Küszöbök

Fejezet 10

– Milán lobbanékony. Néha meggondolatlanul fecseg. Amit a kormányzó úrról meg Hitlerről mondott, nem gondolta komolyan.

Andrea az ablakból állva figyelte a fiúkat és az asszonyt.

Csaba elhatározta, hogy színvallásra kényszeríti Endrét. Ránézett. – Ne köntörfalazz – mondta neki. – Te is tudod, hogy Milán komolyan beszélt. Hitlert kalandornak, a kormányzó urat pedig fajankónak tartja. De hát miért ne lehetne ez a véleménye?

Az asszony megrezdült, a hirtelen fellobbanó indulat fellazította a magára erőszakolt fegyelem rendjét, pillanatnyi megingása megérződött a hangján is. – Csaba, te most tréfálsz?

– Nem tréfálok, anyám. Nekem ennél rosszabb véleményem van róluk. Csak azért nem közlöm, mert Attila rács mögé zárat.

– Félek, hogy oda kerülsz – mondta a hadnagy. Hangjában már nyoma sem volt az indulatnak. Andreának úgy tűnt, hogy az őszinte aggódás mondatja vele a szavakat. – Nagyon kérlek, ne barátkozz Radovics Milánnal.

Csabát meglepte Attila hirtelen hangulatváltozása. Az volt az érzése, hogy az aggódó szavak mögött valami határozott, előtte ismeretlen veszély húzódik meg. Szorongás fogta el, nem találta a helyét.

– Köszönöm, hogy aggódsz értem – mondta. – De tudnod kell, hogy a barátság az én életemben komoly dolog. Ismerem Milán erényeit és hibáit. Szeretem őt, mert nyílt, egyenes ember. Mindaddig a barátomnak tartom, amíg nem csalódom benne. – Az anyjához fordult. – Ne haragudj rám, sajnálom, hogy elragadtattam magam. Nem akartalak megbántani. Ha megengeded, hazakísérem Andit.

Az ajtóban megállt. Endréhez fordult. – Te ismersz. Tudod, hogy nem vagyok sem kommunista, sem anarchista. Ha máskor az emberiséget fenyegető veszélyről szónokolsz, előtte gondolj Paul Whittmannra, Erika Sommerra.

*

Egymást átölelve sétáltak a néptelen utcákon. Andrea fázósan Csabához húzódott.

– Miért csinálta Attila ezt a cirkuszt? – kérdezte.

– Fogalmam sincs – mondta Csaba. – De én vagyok a hülye. Ezerszer megfogadtam, hogy nem vitatkozom vele, De nem tudom befogni a számat. Tudod, az a nevetséges az egészben – folytatta fanyalogva –, hogy én Milánnal is sokat vitatkozom. Mert ó is olyan hülyeségeket mond néha, hogy falra mászom mérgemben. Sok mindenben nem értek vele egyet, De ha bántják, úgy érzem, mintha engem bántanának, a védelmére kell sietnem. Szeretem Endrét is, mert nyílt, egyenes gyerek. Kár, hogy pap akar lenni, De hát végül is, ez az ő dolga. Persze, Milán is nyílt. Csak ő valahogy másképpen az. Másképpen is szeretem őt. Talán azért, mert úgy érzem, neki több szüksége van a szeretetre, mint Endrének.

A viharos szél nehéz esőfelhőket sodort a város fölé, valahol a távolban már villámlott. A fülledt, kánikulai hőség után a levegő lehűlése váratlanul jött, az éles, metsző szél szinte csípte az arcukat, behatolt a ruhájuk alá, s jeges borogatásként a bőrükre tapadt. A lány megborzongott, fázósan simult a fiúhoz. Hirtelen szorongó félelem fogta el, álomszerűnek tűntek az elmúlt napok történései, de ugyanakkor tudta, hogy nem álmodik, itt lépked Csaba mellett, tíz nap óta a szeretője, s a szorongása sem álom. Talán a boldogsága okozza ezt a furcsa, félelemhez hasonló érzést. Gyengének érezte magát, és már abban sem volt biztos, hogy szerelmük elég erős-e a hosszú távollét elviseléséhez. Néhány nap múlva hazautazik, s mi vár rá odahaza? Valószínűleg a Szilágyiba fog beiratkozni, ismeretlenek lesznek az osztálytársai, a tanárai, s nincsen olyan barátnője, akivel őszintén megbeszélhetné a problémáit. Mit ér az olyan boldogság, amit az embernek titkolnia kell?

