Úgy őrizték, mint ahogy az apját, tán még nála is szigorúbban. Láncot, béklyót ugyan nem viselt, de szobáját csak ritkán hagyhatta el, s ha mégis, akkor rác katonák szúrós tekintetétől övezve, lándzsák erdeje közt mozoghatott csupán a várudvaron.
Minden reggel sétát tett a tágas belső téren, ahol élvezhette a korai napsütést: cserzett arcbőrét simogatta a szertelen fényáradat, fülét, szívét balzsamozta a Duna édes csobogása, amiről jól tudta, a túlparton hazája partjait mossa a bús folyam vize.
Ételt, italt kapott, ugyanazt ette és ugyanazt itta, amit a vár ura, Gyorgye Brankovics és háznépe. Dolga voltaképp nem volt semmi, s naphosszat nem szólt hozzá sokáig senki sem. De Hunyadi Lackó nem bánta ezt. Amikor csak szem előtt volt, letört, bús ábrázatát mutatta mindenkinek, mint akit meggy
