Egyszer már szerettél

2-1

2– Helló, szépségem! – ragad meg hátulról Westin, erős karjai körém fonódnak, én pedig elvigyorodom.

– Szia!

– Most jöttél ki a műtétről?

Megfordulok, és magamba szívom a látványát. Nemcsak elképesztően szexi, hanem a legkedvesebb férfi is, akivel valaha találkoztam. Eleve ez vonzott benne. Ráadásul semmi komolyat nem akar, és pontosan ez az, amit én is akarok. Tökéletesen boldogok vagyunk a nem-párkapcsolati kapcsolatunkban.

Sokszor megütöttem a bokámat, mire megtanultam, hogy nőként, egy ilyen férfiak uralta szakmában, áldozatokat kell hozni, a randizás pedig ezek közé tartozik.

Ráadásul már van férjem: a kórház. Rajta kívül nincs időm egy barátra.

Mégis, Westin és én jól kijövünk egymással, ami mindkettőnknek megfelel. Egyikünk sem ideges vagy dühös, ha a másik sokáig dolgozik, vagy korán kell kelnie egy műtét miatt. Egyszerűen elfogadjuk.

A legutóbbi kapcsolatom után megfogadtam, hogy soha többé nem hagyom, hogy a szívem megint úgy összetörjön.

– Igen – mondom, miközben gyorsan megcsókolom. – Minden rendben ment. És veled mi a helyzet?

– Ma vizitelek. De legszívesebben valami vagy valaki mást csinálnék.

Nevetek, amikor a keze utat talál a fenekemhez, és megmarkolja. A műtét utáni szex nagyon jó tud lenni.

– Nos…

Az ajtó kivágódik, mi pedig szétrebbenünk. Szerencsére a szekrénysor mögött állunk, így van elég időm, hogy rendbe szedjem magam.

– Üdv, dr. Adams! – mosolyog Tracy Allen, egy másik orvos, ahogy körbejön. – Holnap lesz a nagy…

– Nem! – állítom meg. – A holnap egy elvont fogalom, én pedig csak a mára vagyok hajlandó gondolni.

Bólint.

– Értem. Dr. Grant! – üdvözli Westint, és tudálékos mosollyal néz rám. – Nem akartam semmit megzavarni.

– Nem is tette. Egyáltalán nem. Köszönöm, dr. Grant, később még beszélünk a közelgő projektről.

Westin ingatja a fejét, de belemegy a dologba.

– Hogyne.

A kórházban senki sem veszi be, de muszáj legalább a látszatát megőrizni, hogy nem járunk. Westin az idegsebészet vezetője, és az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy még többen beszéljenek rólunk. Elég volt belőle az elmúlt évben. Hamarosan lehet pályázni a sebészeti osztály főorvosi posztjára, és egy botrány – még ha csak a gyanú is – mindkettőnknek sokba kerülhet. Nem mintha én akarnám az állást, de tudom, hogy Westin igen. Aztán ott van az a tény, hogy mindketten tudjuk, milyen egy kapcsolat ebben a szakmában.

Túl sok barátunk vált már el. Nehéz azzal együtt élni, hogy a házasság csak a második a hivatásod mögött – örökre.

Egyszer már elvesztettem egy szerelmet, mert úgy döntöttem, hogy orvos leszek. Nem fogok még egyet elveszíteni.

Tracy megköszörüli a torkát.

– Nagyszerű, nos, van egy konzultációm, amiben igazán hasznát venném a segítségének.

Az órámra pillantok, és utálom, hogy ilyen későre jár. Claudia műtétje zökkenőmentesen lezajlott, és már-már izgatott voltam, hogy hamarabb kijutok innen. Ma sörkorcsolyaest van Rich bárjában, ahová járni szoktam. Általában Martinával és a legjobb barátnőmmel, Julie-val megyek, de Julie azt mondta, muszáj kimozdulnia ma este, és bár mindig hármasban szoktunk bulizni, ma inkább arra van szüksége, hogy kettesben legyünk. Bíztam egy kis csajos időtöltésben, mielőtt Westin átjön.

Ettől függetlenül sosem hagynám cserben Tracyt vagy bármelyik beteget, akinek szüksége van a segítségemre. A barátnőzés várhat, de a betegek nem.

– Természetesen – mondom, és mindannyian tudjuk, hogy soha nem utasítanám vissza.

– Később találkozunk – mondja Westin vigyorogva.

Seggfej.

– Talán.

