Egyszer már szerettél

2-2

– Mondhatni.

Megforgatja a szemét, és felsóhajt.

– Nos, dr. Rosszcsont, jobb, ha lezuhanyozol, mielőtt elkésel a saját kutatásodról.

– Bolondnak tartasz? – kérdezem.

A szemei összeszűkülnek.

– Bolondnak? Milyen értelemben?

– Emiatt… az egész kísérlet miatt. Elbukhat, és akkor mi lesz? A pokolba is, mi van, ha a vezetőség ma nem engedélyezi a folytatást, és akkor meg kell mondanom ezeknek az embereknek, hogy nem tudom megcsinálni a kezelést? Biztosan teljesen megőrültem, hogy egyáltalán megpróbálom!

Westin az orvostudomány egy másik oldalával foglalkozik, amire egy kicsit irigykedem. Több embert ment meg, mint amennyit elveszít. Ő meg tud javítani dolgokat, míg nekem módszeresen kell dolgoznom, ami sokszor mégsem elég. Belehalunk a rákba, én pedig nem tudom megakadályozni. Végignézem, ahogy egy betegség mindent befeketít a betegeim körül, és tudom, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Ritkán akad olyan helyzet, amikor Westin nem tud segíteni.

– Nem vagy őrült, Serenity. Bátor vagy, gyönyörű, és a legjobb onkológus, akivel valaha találkoztam. Szerintem akkor lennél őrült, ha nem vágnál bele. Már túljutottál az első és a második fázison, itt az ideje, hogy meglásd, hova juthatsz el igazán.

Westin kisöpri szőke hajamat az arcomból, és elmosolyodik.

– És mi a fenét csináljak, ha lefújják?

Kicsit hátrébb húzódik.

– Ki? A vezetőség?

– Igen, nincs rá garancia. Mármint, hogy… eddig jóváhagyták, de mivel dr. Pascoe az elmúlt két hétben kiesett, és az ülést elhalasztották, most már kezdek aggódni.

Emiatt vagyok olyan nyugtalan. Soha senki nem tudja megjósolni a kórház döntéseit. Egyik nap még a te oldaladon állnak, a következőn pedig már túl nagy kockázatot jelent a nyilvánosság. Már hetekkel ezelőtt végleg jóvá kellett volna hagynunk, de dr. Pascoe, a kórház jelenlegi elnöke éppen egy vészhelyzettel foglalkozott. Azt mondta, csináljuk tovább úgy, mintha már meglenne az engedély, mivel a késlekedés ronthatná néhány beteg állapotát. Számunkra az idő a legfontosabb.

Westin sóhajt egy nagyot.

– Van rá esély, hogy nem fogják, de minden azon múlik, mennyire hiszel benne. Szerinted megéri az esetleges életveszélyt, hogy a műtét helyett ezt a koktélt használod?

A szemébe nézek, hogy nyomatékosítsam szavaim súlyát.

– Száz százalékig. Tudom, hogy az adatok nem meggyőzőek, és lehet vitatkozni, de én tudom, Wes. Ha lehetőséget kaphatnék, hogy bebizonyítsam… Tudom, hogy ez a helyes adagolás ahhoz, hogy ezeknek a nőknek ne kelljen mindent elveszíteniük. Eléggé összezsugoríthatjuk a tumort, eltávolíthatjuk, kezelhetjük a rákot, hogy a betegek képesek legyenek gyermeket vállalni. A nőknek némelyike a húszas és harmincas éveiben jár, tele reménnyel és álmokkal. Ha én lennék a helyükben, és ezeket az álmokat elvennék tőlem, el sem tudom képzelni, mit tennék. De mi van, ha több választási lehetőséget tudok nekik adni? Mi van, ha nem kell mindent elveszíteniük vagy meghalniuk?

Állja a tekintetemet.

– Emlékezz erre az érzésre, mert ha veszteség ér, erre az elszántságra lesz szükséged ahhoz, hogy átsegítsen rajta.

Beugrik az egy évvel ezelőtti Westin emléke. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyire összetört. Egy évvel az utolsó kísérlete előtt kezdődött a kalandunk. Pimasz sebész volt, aki lazának akarta mutatni magát, de aztán a kísérlet kudarcba fulladt, és Westin visszavonult. Senki sem tudta szóra bírni, kivéve engem. Ekkor lett a mi alkalmi kalandunkból extrákkal tarkított barátság.

Összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, vajon én is ilyen leszek-e, ha ez mégsem jön össze.

– Nem engedhetem meg magamnak – mondom. Ha a harc előtt ismerem el a vereséget, mészárlás lesz belőle. Nekem győzelem kell.

