Küszöbök

Fejezet 9

Már befejezték az evést, amikor Endre váratlanul felállt. Felsőtestével kicsit előredőlt, lapockája élesen kirajzolódott. Bal kezével megigazgatta aranykeretes szemüvegét, jobbjában borral telt poharat tartott. Csaba felhúzott szemöldökkel, összeráncolt homlokkal nézett rá, nem tudta, mit akar a barátja, kíváncsian várt. Andrea kipirult arccal mosolygott, Attila alig észrevehetően böffentett, és gyorsan cigarettára gyújtott. A szőke Lujza kuncogva állt az ebédlő bejáratában, fehér batisztkötényét markolászta, aztán karjával hívogató mozdulatot tett.

Endre az asszonyra nézett. Halkan, papos lejtéssel ejtve a szavakat, engedélyt kért, hogy a poharát a Hajdú család egészségére és Attila hadnaggyá avatására ürítse, kérve a Mindenhatót, hogy adja áldását a család minden tagjára. Ez év májusában – mondta –, Budavár visszafoglalásának kétszázötvenedik évfordulójára magyar küldöttség tisztelgett a katolikus világ vezetőjénél a Vatikánban. Nekünk, evangélikusoknak, vitáink vannak a katolikusokkal, De úgy érzem, amit a pápa a magyar küldöttségnek mondott, azzal mélységesen egyet kell értenünk. A mai idők, mondotta többi között az egyház feje, nagyon hasonlítanak a kétszázötven évvel ezelőttihez, mert ma szintén általános veszedelem, a kommunizmus fenyegeti alapjaiban nemcsak a kereszténységet, hanem az emberiséget is.

Csaba ásítva az asztalra könyökölt. Meghülyült ez a papzsák – gondolta –, mi történt vele, hogy kortes lett? Majd ő megmondja ennek a szentfazéknak, hogy kik fenyegetik az emberiséget. Bosszankodva rágni kezdte az ajkát, és csak anyjára való tekintettel nem hülyézte le barátját. Ezt a marhát – csóválta a fejét –, már elfelejti, hogy mit csináltak a nácik Whittmann-nal és Erikával?

– A magyarok – hallotta Endre hangját – ma ismét nagy feladatok előtt állnak...

Nem bírta tovább. Indulatát leplezve közbeszólt:

– Hülye vagy, szentfazék. Idd ki a borodat, és ülj le. – Felemelte a poharát. – Egészségünkre.

Közbeszólását döbbent csend követte. Andrea ijedten Elfi nénire nézett. Az asszony fegyelmezetten mosolygott, egyetlen arcizma sem rándult meg, de nem nyúlt a poharához. Attila megszívta cigarettáját.

– Folytasd – mondta biztatóan Endrének, aki még mindig zavartan állt. A teológusnak azonban elment a kedve az ünnepi beszédtől, arcát kipirosította a szégyenkezés.

– Bocsánat – mondta, és leült. Látszott rajta, hogy nagyon fájnak neki Csaba szavai.

– Most, ugyebár – mondta az asszony, szavait Csabához intézve –, remek jópofának hiszed magad. – A mellére mutatott. – Ott, belül, most ünnepelsz. Hajdú Csaba, ragyogó humorával, agyoncsapta barátját, Poor Endrét. Ez igen, fiacskám. És milyen választékosan gazdag a nyelved. Hülye meg szentfazék...

Csaba zavartan vigyorgott. Már bánta, hogy közbeszólt, anyjával úgysem vitatkozhat.

– Nagyon szeretném, ha bocsánatot kérnél Endrétől – Elfi asszony hangja komoly volt.

Azt már nem – gondolta a fiú. – Bocsánatot nem kérek. Már csak azért sem, mert Endre valóban hülye. Érezte, hogy Andrea az asztal alatt finoman megérinti a lábát. Dühösen nézett a lányra, tekintete elutasító volt.

– Nos? – Az asszony cigarettára gyújtott, és várt. Csaba azonban hallgatott.

– Endre – mondta –, én kérek tőled bocsánatot.

A teológus felkapta a fejét. Szeme lángolt, látszott, hogy nagyon röstelkedik. – Ugyan, Elfi néni, nem történt semmi – védte a barátját. – Mi így szoktunk beszélni. Csaba nem gondolta komolyan.

