Egyszer már szerettél

1Nevezetes nap volt a mai, amilyen minden orvost éltet. Ma csak úgy hasítottam! A műtéteim tökéletesen sikerültek, mindenféle váratlan meglepetés vagy komplikáció nélkül. Két kemoterápiás páciensem is befejezte a kezelést, és csupán egy beteggel kellett rossz hírt közölnöm. Igazán jó nap. Nőgyógyászati onkológusként nem sok hasonlóban van részem, de a mai… egy ilyen volt. – Egy óra múlva újabb műtétünk lesz. Megnézek egy másik beteget, aztán találkozunk idelent – magyarázom. Martina rám néz, és azt mondja, hogy már megint túl precíz vagyok. – Most készítjük elő a műtőt. Ne aggódj, rajta vagyunk az ügyön. – Jó. Nem szeretném, ha új nővért kellene keresnem. Nevet. – Soha nem fogsz megszabadulni tőlem. – Szerencsémre. – Egyetértek, nagy szerencséd, hogy szeretlek annyira, hogy elviseljem az őrültségeidet! – kiáltja utánam, miközben a dolgomra indulok. – Az érzés kölcsönös! – felelem a vállam fölött. Tényleg ő a legjobb nővér, akivel valaha dolgoztam. Számára a páciensek az elsők, és semmitől nem riad vissza, hogy elérje a célját. Nagyjából így élek én is. A betegeim körül forog a világom. Bármit megtennék, hogy segítsek nekik leküzdeni ezt a szörnyű betegséget. Belépek kedvenc páciensem, Mrs. Whitley szobájába. – Már azt hittem, hogy ma reggel nem fog beugrani. Mosolya ragyogó és meleg. Mrs. Whitley az elmúlt négy évben szinte második anyámmá vált. Amióta ebben a hónapban fekvőbeteg-ellátásba került, minden reggel eljövök hozzá, hogy beszélgessünk kicsit, és talán a kelleténél is többet meséljek neki. Ma azonban nem tudtam olyan korán ideérni, mint általában szoktam. – Vészhelyzet volt. Felhorkan. – Ugyan már! Tudom, hogy elfoglalt orvos, és nincs ideje arra, hogy egy haldokló nő mellett ücsörögjön. – Ma nincs haldoklás! Ahhoz túlságosan is makacs, hogy csak úgy, békésen elszenderedjen. Ő az a fajta beteg, akire az orvosi egyetemen a professzorok figyelmeztetnek: akihez kötődni kezdünk, és úgy kezdünk rá tekinteni, mint aki több csupán egy számnál. Mindent megtettem, hogy távol tartsam magam tőle, de olyan melegszívű, vicces, kedves, és olyan egyedül van. Magamat látom benne, gyakrabban is, mint szeretném. Ahogyan eltaszította magától a családját és a barátait, amikor elvesztette élete szerelmét. Ahogyan küzd azzal, hogy megbocsásson magának, amiért nem tett meg mindent. De leginkább az anyámra emlékeztet. És ez a legrosszabb. – Most pedig meséljen nekem az orvos udvarlójáról! Forgatom a szemem, mert a legtöbb beteg magáról akar csevegni, de ő nem. Néhány hónapja megneszelte a pletykákat, és azóta le sem száll a témáról. – Westinnel minden jó. – Csak jó? Akkor valamit nem jól csinál az a fiú. Felnevetek. – Csodálatos férfi, de senkit sem fogok komolyan venni, legkevésbé egy másik orvost, aki túlságosan elfoglalt egy kapcsolathoz, bármennyire is azt hiszi, hogy nem az. Ezzel kiérdemlem, hogy rám szegezze a mutatóujját. – Figyeljen ide, Serenity, attól még nem lesz immunis a szerelemre, csak mert karrierje van. Az én Leóm nagyszerű üzletember volt, de mindig volt ideje rám és a fiunkra. Ő az egyetlen páciensem, akinek megengedem, hogy a keresztnevemen szólítson. Soha nem javítom ki, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak azon, hogy szeretett férjének már csak az említésére is ellágyul a tekintete. Leo úgy öt évvel ezelőtt hunyt el szívrohamban. Voltak előjelei, de a férfi úgy tett, mintha minden rendben lenne – akárcsak az anyám. Nekem tudnom kellett volna, és ha nem hagyom annyiban, talán anya túlélte volna. Megrázom a fejem, mert ma nem nosztalgiázhatok, műtétjeim vannak, aztán holnap… – Ismerem ezt a tekintetet… – Milyen tekintetet? – kérdezem. – Azt, amikor azon gondolkodik, hogy mi lesz holnap, és nem azon a férfin, akiről beszéltünk. Ne higgye, hogy nem hallom ám a pletykákat, kisasszony. Tudom, hogy ez a nagy napja, és nem hajlandó beszélni róla senkinek. Nem jó ilyen babonásnak lenni. – Nem vagyok babonás, csak óvatos. Nagy különbség, és amúgy önnek nem az én oldalamon kellene állnia? Megrázza a fejét. – Nem az a dolgom, hogy egyetértsek magával. Különben is, van egy jóképű orvosa, aki biztosra veszem, hogy megteszi helyettem is. Csak visszakanyarodott Westinhez. Az idős hölgy több mint kitartó. – Biztosíthatom, hogy szeret velem vitatkozni. – Minden férfi szeret vitatkozni. Néha azért hagyja győzni is, az jót tesz a törékeny férfi egónak. Szinte suttogja Mrs. Whitley az utolsó részt. – Megteszek minden tőlem telhetőt. Erre felnevet. – Azt kétlem, de azért mégis. Kíváncsi vagyok, vajon John beugrik-e ma meglátogatni. Egy kicsit megszakad a szívem érte. Évekkel ezelőtt, amikor megkérdeztem, hogy mi segített neki a rákkal folytatott