– Jól van. Hinned kell benne, hogy működni fog, mert ez fog sikerre vinni. És csak hogy tudd… – Hüvelykujjával végigsimít az ajkamon. – Minden lépésnél veled leszek.

Néha olyat tesz, amire fogalmam sincs, hogy reagáljak. Ez pont egy ilyen alkalom. Olyan dolgokat mond, amiktől megijedek, és tudom, hogy látja rajtam. Számunkra nincsen továbblépés. A következő szint nem létezik. Ez minden, amit adhatok.

Régen megtanultam, hogy a szerelem nem garantálja a boldogságot.

Soha nem fogom szeretni Westint.

Soha többé nem fogok senkit sem szeretni. Nem, miután rájöttem, milyen érzés elveszíteni a szerelmet.

– Westin – mondom figyelmeztetésként.

Egy lépést hátrál, kezeit felemelve.

– Tudom, tudom. Csak orvosként mondom. Ha szükséged lenne konzultációra, és persze bármilyen vizsgálatra, hogy megbizonyosodj róla, hogy úgy működik, ahogy reméled.

Nem erre gondolt, de megadom neki a lehetőséget a visszavonulóra, mert ő is megadja nekem.

– Rendben, elnézést. Tudhattam volna, hogy…. Hülye vagyok teljesen. Sajnálom, amiért azt hittem, valami többről van szó.

Megrázom a fejem, mintha zavarban lennék. Westin lehet, hogy csodálatos, de attól még férfi. Az apám volt az, aki megtanított arra, hogy meg kell őrizni egy férfi kényes egóját. Bár jobban belegondolva, az anyám volt az…

Anyám képes volt a vízen járni, de az igazi csoda mégis az volt, ahogyan apámat kezelte. Anya el tudta hitetni vele, hogy mennyire szüksége van rá, miközben mindannyian tudtuk, hogy egyedül is képes lett volna bármire, és valószínűleg jobban, mint apa.

Azt mondta, a férfiak szeretik, ha felkorbácsolják az érzéseiket, és ezzel a te érzéseid is felkorbácsolódnak.

Anyám okos nő volt. Mindennap hiányzik. Westinnek szüksége van rám, hogy az ő egóját is növeljem egy kicsit.

– Hagyd abba – kuncogja, és átkarol. – Túlgondolod a dolgokat a mai kísérlet miatt. Nem voltam egyértelmű. És ha már a kísérletnél tartunk… – Elhallgat, és az órájára néz. – Jobb, ha indulsz.

Ha ez a kombináció nem működik, akkor minden kárba vész, amiért eddig dolgoztam. Az összes magányos éjszaka, az esti túlórák és a betegek arcai, akiknek azt kellett mondanom, hogy nem lehet gyerekük, mind ehhez a pillanathoz vezettek. Most hiába próbálom megmenteni a nőket, és adni nekik némi időt, a rák akkor is elvesz tőlük valamit.

És a gondolataim visszakanyarodnak ahhoz az emberhez, akitől mindent elvett.

Az anyámhoz.

Büszkévé akarom tenni, és bebizonyítani, hogy a belém vetett bizalma nem volt hiábavaló.

– Oké – bólintok, és a vállára teszem a karomat.

– Kérsz reggelit? – kérdezi.

– Nem tudok enni.

– Készülődj, én pedig megyek, és összedobok valamit.

Megragadja az arcomat, és egy perzselő csókot ad.

– Muszáj enned.

A falnak támasztott fejjel állok, miközben kimegy a fürdőszobából. Tényleg tökéletes. Vannak pillanatok, amikor utálom magam, és ez most ilyen. Bárcsak egy csillogó szemű lány lennék, aki hisz abban, hogy a szerelem megmentheti a lelkünket. A rózsaszínű szemüveg talán hülyeség, de gyönyörűvé teszi a dolgokat. Becsukom a szemem, miközben a gőz lebeg körülöttem, és gyűlölöm a szívemben tátongó sebet, amiről tudom, hogy soha nem fog begyógyulni.

– Ren – kopogtat Westin az ajtón, amitől felugrom. – Kaptam egy hívást, azonnal a kórházba kell mennem. Egy sürgős eset érkezik. Később találkozunk?

– Persze, bent találkozunk.

– Egy vacsora ma este? Aztán nálam alszol? – kérdezi.

– Talán. Nem tudom.

Hallom, ahogy kuncog a válaszomon, majd csend.

Mi a bajom?, kérdezem magamtól. Talán terápiára kellett volna járnom, most jól jönne egy kis segítség.

Koncentrálj! Ma nincs idő a nevetséges problémáid megvitatására. Nem kell összevissza beszélni.