Tracyvel arról a szövetburjánzásról kezdünk el beszélni, amit a betegében talált. Ő a szülészeti és nőgyógyászati osztály vezetője, megbízható kollégának tartom. Megmutatja a beteg aktáját, és az aggodalmat okozó területet. Arról beszélgetünk, hogy mit látok a felvételeken, és hogyan járnék el, ha a biopszia eredménye a várakozásaimnak megfelelően jönne vissza. Sokkal több daganatot operálok, mint Tracy, és általában már azelőtt megérzem a jelenlétüket, hogy a patológiai jelentés megérkezik. Anyám halála óta életem küldetése, hogy felszámoljam a rákot.

Semmi más nem érdekel, csak a rák gyógymódjának megtalálása, és az, hogy az embereknek annyi időt adjak, amennyit csak lehet. Túl sok ember hal meg ebben a betegségben, és az agyamra megy, hogy a legapróbb dolgokra is találunk gyógymódot, de arra, ami mindenkit megérintett, akit ismerek, még mindig nem találjuk a tökéletes kezelést.

Bármilyen módon, de a részese akarok lenni, hogy mindörökre legyőzzük a rákot, és semmi esélye se maradjon még egy embert magával ragadni. Vettem már részt új készítmények kifejlesztésében, a sugárkezelés és a kemoterápia alkalmazásának különböző megközelítéseiben, de semmi sem volt elég gyors vagy elég erős. Ez frusztráló, de egyben hajtóerő is.

– Itt a probléma… – magyarázza Tracy.

Húsz percet töltünk azzal, hogy tényleg ízeire szedjük az esetet. A daganat nem látszik rákosnak, inkább cisztának tűnik, de látom, hogy van okom elidőzni fölötte.

– Szóval ön szerint a műtét a legjobb megoldás? – kérdezi.

– Tényleg ez az egyetlen választása. Én nem hagynám ott a cisztát. Ráadásul, ha ez mégsem ciszta, a legkevésbé sem szeretnénk, hogy növekedjen. A sejtburjánzás külső falai miatt kicsit aggódom, de inkább biztosra mennék, jobb félni, mint megijedni.

Bólint.

– Köszönöm. Tudom, hogy már hazafelé tartott, de nagyra értékelem, hogy időt szakított az eset átnézésére.

– Örömmel segítek – állok fel. Hosszú napom volt, és kimerültem. Holnap kezdődik életem egyik legfontosabb napja, és szeretnék éber lenni. Már csak egy dolgot kell megtennem, mielőtt elindulok, mégpedig megnézni Mrs. Whitley-t.

– Holnap beszélünk?

Bólint.

– Akkor viszlát!

A telefonom pittyenve jelzi, hogy üzenetem érkezett.

Westin: „Én most indulok… mennyire vagy fáradt?”

Ajkamba harapok, mert pontosan tudom, hogy ez mit jelent.

Gyorsan küldök egy sms-t Martinának és Julie-nak, hogy nem tudok menni, aztán válaszolok Westinnek.

Én: „Friss vagyok. Nagyon is. Adj egy pár percet. Meg kell néznem egy beteget, és ott találkozunk.”

Különben is, kinek kell a sörkorcsolya? Egy másik dologra most sokkal jobban vágyom.

Megfordulok, és a hűvös lepedőt érintem a meleg test helyett. Westin átjött hozzám munka után, nem igaz? Megesküdnék rá. A fürdőszobából füttyszó hallatszik, és elmosolyodom.

Aha. Most már biztos, hogy átjött.

Lehet, hogy jó a képzelőerőm, de annyira azért nem élénk. Kinyújtóztatom sajgó izmaimat, és mosolyogva dörzsölöm meg a szemem. Westin Grant mellett ébredni a hab a tortán. Ő jelenti az állandóságot a kaotikus és kiszámíthatatlan életemben.

Kinyílik a fürdőszobaajtó, és ott áll egy szál törölközőben az én… nem is tudom, minek nevezzem. A hajából víz csöpög, végigfolyik a mellkasán, amíg el nem tűnik a derekára csavart törölközőben.

– Fent vagy? – mosolyog. – Azt hittem, ma reggel én ébreszthetlek fel.

– Ma nem. Nem hiszem, hogy egy óránál többet aludtam volna.

– Te szoktál aludni? – kuncog, és megindul felém, azzal a reménnyel a szemében, hogy ma reggel edzeni fog, velem.

– Wes – figyelmeztetem, ahogy az ágyra mászik.

– Ren – vigyorodik el.

