó”, mást nem értett meg. Ebből viszont már mindenre pontosan tudott következtetni. Magával húzta a lányt, és a megálló felé indult. – Ezért nem szeretek itt élni – mondta. – Biztosan összeromboltak megint egy zsidó üzletet.

A lány szó nélkül lépkedett. Eszébe jutott Csaba festőművész ismerőse, akit elhurcoltak. – Hogy hívták azt a festő barátodat? – kérdezte.

– Nem tudom, kire gondolsz.

– Akinek az a német lány szeretője volt.

– Whittmann – mondta a fiú komoran. Maga előtt látta a sovány, lázas tekintetű Pault, aki nem volt hajlandó emigrálni, pedig tavaly még lehetősége lett volna rá.

Az állomáson élesebb volt a szél, a várakozó utasok a keskeny épület falához húzódtak.

Paul talán már nem is el – gondolta. – Milán a tavasszal azt mondta: „Paul zseni, minden századik év dob ki magából egy-egy ilyen rendkívüli tehetséget.” Lehet, hogy a fiú zseni, ő ezt nem tudja megállapítani, nem ért a festészethez, mindenesetre furcsa vásznak kerültek ki a keze alól. És mit ért a zsenialitásával? Csapongtak a gondolatai. Nézte a csendben várakozó embereket, többségük asszony volt, öltözködésükről ítélve tisztviselők, kispénzű emberek, és azon tűnődött, hogy honnan az úrjézusból van ezekben a félénken félrehúzódó, hallgatag nyárspolgárokban időnként annyi féktelen indulat. A fiúk azt mesélték az egyetemen, hogy Whittmannt, amikor a rendőrök elhurcolták, a kapu előtt a polgárok szinte péppé verték, és Erikát is leköpdösték.

Később a kocsi hátsó peronján azt mondta a lánynak:

– Tudod, Andi, nagyon örülök, hogy nem vagyok német, annak pedig még jobban, hogy te nem vagy zsidó.

– Akkor nem szeretnél?

– Dehogynem. De minden bonyolultabb lenne. – Aztán lassan, a felindulástól remegő hangon elmesélte most már teljesen Whittmann történetét.

Andrea döbbenten hallgatta. Egy-egy pillanatra maga előtt látta Erika Sommer szép arcát, s azon gondolkodott, hogy ő mit csinált volna a lány helyében. Paul nem akarta, hogy az övé legyen, De Erika azt mondta, szereti, és mindent vállalt. Talán nem hitte, hogy azokat a hülye törvényeket komolyan veszik.