HUSZONHÉTANNA
Képtelen vagyok megszólalni. Képtelen vagyok gondolkodni. Ezernyi kérdés cikázik a fejemben, és felötlik bennem, hogy talán megőrültem. Hogy talán csak képzelem, hogy az anyám – aki meghalt – itt áll előttem a lépcsőn.
A haját – amely amióta csak ismertem, hosszú és hamuszőke volt – feketére festette, és áll alatt érőre vágatta. Előnytelen fémkeretes szemüveget visel és egy formátlan, bő ruhát – sosem láttam még ilyesmiben.
– Anya? – suttogom attól félve, hogy ha hangosan beszélek, megtörik a varázs, és az anyám (azaz az anyám e furcsa, új formája) olyan hirtelen tűnik el, mint ahogyan megjelent.
Szóra nyitja a száját, de úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki képtelen megszólalni. Könnyek gyűlnek össze az alsó szempillája felett, és ahogyan legördülnek, a saját arcomo