– Nem lehet – rázom meg a fejemet, és az ágy szélére húzódok, minél távolabb tőle.

– Ma mindkettőnknek időben be kell érnie a kórházba. Nem késhetek el.

Ma minden meg fog változni. Ez az a nap, amire egész eddigi karrierem során vártam. A nap, amikor végre kipróbálhatom, hogy az új gyógyszerhez fűzött reményeim valóra válnak-e, vagy hatalmasat tévedek. Egyszerre vagyok izgatott és rémült.

Ma kezdődik a klinikai kísérletem. Az elmúlt öt évben próbáltam megtalálni a gyógyszerek olyan keverékét, amely nemcsak a rákot szünteti meg, hanem reményt ad a nőknek, hogy az elképzelt jövőjük valósággá váljon. Amikor petefészekrákot diagnosztizálunk, először mindig műtéttel kezeljük.

De mi lenne, ha nem kellene műtenünk?

Mi lenne, ha megmenthetném őket a méheltávolítástól, és lehetővé tenném, hogy kihordhassák saját gyermekeiket? Ha a kezelésem beválik, akkor talán megadhatom ezt nekik. Ezzel a gyógyszer-kombinációval összezsugoríthatom a daganatot, és megmenthetem a pácienseimet a végleges meddőségtől.

És ha nem sikerül, akkor… Nem igazán tudom, mit gondoljak. Egyszerre vagyok ideges, izgatott és rémült.

Vajon elszúrom? Mi lesz, ha elveszítek valakit? Mi van, ha nem tudom megcsinálni, és kiderül, hogy nem vagyok más, csak egy szélhámos?

– Gyors leszek – viccelődik Westin, miközben átkarol. – Vagy át is ölelhetlek egy kicsit.

Rámosolygok a vállam fölött.

– Mi nem ölelkezünk.

– Csak azért, mert te nem vagy hajlandó rá.

A nevetése vibrál a nyakamon, de elhúzódom tőle.

Nem téved, határozottan az én hibám, de megvan rá az okom. Jól elvagyok azzal, ahogy a dolgok állnak, és még ha ugrat is miatta, most csak erre vagyok képes. Az érzelmek szerelemhez vezetnek. A szerelem összetört szívhez. Az összetört szív pedig ahhoz, hogy gyengének érezzem magam, amit soha többé nem fogok megengedni. Különben is, nem mintha őt annyira sajnálni kellene. Mindenféle elvárás nélkül kap szexet.

Megfordulok, a kezemet az arcához szorítom.

– Ne tégy úgy, mintha nem tetszene, ahogy mennek a dolgok.

Meleg, zöld szemével az arcomat pásztázza.

– Csak azt mondom, nem bánnám, ha több lenne köztünk.

Meglepődve hőkölök hátra. Westinnel van egy megállapodásunk, ami eddig jól bevált.

– Miről beszélsz? Ami köztünk van, az… nos, minek bonyolítanánk?

– A bonyolult nem mindig rossz dolog, bébi.

Megfeszülök a becéző kifejezéstől. Persze észreveszi, mert kevés dolog kerüli el a figyelmét.

– Készülődnünk kéne – próbálom elterelni a szót. – Nincs időm vitatkozni sem arról, hogy mik vagyunk, sem bármi másról.

A legkevésbé sem akarok szívtelen dög lenni, de nagy nap számomra a mai. Tudja ezt, és fordított helyzetben Westin ugyanígy viselkedne. Részben azért működik a mi szövevényes kvázi-kapcsolatunk, mert értjük ezt.

Nem kell magyarázkodnom, mert mindketten orvosok vagyunk. Átkozottul jó orvosok.

– Serenity – búgja mély hangon Westin, ahogy az ajkai az enyémet érintik. – Erre mindig van idő.

– A klinikai kísérlet indulásának napján nem. Koncentrálnom kell, állhatatosnak kell lennem, te tudhatnád a legjobban, barátom – nyomok egy gyors puszit a szájára.

A feje a nyakamra borul, és felnyög, majd elenged.

– Biztos vagyok benne, hogy küldesz majd egy üzenetet, hogy találkozzunk az ügyeleti szobában – vigyorog, miközben feláll, és ledobja a törölközőt, hogy megpillanthassam tökéletes fenekét. – Ahol szívesen hagyom, hogy kimozogd magadból a stresszt, ahogy csak akarod.

– Ma nem, sátán! – kiabálom, miközben újra belép a fürdőszobába, és becsukja az ajtót.