Csaba erősebben magához szorította. Felnyitotta a szemét, mosolygott. Istenem, De hülye vagyok – gondolta. – Csaba mellettem van, az eszem pedig már a boldogtalanságon jár. Persze hogy hiányozni fog. És az is nagyon rossz lesz, hogy nincsen barátnőm. De ki fogom bírni. Csabának talán csak annyival lesz könnyebb a helyzete, hogy vannak barátai, Milán és Endre. Hirtelen megállt, felnézett a fiúra. – Milánnak elmeséled?

– Mit?

Nyugodtan, szégyenkezés nélkül válaszolt. – Hogy a szeretőd vagyok.

Csaba lenézett rá. Tenyerét a tarkójára csúsztatta. – Te nem a szeretőm vagy, Andi.

– Hanem? – A fiú tűnődő arcát látva, azt mondta: – Én nem szégyellem, boldog vagyok, hogy a szeretőd lehetek.

A fiú továbblépett. Balra tőlük néhány üzlethelyiség szétrombolva, kiégetten meredt rájuk, a falak tele voltak ragasztva zsidóellenes jelszavakkal.

– Szeretjük egymást – mondta Csaba –, ez minden. Valamit azonban szeretnék mondani. Nem tudom, mi lesz holnap meg holnapután. Azt viszont tudom, hogy nagyon szeretlek. Vagy te leszel a feleségem, vagy nem nősülök meg soha.

– Ne ígérj semmit. Hátha megszeretsz mást. Vagy én ábrándulok ki belőled. De nem válaszoltál. El fogod mesélni Milánnak?

– Ez nem tartozik rá. Tudja, hogy létezel, azt is, hogy szeretlek.

– Ti nem beszélitek meg egymással a nőügyeiteket?

– Azt igen. De te nekem nem nőügy vagy.

Hosszú hallgatás után Andrea azt mondta: – Mit csinálunk, ha gyerekem lesz? Ha gyerekünk lesz?

Csaba komolyan nézett rá. – Felneveljük. Mást nem tehetünk. De az biztos, hogy a mi gyerekünk nem lesz katona.

Csaba éjfél előtt néhány perccel ért haza. Alaposan megázott, De nem törődött vele. Gondolataiba merült, tudta, hazaérkezése után anyja még beszélni fog vele. Sajnálta édesanyját, nem akarta megbántani. Ha ébren találja, bocsánatot fog kérni tőle, és beszél vele. De miről? Attiláról beszéljen? Ezt nem teheti. Bátyja panaszkodásnak vagy árulkodásnak vélné. Dühös volt bátyjára. Két év után végre sikerült a tervük, a nyarat együtt töltheti a család Berlinben, De Attila most mindent elrontott. Mióta szülei Londonban éltek, ritkán találkoztak, apja csak engedéllyel hagyhatta el állomáshelyét, tavaly még karácsonykor sem utazhatott haza, és mennyire örült a hírnek, hogy a szabadságát Berlinben tölti. Attila pedig felrobbantotta a bombát. De mi oka lehetett rá? Nem tudta önmagának sem megmagyarázni, hogy miért nem szereti testvérét. Számtalanszor kutatott emlékei között, hátha olyan sérelemre, fájó élményre bukkan, amivel megmagyarázhatná bátyja iránti ellenszenvét. De nem talált effélére, tehát nyilván benne van a hiba. Ugyan miért? Talán az a baj, hogy Attila tízéves korában Kőszegre került a katonaiskolába, s nem volt alkalmuk rá, hogy megszeressék egymást. Igen, ebben a feltételezésben lehet valami igaz. Meg abban is, hogy bátyja éppen neveltetésénél fogva másképpen látja és ítéli meg a dolgokat, mint ő. Attila nem szereti a személyzetet. Hangja, magatartása sérti a cselédeket. Ő ilyenkor mindig szégyelli magát, s ha módja van rá, kedvesebb hozzájuk, mint máskor, így szeretné jóvátenni Attila durvaságát. A különös csak az, hogy apja, édesanyja magatartása sem sértő vagy durva. Nyilvánvaló hát, hogy bátyja ezt a sértő magatartást nem tőlük tanulta.