küzdelemben, azt mondta, azért harcol, hogy több ideje maradjon kibékülni a fiával. Azt akarja, hogy újra szeresse őt. Elmondta, hogy Leo halála után milyen nehéz volt anyának lenni. Szerette a gyermekét, de állandóan a férjére emlékeztette. Mire összeszedte magát, már túl késő volt: a fiú haragja gyökeret eresztett, és egyre csak nőtt. Mrs. Whitley pedig küzdött, és a mai napig is küzd azért, hogy a már felnőtt fiával újra egymásra találjanak. Az anyai szeretet a legerősebb kötelék a világon. Az én anyám bármit megtett volna a gyerekeiért. – Remélem, hogy így lesz. – Én is, de ha nem, akkor mindig van holnap. És a holnap a csodák napja, dr. Adams. Ezt biztosan tudom. Holnap lesz a nagy nap. Itt a lehetőség, hogy kipróbáljuk a rák elleni küzdelem új módját. Annyi minden elromolhat, de ugyanakkor akár jól is elsülhet! És én inkább a lehetőségekre próbálok koncentrálni, mintsem a kudarcokra. Talán valakinek az imái meghallgattattak. – Nos, nekem műtétre kell mennem, önhöz pedig jönnek vért venni – mondom neki. – Menjen csak, ne velem ücsörögjön, amikor életeket kell mentenie. – Holnap találkozunk. Szélesen mosolyog, amitől úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki örömet okozott az anyjának. – Holnap, amikor nagy dolgokat fog tenni. Távozás közben rákacsintok, és próbálok nem a felhők között lebegni. Néhány perccel később már az öltözőben készülődöm, miközben a betegemet, Claudiát előkészítik, és betolják a műtőbe. Állok, súrolom a kezem és a karom, gondolatban végigpörgetem a részleges méheltávolító műtétet. Több mint ezerszer elvégeztem már ezt a beavatkozást, de úgy gondolom, az önelégültség egyenlő a halállal. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elkényelmesedjek, amikor valaki azon az asztalon fekszik. Amint teljesen bemosakodtam, a nyakam köré kötött maszkkal, kezemen kesztyűvel betolatok az ajtón, mire mindenki mozgásba lendül. A pácienshez lépek. – Rendben, Claudia. Megnyugtatóan mosolygok rá, de a szemében tisztán látszik a félelem. – Van még valami utolsó kérdése, mielőtt elkezdjük? – Csak… – borzong meg. – Biztos akarok lenni benne… hogy minden rendben lesz. A fogai vacognak. – Nem lesz semmi baj – mondom melegen. – Szundít egyet, és mire felébred, már ki is vettem a daganatot. Minden a legnagyobb rendben lesz, de hagynia kell, hogy tegyem a dolgom, oké? Bólint, még mindig rémülettel a szemében. – Oké. Nem hagyhatom, hogy ennyire féljen. Emlékszem, néhány napja azt mesélte, hogy énekesnő volt, és sokat turnézott, mielőtt visszaköltözött volna Chicagóba. Nagyon klassznak találtam, hogy ismeri a legtöbb kedvenc énekesemet. – Tudja, minden műtét előtt zenét szoktunk hallgatni, miután a beteg elalszik, mert nyugtató hatású. Mi lenne, ha ezúttal kicsit korábban kezdenénk, hogy ön is hallgathassa egy kicsit? Van kedvenc dala? Megmondja a címét, én pedig biccentek a nővérnek. A zene betölti a levegőt, és látom, ahogy egy mély sóhajjal a szorongás egy része is távozik belőle. – Tényleg segít. – Örülök – vigyorgok. Claudia énekelni kezd, szoprán hangja minden egyes szónál cseng. Még néhány ütem erejéig hagyom, az összes nővér ringatózik, és énekel vele. Gyönyörű a hangja, és szinte azt kívánom, bárcsak ne aludna el hamarosan, de látom, ahogy az aneszteziológus benyomja a gyógyszert az infúziójába, és tudom, hogy már csak néhány másodperc van hátra. Amint a hangja elhalkul, megköszörülöm a torkomat, és a sebészcsapat akcióba lép. Ismerik a gyakorlatot. A nővér átkapcsolja az iPodot a műtéti lejátszási listámra, és Bruno Mars tölti meg a műtőt, jelezve, hogy ideje elkezdeni. Végigcsinálom a rituálét. A beteg bal oldalán állok, a szívéhez legközelebb, csukott szemmel hátrahajtom a fejem, és öttől visszafelé számolok. Öt beteget vesztettem el műtét közben. Rájuk gondolok, arra, hogy mit hibáztam, majd kimondom a nevüket. Aztán eszembe jut néhány a sikerek közül. Azokra az esetekre gondolok, amelyekről senki sem gondolta, hogy sikerülhet, és elmosolyodom. Elképzelem a rokonok arcát, amikor elmondtam nekik, hogy az egész rákos burjánzást sikerült kivennem, vagy hogy el tudtuk kerülni a szörnyű végkimenetelt, amelyre készültek. A családok belém vetett hite ajándék volt. Olyan ajándék, amit soha nem vettem természetesnek. Claudia nevét mondom utoljára, és egy kis segítséget kérek, hogy ő is a sikeres esetek közé kerüljön. Visszahajtom a fejem, és kinyitom a szemem. Martina velem szemben áll, szemében bizalom csillog. Kinyújtom a kezem, és kimondom a szót, ami visszahoz a valóságba. – Szikét. Minden nap jó, hogy megmentsünk egy életet. Martina a kezembe nyomja a pengét, és a szívem megdagad a büszkeségtől. Istenem, remélem, soha nem kell hattól számolnom.