Amint eltűnik a szemem elől, arra gondolok, hogy egykor én is ott álltam, ahol most a betegeim családja, és a szorongásom felerősödik. Tizennégy évvel ezelőtt édesanyámat vittem egy klinikai vizsgálatra, hogy megtörténjen a csoda, amiben reménykedtünk.

Tizennégy évvel ezelőtt én könyörögtem az orvosoknak, hogy mentsék meg.

Két hónappal később végignéztem, ahogy a koporsóját a földbe eresztik.

Nem mindig történik csoda, és én mindent elvesztettem, beleértve azt az embert is, akinek hittem magam. A lányt, aki tökéletes életről álmodott házassággal, gyerekekkel, édesanyám mellé helyezték örök nyugalomra.

Felülök, mély levegőt veszek, négyig számolva visszatartom, és kifújom. Nem vagyok hajlandó engedni, hogy bármi tönkretegye ezt a pillanatot – sem a félelem, sem más. És végképp nem fogom megengedni magamnak, hogy olyan mély gödörbe zuhanjak, ahonnan nem tudok kimászni.

Maratoni nap lesz, nem hagyhatom, hogy a múlt beárnyékolja ezt a nagy lehetőséget. Nem csak nekem az, hanem azoknak a nőknek is, akik reményt kérnek tőlem.

Egy óra múlva a kórházban kell lennem. Szerencsére a lakásom nincs messze, tíz perc alatt odaérek, ha sietek. Ami gyakran előfordul.

A konyhába megyek, főzök egy kanna kávét, megnézem a telefonomat, és megpróbálom kitalálni, mit egyek. Néhány perc után feladom, nem kívánok semmit, úgy döntök, inkább felkészülök a mai napra.

Westin a tükör előtt áll, fogat mos, csak a műtősnadrágját viseli, ami elég alacsonyan kapaszkodik a testén ahhoz, hogy láthatóvá váljon a csípője fölötti izomköteg íve. Világosbarna haja rövidre van vágva, és neki van a legelképesztőbb zöld szeme a világon. Nem csoda, miért bámulja őt minden nővér, orvos és gyakornok. Ő a tökéletes férfi. Szexi, okos, gazdag… igazi főnyeremény.

– Megint úgy nézel, Ren – vigyorog rám a tükörből, miközben a táskájában turkál.

Westin Grant nagyon vonzó férfi, és úgy tűnik, nem tudok ellenállni neki. Az életem minden területe magányos, kivéve, amikor vele vagyok. Az érzéseim súrolják a barátság felső határát, de nem engedhetem meg magamnak, hogy át is lépjem. Ha jobban belegondolok, talán nem is olyan meglepő az előbbi megjegyzése. Westin időnként viccelődik azzal, hogy végre többnek nevezzük ezt, mint alkalmi szex, vagy hogy költözzünk össze, és végre ne ingázzunk. Soha nem gondoltam bele különösebben, de most azon tűnődöm, hogy talán végig erre célozgatott.

Westin csakugyan többet akar? Vagy tetszik neki az ötlet, hogy valóban együtt legyünk? Akarok én többet? A válaszoknak várniuk kell, mert ma nem gondolhatok erre.

Most nem gondolhatok semmire. Könnyednek, lazának kell maradnom, és csak a mai nap feladataira koncentrálnom.

– Tetszik a feneked – rántom meg a vállam. – Különösen ebben a szerelésben.

Nevet, megfordul, és magához húz.

– Igen? Te pedig a legszexibb dolog vagy, amit valaha láttam, amikor műtéthez bemosakodsz.

Megcsókolja a nyakamat.

– Ahogy a szappan fel-le csúszik a karodon, szinte érzem a puha bőrödet.

A hangja tele van vágyakozással, én pedig próbálok ellenállni a vonzásnak.

– Szeretnélek ott helyben levetkőztetni, megérinteni a tested, és végre mindenkinek elmondani, hogy mik vagyunk.

– Valóban?

– Igen – simít végig a nyelvével a fülemen, és én megborzongok. – Kár, hogy ma kimarad a reggeli menet.

Hátradőlök, és a nyakába kapaszkodom.

– A mai nap az életmentésről szól, amit ennek az új kemoterápiának köszönhetünk majd, aztán elmondhatod magadról, hogy milyen észbontóan jókat szexelsz a Northwestern úttörő, díjnyertes onkológusával.

– Szóval csak arra kellek neked? – hajol oda egy csókért, amit én szívesen megadok.