Befejezem a zuhanyzást, és átkutatom a szekrényemet. Egek! Rám férne, hogy átalakítsam a ruhatáramat. Minden egyhangú és valószínűleg túl nagy is. Nem mintha olyan sok okom lenne kiöltözni. A gardróbom zöme zöld műtősruhából és fehér köpenyből áll. Azon ritka alkalmakkor, amikor nem a kórházban vagyok, általában melegítőben vagy meztelenül flangálok – nekem bármelyik megfelel.

Különben is, kinek kell bugyi?

Felkapom az egyetlen félig-meddig elfogadható ruhámat, és befejezem a készülődést. Ma egy kis időt szánok arra, hogy melegséget sugárzóan öltözzek fel, bármit is jelentsen ez. A nővérek állandóan azt hajtogatják, hogy ridegnek, idegesnek, már-már ijesztőnek tűnök. Szerintük nem mosolygok eleget.

A betegeimet azonban úgy tűnik, ez nem zavarja. Mindegy, hogy milyen a hőmérsékletem, ameddig eredményt produkálok.

Szőke hajamat hátrafésülöm, és kihúzom a szememet, örülve, hogy most csak kétszer szúrtam ki majdnem. Ez már haladás.

A telefonból felcsendül a Metallica, én pedig mosolygok, mert tudom, ki van a vonal másik végén.

– Szia, apa!

– Serenity, gyönyörű kislányom! – sugárzik apu hangja a büszkeségtől.

– Most nem vagyok olyan gyönyörű – kuncogom. Még csak az egyik szememet festettem ki, a másik alatt pedig elkenődött a fekete szemceruza. Képes vagyok precízen kivágni egy daganatot anélkül, hogy bármi mást megsértsek, de sminkelni? Felejtsük el!

Apa nagyot sóhajt.

– Soha nem fogod úgy látni magad, ahogy én látlak téged. Szóval ma van a nagy nap?

– Igen!

A hangom magas az izgalomtól.

Apámat már több részlettel untatom, mint amennyit ez a csaknem két méter magas, testes motoros valaha is tudni akart. Azt hiszem, most már ő is a petefészekrák és a lehetséges kezelésének szakértője. Habár már korábban is az volt, szóval ez a győzelem részben az övé is.

Anyám két nappal a huszonnegyedik születésnapom után ment el, miközben Everton, apa és én mellette voltunk. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna apámat sírni azelőtt. De ahogy fogta anya kezét, könnyek csordultak végig az arcán. Átöleltem, miközben a zokogás végigsöpört rajta, és a karjaimban tört össsze teljesen. Csak két dolgot szeretett annyira, mint Harmony Adamset: a gyerekeit és az országutat.

– Büszke vagyok rád, Ren. Tudom, hogy nem mondom eleget, de figyelemre méltó nő vagy. Bárcsak édesanyád itt lenne, hogy ezt lássa!

Megköszörüli a torkát.

Én is azt szeretném.

– Mindennap velem van.

Ő az oka, hogy ezt csinálom.

– Velem is, drágám. Velem is.

Ha nem hal meg, nem biztos, hogy a nőgyógyászati onkológián kötök ki. Még azt sem tudom, hogy elég jó tanulmányi átlagom lett volna ahhoz, hogy a Northwesternben legyek rezidens.

A fiúk megbolondítanak, és nem tudsz tőlük a lényegre összpontosítani.

A második ébresztő is megszólal a nappaliból, én pedig káromkodom.

– A francba! Mennem kell, de talán még a héten ki tudnék menni a farmra.

Már amikor kimondom, tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Kicsit több mint hat hónapja nem jutottam el oda, annyira lefoglalt a mai napra való felkészülés.

– Majd hiszem, ha látom – nevet fel. – Talán magaddal hozod azt a fiút is, hogy találkozzunk végre.

Csak ezt ne.

– Westinnek dolgoznia kell.

– Nevetséges, Serenity. Évek óta ezekkel a szörnyű kifogásokkal jössz. Ne mondd, hogy az agysebészeknek nincs szabadnapjuk!

Dehogynem, csakhogy az agysebésznek, akivel gyakran együtt töltöm az éjszakákat, nem kell találkoznia az apámmal. El sem tudom képzelni, milyen kínos lenne az a találkozás. Az apám szeretne az oltárhoz kísérni, de soha nem lesz rá alkalma.

– Megkérdezem tőle – mondom, miközben tudom, hogy nem fogom.

– Ren, a szerelem…

– A szerelem nem olyan dolog, amiről most fogunk beszélgetni – vágok közbe. – Tényleg mennem kell, apa.

– Rúgd szét a rák seggét, édesem!

– Úgy lesz. Mondd meg Evertonnak, hogy üdvözlöm!

A vonal megszakad, én pedig felkapok egy banánt, és kirohanok az ajtón. Ideje megváltoztatni a modern orvoslást.