Küszöbök

Fejezet 11

A csatornák aknái nem győzték nyelni a vizet, a járdán kisebbfajta tócsák keletkeztek, helyenként bokáig gázolt a szennyes lében.

Odahaza anyját nem találta már a szalonban. Walter bácsi szobájában viszont még világosság volt, ügy látszik, nemrégen jöhetett haza. Megvonta a vállát, és felsietett a szobájába. Meglepődött, hogy Attilát ott találta. A heverő szélén ült, és egy katonai képes újságot lapozgatott.

– Szevasz – mondta Csaba, és lassan becsukta az ajtót. Úgy fog viselkedni – villant át az agyán –, mintha semmi sem történt volna. – Hát te?

A vihar csendesedett, a mennydörgés is nagyon távolról hallatszott már, az eső is megszelídült. Csaba kinyitotta az ablakokat, eső-szagú levegő áradt a szobába. Gyorsan ledobta csuromvizes cipőjét, ronggyá ázott zokniját, papucsba bújt, közben várta, hogy bátyja mondjon már valamit. De Attila, kezében a képes újsággal, még mindig hallgatott.

– Itt is nagy zuhé volt? – kérdezte Csaba, és vetkőzni kezdett. – Az utcákon tenger van. – Felakasztotta nadrágját és zakóját a fogasra. – Találsz a könyvszekrényben hazai kisüstit meg poharakat, légy szíves, tölts. Én addig ledörzsölöm magam.

Attila a képes újságot az asztalra dobta. – Én nem iszom.

– Akkor tölts nekem. – Törülközőt vett elő, és dörzsölni kezdte sűrű haját. – Bár megbánod. Igazi kisüsti.

– Köszönöm. – Attila hangja hűvös, kimért volt. Továbbra is mozdulatlanul állt, mintha nem hallotta volna testvére kérését.

Csaba nyugtalan lett. Bátyja magatartása félreérthetetlen volt. Nem akar békülni, nyilván mélyen sértve érzi magát. Homlokán ráncokba futott a bőr. – Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? Megnémultál? Ha semmit sem akarsz, akkor hagyj magamra. – Hangja nem volt durva, de nyersebb, érdesebb volt, mint máskor.

Attila nyugodtan cigarettára gyújtott.

– Ide figyelj, Csaba – mondta kemény, halk hangon. – Ha nem lennél a testvérem, most alaposan ellátnám a bajodat. De nem teszem. Nem akarok apáéknak rossz nyarat szerezni.

Csabát a bátyja szokatlan magatartása meglepetésként érte, Attila hangjából nem üres fenyegetőzés, hanem fölényes biztonság érződött. És ez egészen új jelenség volt. Tudta, hogy Attila vakmerő, szeret vitatkozni, fogadásból a legkockázatosabb dolgokra is vállalkozik, de mindig az volt az érzése, hogy tőle tart. Azt természetesnek tartotta, hogy szándékát közölte, hiszen sohasem volt alattomos, mindig szemtől szembe, nyíltan támadott. Hirtelen átsuhant az agyán, íme ez olyan jellemvonás, amit sokra tartok, ennyi remek emberi tulajdonság nem szükséges egy jó barátsághoz, mi mégis miért nem tudunk barátok lenni? Megint elfogta az érzés, hogy ő a hibás. Hangot váltott, lazított magatartásán, s mint aki elismeri vereségét, leült a heverőre.

– Attila – mondta, és tűnődve bátyjára nézett. Sűrű szemöldöke beárnyékolta szemét. Tekintete szelíd volt, majdnem jóságos, mint a szeretetről prédikáló papoké. – Nyugodtan megüthetsz. Ha a megnyugvásodhoz szükséged van a pofozkodásra, tessék. Persze, nekem is van erőm, vissza tudnék ütni, de tulajdonképpen én még úgy igazán sohasem verekedtem. Egyszerűen azért nem, mert megalázónak tartom. – A törülközőt levette a válláról, és lassan dörzsölni kezdte a combját. – Amikor hazafelé jöttem – folytatta –, azon gondolkodtam, hogy miért távolodtunk el egymástól. Elmondanád, hogy mi bajod van velem?

Attila felült az asztalra. Érezte, hogy fölénybe került. – Nem szeretjük egymást – mondta. – Hogy ennek mi az oka, nem tudom. – Egyszerűen, tőmondatokban beszélt, látszott rajta, hogy az érzéseit mondja ki nyíltan, köntörfalazás nélkül. – Őszintén szólva, engem nagyon bánt a dolog, és még az sem vigasztal meg, hogy te sem szeretsz engem. – Vörösesszőke haját hátrasimította. – Testvérek vagyunk. Ez tény, ezen változtatni nem tudunk. El kell hogy viseljük egymást. Főleg a szüleink miatt.

Csaba döbbenten hallgatta bátyját, amit mondott, nem lehetett félreérteni. Az volt a meggyőződése, hogy Attila hűvösen és egyszerűen fogalmazott mondata mögött gyűlölet lappang.

– Te gyűlölsz engem? – kérdezte keserűen.

– Nem, Csaba, még nem gyűlöllek, tragikus lenne, ha meggyűlölnénk egymást. – Akart még mondani valamit, de Csaba közbeszólt.

– Sohasem bántottalak. Valami oka mégiscsak van, hogy idáig jutottunk.

Attila tekintete elsötétült. Nyugalmán egy pillanatra átsütött az elfojtott indulat. Vértelen alsóajka, alig észrevehetően, megrándult.

– Sok oka van. – Hangja rekedtté vált. – Tavaly nyáron az a senkiházi barátod visszaélt a vendégjoggal, és te nem is titkoltad, örültél a történteknek. Elégedett vigyorgásodat sohasem fogom elfelejteni.

Csaba tudta, hogy bátyja Milán és Emőke viszonyára céloz.

– Butaságokat beszélsz – mondta. – Miért kell eltúlozni annyira azt a dolgot. Emőkét te is csak lefektetni akartad. Más célod nem volt vele. Tudtad jól, nem te lennél nála az első. Milán megelőzött. A többiek, Emőke korábbi szeretői, nem zavartak, Milán igen.

– Nevetségessé tett.

– Nem ő, Emőke tett nevetségessé. Ha tudni akarod, Milán távozása után velem is kikezdett.

– Veled is lefeküdt?

– Ha akartam volna. Ne haragudj, Attila, ez nem ok, hogy ellenségeskedjünk. Hiszen, mi nem tavaly óta távolodtunk el egymástól. Valami másról van szó.

Attila leugrott az asztalról, az ablakhoz sétált. Csaba jól látta, testvére most elbizonytalanodott, gondolkodik, s hatásos érveken töri a fejét.

– Mi két világban élünk – mondta. – Másképpen érzünk, gondolkodunk. Más emberek vagyunk.

Csaba fázni kezdett, bebújt a fürdőköpenyébe. – Nem tudom, mire gondolsz. Két világ... ez nekem semmit sem mond.

– Pedig így van – mondta Attila. – Te utálod Hitlert, én csodálom.

– Ez igaz. De a mi világunk határain belül utálom. Ám, ha ez zavar téged, nem fogom utálni, Atti, ha hiszed, ha nem, engem Hitler egyszerűen nem érdekel.

– Helyben vagyunk – mondta a hadnagy. – Kellene, hogy érdekeljen. – Hangja szenvedélyesebb lett. Közelebb jött az asztalhoz. – Tudod, mit jelent nekünk Hitler?

– Kiknek?

– Magyaroknak.

– Fogalmam sincs.

– Nagy-Magyarországot, Erdélyt, Felvidéket, Bácskát, Bánátot.

– Lehet – mondta Csaba eltűnődve. – Ezen még nem gondolkodtam. – A bátyjára nézett. – Persze, én is magyar vagyok – mondta. – Két éve élek Németországban. Nyilván ez az oka, hogy Hitler nekem mást jelent. Whittmann elpusztítását, Erika Sommer elhurcolását, üzletek felgyújtását, a könyvek elégetését és sok minden mást. Téged sohasem érdekelt az irodalom és zene. Engem igen. Jobban, mint a politika meg a katonásdi és így tovább.

– Ki az a Whittmann?

– Egy nagyon tehetséges festőművész. Zsidó. Elhurcolták, mert szeretkezett egy árja lánnyal.

– Miért szereted a zsidókat? – kérdezte Attila váratlanul. – Tudnod kell, hogy miattuk vesztettük el tizennyolcban a háborút, ők csinálták a forradalmat, ők teszik tönkre az országot.