Nyugodj békében!

Öt

ÖTMURRAY

Murray Mackenzie egy teafiltert mártogatott egy műanyag pohárba.

– Tejet? – kérdezte a hűtőt kinyitva, majd lopva végigszagolgatott három tejesdobozt, amíg nem talált egyet, amellyel nyugodt szívvel megkínálhat egy nyugtalan állapotban lévő civilt. Anna Johnson pedig kétségtelenül nyugtalan volt. Bár száraz volt a szeme, Murray biztos volt benne, hogy nemrég sírt. Nehezen kezelte a síró embereket. Sosem tudta, hogy észrevegye-e vagy inkább figyelmen kívül hagyja, illetve, hogy manapság elég politikailag korrekt dolog-e ilyenkor felajánlani az illetőnek egy élére vasalt zsebkendőt.

Murray csendes nyöszörgést hallott, amely akár a sírás előjele is lehetett. Akár politikailag korrekt, akár nem, ha Mrs. Johnsonnál nincs zsebkendő, ő igenis a segítségére fog sietni. Ő maga nem használt textil zsebkendőt, de mindig hordott magánál egyet, akárcsak az apja, épp ezekre az alkalmakra. Murray megtapogatta a zsebét, ám amikor megfordult – az egyik kezében a túltöltött műanyag pohárral –, észrevette, hogy a nyöszörgő hang nem Mrs. Johnsontól származik, hanem a kisbabától.

Murray megkönnyebbülése nem tartott sokáig, ugyanis Anna Johnson fürgén kikapta a csecsemőt a babakocsiból, és vízszintesen az ölébe fektette, majd felhúzta a felsőjét, és szoptatni kezdte a kicsit. Murray érezte, amint elpirul, ettől pedig még inkább elpirult. Nem mintha ellenezte volna, hogy a nők nyilvánosan szoptassanak, mindössze sosem tudta, merre nézzen közben. Egyszer megpróbálkozott egy általa biztató mosolynak szánt gesztussal, amikor egy szoptató anyát látott a Marks & Spencer áruház feletti kávézóban, ám a nő úgy bámult rá, és olyan gyorsan takarta el a mellét, mintha valami perverzzel találkozott volna.

Így valahova Mrs. Johnson bal szemöldöke fölé függesztette a pillantását, és akkora áhítattal tette le az asztalra a teáját, mintha csak egy csontporcelán csészében szolgálta volna fel.

– Kekszet sajnos nem találtam.

– A tea remek lesz, köszönöm.

Ahogyan Murray idősödött, egyre nehezebben saccolta meg mások életkorát, mivel a negyven év alattiak mind fiatalok voltak a számára, abban azonban biztos volt, hogy Anna Johnson még harminc sincsen.

Vonzó fiatal nő volt; enyhén hullámos szőkésbarna haja végigszánkázott a vállán, ahogyan elfordította a fejét. Az arca sápadt volt, és látszottak rajta a kismamalét viszontagságai, ahogyan azt Murray korábban saját nővérén is észrevette, amikor az unokaöccsei még kicsik voltak.

A Lower Meads-i rendőrkapitányság információs pultja mögötti kis helyiségben ültek, ahol egy konyhasarkot alakítottak ki Murray és kollégái számára, hogy ebédszünetben is szemmel tarthassák a betérőket. Civileknek egyébként nem lett volna szabad a pult ezen oldalán tartózkodniuk, de a kapitányságon jelenleg nyugalom honolt, és hosszú órák teltek el anélkül, hogy valaki bejött volna bejelenteni a kutyája eltűnését, vagy aláírni egy óvadéki nyilatkozatot. Murray épp elég időt töltött otthon egyedül a saját gondolataival, így a munkahelyén már igazán nem vágyott csendre.

Ritkán kereste fel őrmesternél magasabb rendfokozatú kollégája a központból, így Murray félredobta az óvatoskodását, és végigvezette Mrs. Johnsont az irodán, be a belső szentélybe. Nem kell ahhoz nyomozónak lenni, hogy tudjuk, egy egyméteres farost lemez konyhapult egyetlen tanút sem fog megnyugtatni. Nem mintha Mrs. Johnson láthatóan bármitől képes lett volna megnyugodni, látogatásának okát tekintve.

– Úgy gondolom, az édesanyámat meggyilkolták – közölte érkezéskor. Határozott pillantást vetett Murray-re, mintha azt sejtené, hogy tiltakozni fog. Murray érezte, amint elönti az adrenalin. Egy gyilkosság! Melyik detektívfelügyelő is van mára beosztva? Á… Robinson. Na, az szép lesz; egy zöldfülűnek kell majd jelentenie, akinek még csak most pelyhedzik a felső ajka, és eddig olyan öt percet töltött a szakmában. Ám ekkor Anna elmesélte, hogy az anyja egy évvel ezelőtt halt meg, és a halottkém öngyilkosságnak nyilvánította a halálát. Murray ekkor nyitotta ki a pult oldalán lévő ajtót, és hívta be Mrs. Johnsont. Azt gyanította, nem két percig fog tartani a beszélgetés. A nő lába mellett egy kutya ügetett engedelmesen; a környezet láthatóan nem hatotta meg.

Anna Johnson kicsavarodott testhelyzetben maga mögé nyúlt, és egy köteg papírt vett elő a babakocsiból. A mozdulat során a pólója felcsúszott, és közszemlére tette puha hasa egy darabkáját. Murray hangosan köhintett egyet, majd rendületlenül a padlót bámulta azon gondolkozva, vajon mennyi időbe telik megetetni egy csecsemőt.

– Az anyám ma egy éve halt meg – hangosan, erőteljesen beszélt; Murray szerint az érzésein próbált felülkerekedni vele. Ezáltal a hangja furcsán érzéketlenné vált, és erős kontrasztot alkotott kétségbeesett tekintetével. – Ezt a postás hozta – dobta oda a papírcsomót Murray-nek.

– Hozok egy kesztyűt.

– Tényleg, az ujjlenyomatok! Nem jutott eszembe… lehet, hogy tönkretettem a bizonyítékot?

– Először nézzük meg, mi is ez. Szabad, Mrs. Johnson?

– Igazából Ms. Johnson. De szólítson nyugodtan Annának.

– Anna. Lássuk csak, mi ez. – Murray visszaült a helyére, és kellemesen ismerős mozdulattal felhúzta a kezére a gumikesztyűt. Egy nagy műanyag tasakot tett az asztalra kettőjük közé a bizonyítéknak, majd kiterítette maga elé a papírdarabkákat. Egy képeslap volt az, durván négyfelé szakítva.

– Nem így érkezett. A nagybátyám… – Anna elhallgatott. – Azt hiszem, felzaklatta.

– Az édesanyja testvére?

– Nem, az apámé. Billy Johnson. A Johnson’s autókereskedés a fő utca sarkán, ismeri?

– Az a nagybátyjáé? – Murray ott vette a Volvóját. Próbálta visszaidézni az értékesítő alakját; egy elegánsan öltözött férfi jelent meg az emlékeiben, aki gondosan a kopasz foltjára fésülte a haját.

– A nagyapámé volt. Apa és Billy bácsi nála tanultak meg mindent, amit az üzletről tudni kell, ám aztán Londonba mentek dolgozni. Itt ismerkedtek meg egymással a szüleim. Amikor nagyapa beteg lett, apa és Billy visszajöttek, hogy segítsenek neki, majd a nyugdíjba vonulása után átvették tőle az üzletet.

– És a bolt ma a nagybátyja tulajdona?

– Igen. Vagyis az övé meg az enyém, gondolom. Bár ez most csak félig öröm. – Murray hagyta, hadd folytassa. – Nem túl jó most a forgalom – vonta meg a vállát óvatosan Anna, nehogy megzavarja a karjában tartott csecsemőt.

Murray figyelmeztette magát arra, nehogy elfelejtsen visszatérni ahhoz, ki mit örökölt Anna szüleinek vagyonából. Először azonban a képeslapot akarta megvizsgálni. Különválasztotta a lap darabkáit a borítékéitól, és összeillesztette őket. Szemrevételezte az ünnepélyes ábrát a lap elején és az ezzel durva kontrasztot alkotó névtelen üzenetet a belső oldalán.

Öngyilkosság? Gondolkozz egy kicsit!

– Van valami ötlete, ki küldhette?

Anna megrázta a fejét.

– Sokan tudják a címét?

– Egész életemben ugyanabban a házban éltem. Eastbourne kisváros, nem nehéz megtalálni. – Anna szakértő mozdulattal áttette a babát a másik mellére. Murray ismét vizsgálgatni kezdte a kártyát, egészen addig, amíg úgy nem látta, már nyugodtan felnézhet. – Apa halála után sok levelet kaptunk. Sokan nyilvánítottak részvétet, és többen voltak olyanok is, akik a nála vásárolt autójukra emlékezve nosztalgiáztak. – Anna arca megkeményedett. – De jöttek kevésbé kedves üzenetek is.

– Ezt hogy érti?

– Valaki azt írta, apának a pokol tüzében kellene elégnie, amiért eldobta magától az életet; egy másik pedig azt, hogy „Micsoda megkönnyebbülés”. Mind névtelen levél volt, persze.

– Ez nagyon feldúlhatta önt és az édesanyját is.

Anna ismét megvonta a vállát, de nem túl meggyőzően.

– Idióták. Dühösek voltak rá, mert elromlott a kocsijuk. – Anna elkapta Murray pillantását. – Apa sosem adott el tragacsokat. Néha azonban az emberek kifogtak egy-egy rosszabb kocsit, ennyi az egész. És ilyenkor muszáj volt valakit hibáztatniuk.

– Megtartotta ezeket a leveleket? Összehasonlíthatnánk őket ezzel a kártyával. Hátha ez is egy ilyen haragostól érkezett.

– Azonnal kidobtam őket. Aztán hat hónappal később anya is meghalt, és… – Murray-re tekintett, a gondolatai egy sürgetőbb témára terelődtek. – Azért jöttem el a rendőrségre, hogy esetleg újrakezdenék-e a nyomozást a szüleim halának ügyében.

– Van még bármi, ami azt sejteti önnel, hogy meggyilkolták őket?

– Mi más kellene még? – felelte Anna a képeslap előttük heverő darabjaira mutatva.

Mondjuk valami bizonyíték, gondolta Murray. Belekortyolt a teájába, hogy időt nyerjen. Ha most így előterjesztené ezt az ügyet Robinson detektívfelügyelőnek, az a nap végére lezárná azt. A Bűnügyi Nyomozó Osztály ki sem látszott a folyamatban lévő ügyekből; egy névtelen üzenet és egy furcsa érzés nem lett volna elég indok a számukra, hogy újranyissanak egy döglött aktát.

– Kérem, Mr. Mackenzie, muszáj biztosan tudnom. – A kezdetben tanúsított magabiztosság kezdett kiveszni Anna Johnson hangjából. – Sosem hittem el, hogy a szüleim képesek lettek volna megölni magukat. Teli voltak élettel. Ambícióval. Nagy terveik voltak a céggel kapcsolatban. – A kisbaba végzett az evéssel. Anna a térdére tette; egyik kezét a tarkóján nyugtatta, a másikkal körkörösen simogatta a hátát.

– Az édesanyja is ott dolgozott?

– Igen, a könyvelést vitte, illetve ő üdvözölte az ügyfeleket.

– Igazi családi vállalkozás. – Murray-t melegséggel töltötte el, hogy létezik még néhány ilyen cég manapság.

Anna bólintott.

– Amikor az édesanyám terhes volt velem, ő és apa Eastbourne-be költöztek, hogy közelebb lehessenek apa szüleihez. Nagyapa nem volt túl jól, és nem telt sok időbe, hogy apa és Billy kezdték el vinni a boltot. Aztán anya is csatlakozott. – A csecsemő mostanra elálmosodott: olyan kótyagosan forogtak a szemei, mint a részegeké szombat este a fogdában. – Ha pedig épp nem dolgozott, egy állatmenhelynek gyűjtött adományokat, vagy kampányolt.

– Kampányolt? Miért?

Anna felnevetett. Felragyogott a szeme.

– Bármiért. Az Amnesty International mellett, a nők jogaiért. Még a buszos közlekedés mellett is – bár szerintem életében nem szállt buszra. Ha bármilyen ügy mellé állt, ott aztán biztosan történt valami.

– Csodálatos ember lehetett – mondta halkan Murray.

– Volt egyszer egy hír a tévében. Évekkel ezelőtt. Épp otthon voltam a szüleimmel, és a háttérben ment a híradó. Egy fiatal srácról volt szó, aki egy mopeddel lezuhant a Beachy Head hegyfokról. A mopedet megtalálták, de a holttestet nem. Mutatták a síró anyját a tévében, akit megrendített, hogy így még rendes temetést sem tud tartani neki. – A baba nyűgösen mocorogni kezdett, így Anna egy kicsit arrébb tette, és megütögette a hátát. – Beszélgettünk az esetről. Emlékszem, anya a szájára szorított kézzel nézte végig, apa pedig dühös volt arra a fiúra, amiért ilyen helyzetbe hozta a szüleit. – Anna elhallgatott, és a baba hátának ütemes paskolgatását abbahagyva egyenesen Murray-re tekintett. – Látták, mit művelt az a fiú az anyjával, és ők soha, de soha nem tettek volna ilyet velem.

Anna szemének sarkában könnyek gyűltek össze, végigcsorogtak keskeny orra mentén, majd együtt folytatták útjukat az álla felé. Murray odanyújtotta neki a zsebkendőjét, ő pedig hálásan elfogadta, és az arcához nyomta, mintha puszta erővel vissza tudná tartani a könnyeit.

Murray mozdulatlanul ült. Sok mindent tudott volna mesélni az öngyilkossági kísérletek hatásairól, de azt gyanította, ezzel nem sokat segítene Annának. Azon kezdett el gondolkodni, a nő vajon megkapta-e a megfelelő támogatást akkoriban.

– Kapnia kellett volna egy tájékoztató füzetet a szülei esetén dolgozó rendőröktől. Léteznek olyan jótékonysági szervezetek, amelyek segítenek az öngyilkos hozzátartozójukat gyászolóknak. De csoportos foglalkozásokra vagy négyszemközti találkozókra is lehet járni.

Egyesek számára életmentőnek bizonyult, hogy megoszthatták mással a fájdalmukat. A csoportos foglalkozások nagyon jót tettek nekik, rengeteg erőt merítettek belőlük, és utána már sokkal könnyebben tudták kezelni az érzéseiket. Ha megosztjuk másokkal a problémáinkat…

De mindenkin azért nem segítettek ezek a csoportok.

Például Murray-n sem.

– Elmentem egy gyásztanácsadóhoz.

– És segített?

– Csinált nekem egy gyereket. – Anna Johnson félig sírva felkacagott, Murray pedig azon kapta magát, hogy vele nevet.

– Hát, ez tényleg nagy segítség.

Anna könnyei lassan apadozni kezdtek. Alig észrevehető, de kitartó mosoly ült az arcára.

– Kérem, Mr. Mackenzie. A szüleim nem lettek öngyilkosok. Meggyilkolták őket. – Az összetépett képeslapra mutatott. – Itt a bizonyíték.

Pedig az a képeslap nem bizonyított a világon semmit sem.

Ám valóban felvetett egy kérdést. Murray-nek pedig nem volt szokása figyelmen kívül hagyni a megválaszolatlan kérdéseket. Talán megvizsgálhatná az ügyet saját maga. Elővehetné az eredeti aktákat, és átolvashatná a halottkém jelentéseit. És ha talál valamit, amit ki lehet nyomozni – már ha van olyan –, átadhatná az ügyet a megfelelő személynek. Végtére is ért hozzá. Harminc éve a szakmában van, és ebből a legtöbb időt a Bűnügyi Nyomozó Osztály kötelékében töltötte. És amikor kilépett, csak az igazolványát adta le, nem a tudását.

Ránézett Anna Johnsonra. Fáradt és zaklatott, de tudja, mit akar. Ha pedig Murray nem segít neki, hát ki fog? Nem úgy tűnt, hogy az a típus lenne, aki egykönnyen feladja.

– Délután kikérem az aktákat.

Murray-nek megvolt a kellő szakértelme, és elegendő ideje is akadt. Rengeteg, rengeteg ideje.