ÖTVENKETTŐANNA
Anya és én egymásra nézünk; mindkettőnk arca megdermed a rémülettől.
– Tudja, hogy itt vagy. – A szavak csak úgy kiszaladnak a számon, mielőtt megálljt parancsolhatnék nekik.
Mark egyikünkről a másikunkra pillant.
– Ki tudja? Mi folyik itt?
Egyikünk sem felel. Egyikünk sem tudja, mit is mondhatna.
– Hívom a rendőrséget.
– Ne! – kiáltunk fel egyszerre.
Kipillantok az utcára. Vajon ott van? Figyel minket? Látja, hogy reagálunk arra, amit tett? Becsapom a bejárati ajtót, és felteszem a láncot. A kezem úgy remeg, hogy kétszer is kicsúszik belőle. De legalább időt nyerek vele.
Mark felemeli a telefont.
– Kérlek, ne!
Nem kellett volna elmennem a rendőrségre, amikor megkaptam azt az évfordulós képeslapot; ezzel csak rontottam a dolgokon.
– És mégis miért ne? Anna, valak