– Komolyan gondoltam, Endre – mondta a fiú, és oldalt a barátjára nézett. – Ezért nem kérek bocsánatot. Tényleg hülye vagy.

– Te pedig, Csaba, közönséges fráter – mondta Attila hűvös nyugalommal. – Mestered, Radovics Milán, akit egyébként kimondhatatlanul rühellek, most büszke lenne rád.

– Attila, válogasd meg a szavaidat. Micsoda stílusban társalogtok? A kanászok szebben beszélnek, mint ti.

A hadnagy az asszonyra nézett. Nyugalma félelmetes volt.

– Anyám, én katona vagyok, és nem költő.

– De ez nem kaszárnya.

– Én pedig nem vagyok a bakád – mondta Csaba, és egy szétforgácsolt gyufaszálat az abroszról a tenyerébe sepert. – Egyébként megnyugtatlak, Milán sem rajong érted.

Attila lágyan mosolygott. Csabát azonban bátyja mosolya nem tévesztette meg, tudta, ilyenkor a legveszélyesebb. – Elnézést kérek, édesanyám – mondta a hadnagy –, megpróbálom Radovics Milán úrról kialakult véleményemet tőlem telhetően a legköltőibb formában megfogalmazni.

Csaba azonban megelőzte.

– Úgy gondolom, hogy abbahagyhatnánk ezt a témát. Mi mindketten tudjuk – mondta erősen hangsúlyozva a szavakat –, hogy Milánt, szavaiddal élve, miért rühelled.

Andreát szorongás fogta el. Szinte érezte a levegőben az egyre sűrűsödő feszültséget. Tudta, Csaba nagyon szereti Milánt, a végsőkig fogja védeni, és ez azt jelenti, hogy botrányba fullad ez az egyébként barátságosan kezdődött este.

Tudta ezt az asszony is, éppen ezért magához ragadta a kezdeményezést. Külön-külön fog beszélni a fiúkkal, most azonban el kell kerülnie a robbanást. Halkan, szenvedélymentesen beszélt. A viselkedésről, az egymás tiszteletéről, amit illene már végre megtanulniuk. Aztán védelmébe vette Radovicsot. Ne feledjétek el, hogy Milánnak nagyon nehéz, nyomorúságos ifjúsága volt, a kültelekről jött, s az a sok teher, ami reárakódott, még érződik a magatartásán. Attila váratlanul felugrott a helyéről.

– Anyám – mondta –, téged teljesen félrevezettek. Az az ember, akinek a kormányzó úr lovas tengerész meg ostoba fajankó, aki a Führert őrültnek meg kalandornak nevezi, az nem jó szándékú, annak az embernek a rács mögött a helye. Én az ilyen fickókat, akár tetszik ez neked, anyám, akár nem, igenis rühellem. És ha két évvel ezelőtt nem avatkoztok közbe, Radovics Milánt megtanítottam volna a becsületes beszédre.

– Nem értem, amiről beszélsz? – Az asszony felállt. Látta, hogy Attila az idegességtől remeg, hozzálépett, megfogta a karját. – Nyugodj meg, Atti.

– Nyugodjak meg, amikor az öcsémnek ilyen barátai vannak? Nézz rá, tessék – Csabára mutatott –, röhög. Tetszik neki a felháborodásom. – Keserűség öntötte el. – Fáj nekem, hogy az édestestvéremhez közelebb áll az a senkiházi, mint én. – Az ablakhoz ment, szélesre tárta mindkét szárnyát. Ujjaival idegesen dobolt az ablaküvegen.

Elfi szigorúan nézett Csabára. Endre lehajtotta fejét, sovány ujjaival az asztalterítő rojtjait fonogatta.

– Tulajdonképpen, mi van köztetek? – kérdezte Elfi. – Mikor történt ez a csetepaté?

Csaba az anyjához lépett, megcsókolta a homlokát.

– Nem volt csetepaté, édesanyám. Fogalmam sincs, hogy Attila miért hecceli fel magát efféle ostobaságokon.

A hadnagy abbahagyta a dobolást az üvegen. Kicsit hajlott háttal, mintha támadásra készülne, közelebb ment Csabához. – Ostobaság? Amiket mondtam, ostobaságnak tartod? Csaba ártatlan mosollyal széttárta a karját.

– Annak hát, Endre is annak tartja.

A teológus felnézett, és csendesen mondta: