Küszöbök

Fejezet 12

– Bocsáss meg, ez így hülyeség. Ilyen alapon nem tudok vitatkozni veled. Mi az, hogy szeretem a zsidókat? Nem törődöm a fajukkal, a vallásukkal vagy a bőrük színével. Képzeld el, milyen orvos válna belőlem, ha úgy nézném a világot és az embereket, mint Hitler vagy te. Aki hasznos, azt tisztelem, aki nem az, azt megvetem.

– Nem zavar téged – mondta Attila fölényesen –, hogy ez a szemlélet megegyezik a kommunisták igehirdetésével? Ez már kommunista magatartás.

– Miért nem keresztényi? Én még nem olvastam semmit sem Marx Károlytól vagy Engelstől, de olvastam a bibliát. Lehet, hogy Marx is olvasta? Én ezt a szemléletet nagyon jónak tartom, különösebben nem is érdekel, hogy kommunista vagy keresztény. Emberi.

– Lehet, hogy te nem olvastad Marxot – mondta Attila. – Ez semmit sem jelent. Az írástudatlanok között nagyon sok hithű keresztény található. Azok sem olvasták a bibliát, de hallgatták a papokat.

– Értem – bólintott Csaba. – És szerinted ki az én kommunista papom?

– Radovics Milán.

Csaba nevetni kezdett. – Furcsa ember vagy te, Attila. Az a hülye Milán megizélte az orrod előtt Emőkét, ez bosszant, és most minden marhaságot kitalálsz rá. Milán nem kommunista.

– Bevallotta.

– Mit vallott be?

– Hogy kommunista. Tizenhét éves kora óta. A Komintern Külföldi Bizottság megbízásából futárszolgálatot teljesített a Németországban illegalitásban levő és az Ausztriában letelepedett emigránsok között.

Csaba még mindig mosolygott, pedig agyába már belemarta magát néhány szó: „Bevallotta.” „Külföldi bizottság.” „Futárszolgálat.” Hirtelen ráeszmélt, hogy itt valami tragédia történt, kezdte felismerni az összefüggéseket Attila esti magatartása és ítélete között. Tehát nem véletlenül várakozott rá. Mosolya eltűnt, arca megmerevedett, s mintha álarcot öltött volna, vonásai kemények lettek, tekintete szinte beleszúrt bátyjába.

– Honnan tudod mindezt? – kérdezte.

– Radovics Milánt két nappal ezelőtt letartóztatta a Gestapo – mondta. – Walter bácsit most hallgatják ki. Endrét is itt tartották. Igen... Itt van még dr. Otto Ecker professzor is... Ismered?

Csaba bólintott. Felállt, a könyvszekrényből elővette a pálinkás-üveget és egy poharat, aztán visszament az asztalhoz. De még mindig hallgatott. Ösztönösen felemelte az üveget, aztán visszatette az asztalra... „Letartóztatta a Gestapo.” Attila száraz, szenvtelen közlése megbénította. Bátyja szeplős körtearca ott táncolt előtte, alig kartávolságnyira. Jól látta a duzzadt száj sarkában megbúvó mosolyt. Átsuhant agyán, hogy bátyja azért mosolyog, mert tréfál, De Attila nem szokott vele tréfálkozni. Bénultsága azonban nem tartott sokáig, agyának jelfogó rendszere helyére rakta a mondatok lényegét, a nevek között megteremtette az összefüggéseket: megjelent előtte Milán csontos arca, rövidre vágott, fekete haja, mélyen ülő sötét, lobbanó tekintete, szájának keserű íve, hajlékony, izmos teste, Ecker nagy, fényes koponyája, nevetségesen vékonyka gyerekteste, apró s egymástól természetellenesen távol álló, zöldesbarna szeme.

– Ha magadhoz térsz – mondta enyhe gúnnyal Attila –, bizonyára érdekelni fog, hogyan bukott le.

– Bizonyára – mondta halkan, és örült, hogy tud beszélni.

– Radovicsra én hívtam fel a rendőrség figyelmét. Csak be akartam bizonyítani az igazamat. – Zsebre dugta a kezét, és sétálni kezdett.

– Már tavaly nyáron mondtam, hogy Radovics sötét fickó. Nem hittél nekem.

Csaba pálinkát töltött a pohárba, lehajtotta, aztán újból töltött.

– Szóval rendőrbesúgó lettél – mondta hideg nyugalommal. Attilát úgy érte a fiú hideg hangja, mintha arcul ütötte volna.

– Vigyázz, hogy mit beszélsz – mondta fenyegetően, és előrelépett, de Csaba nem törődött vele, felemelte a poharát, keze remegett, egy kevéske pálinka az ajkára cseppent, kézfejével letörölte, és folytatta.

– A Hajdú családban eddig nem volt besúgó. Most van.

Attilát elöntötte az indulat. Nem értette meg, hogy öccséből a fájdalom beszél, a sértést érezte csak, amit meg kell torolni. Öklével Csaba arcába sújtott. A fiú az erős ütéstől a falnak tántorodott, beverte a fejét, hasító, éles fájdalmat érzett a tarkójában, de nem vesztette el az eszméletét, szeme sem lett fátyolos. Látta testvére eltorzult arcát, újabb ütésre lendülő karját, átvillant agyán, hogy védekeznie kellene, De nem mozdult mégsem. Még kezét sem emelte az arca elé. Attila ökle az állát érte. Belenyilallt a fájdalom az agyába megint, szeme előtt elsötétült a szoba, aztán nem érzett semmit.

*

Fogalma sem volt, hogy ájulása meddig tartott. A földön feküdt. Álla rettenetesen fájt, felemelte kezét, lassan megfogta. Első pillanatban azt hitte, hogy alsó állkapcsa eltörött, óvatosan mozgatni kezdte. Nem tört el – állapította meg. Nedvességet érzett, megnézte kezét, véres volt. Csak néhány másodpercig tarthatott az ájulása, mert a vére nem alvadt meg. Feltápászkodott, megrázta a fejét, bement a fürdőszobába, megnézte arcát a tükörben. Sápadt volt, szája még mindig vérzett, keserű fintort vágott, lemosta arcáról a vért, alkohollal bedörzsölte a bőrét.

Mindenre pontosan emlékezett. Az ökölcsapás pontot tett vitájukra. Több közük nincs egymáshoz. Az ütésnél is fájdalmasabb az, amit Attila Milán ellen elkövetett. Ez megbocsáthatatlan, érthetetlen is. Testvérével valami szörnyű dolog történhetett, ha erre a lépésre szánta el magát. Hirtelen kétség fogta cl: talán Attila csak meg akarta ijeszteni, ő pedig komolyan vette ezt az ostobaságot. Visszament a szobájába, ivott egy pohár pálinkát, leült, és tovább gondolkodott. Aztán belátta, hogy téved, bátyja nem hazudott. „Be akartam bizonyítani az igazamat. Tavaly nyáron azt mondtam, hogy Radovics sötét fickó. Nem hittél nekem.” De hát mi történt tavaly nyáron azon kívül, hogy Milán elszerette Emőkét Attilától?

Lehunyta a szemét, és megelevenedtek előtte a tavalyi nyár emlékei.

Tavaly július végén, amikor elbúcsúzott Milántól a pályaudvaron, azt mondta neki: „Szevasz, öreg. Szeptember elsejéig Balatonvilágoson leszek. Ugorj le néhány napra.”

Milán fehér ingben áll a pályaudvar csarnokában. Nevet, integet, izmos teste egyre kisebb lesz, a szerelvény jobbra kanyarodik, és Milán eltűnik a szeme előtt. Két vidám nap Budapesten. Reggeltől késő estig Andreával csavarognak. A lány is búcsúzik, apjához utazik Bécsbe, onnan továbbmennek Svájcba. Egész nap szomorú, nincs kedve hazamenni. Szülei este megérkeznek Londonból. Kicsit felvidult, együtt vacsoráznak a Gellértben, apja jókedvű, anyján is látszik a felszabadult öröm. Attila kicsit többet ivott, nem áll be a szája, katonatörténeteket mesél, mókásan adja elő, nevetnek, apjának még a könnye is kicsordul, ő is nevet. Anyja megkérdezi, rendben van-e minden a nyaralóban. Attila dicsekszik.

– Tökéletesen. Miska megkapta az ukázt ma délben, az eligazítás szerint helyzetjelentést adott: „Kadett úrnak alázatosan jelentem, a szobák kitakarítva, az éléskamra feltöltve munícióval, a kert rendbe hozva, a teniszpálya, a vitorlás várja a nyaralókat. Alázatosan kérem a további parancsot.”