A napok rég összefolytak, s Dénes egyre kevésbé érezte testének nyűgjeit, de annál jobban lelkének végső fásultságát. Egyfajta lebegő állapotba került: a fájdalom beleivódott minden tagjába, a hasogató kín, a koponyájában zúgó, dörömbölő zaj állandó kísérője maradt akár ébren volt, akár aludt.
Néha mind elszunnyadtak, függetlenül attól, hogy éjjel volt vagy nappal, másszor gondolataikba merülve bámultak maguk elé, zsibbadtan, átmeneti állapotban a félálom és az ájult önkívület között.
Néha – tán a hideg, tán a csikaró, mardosó éhség miatt – megélénkültek, s ilyenkor valamelyikük tétován folytatta a történetét. Ám ahogy mindjobban legyengültek, mondandójuk úgy vált egyre szakadozottabbá, s úgy vegyültek a történetekbe látomásszerű képek, a távolabbi vagy épp közelebbi múltból származó moz
