ÖTVENKILENCKiengedtem volna őket. Annát és Ellát.
Amikor megálltam a kocsival, és azt mondtam Annának, szálljon ki, komolyan gondoltam. Nemcsak azért, mert így eltűnhettem volna – valahova messze, ahol sosem találnak meg –, hanem azért is, mert nem akartam, hogy bármelyiküknek baja essen.
Most viszont már túl késő. Magamnál kell tartanom őket. Biztosítékképp. Túszként.
Bárcsak egyedül tüntettem volna el a holttestedet, akkor ez az egész nem történik meg. De nem tehettem.
Ott térdeltem a padlón, a véred átáztatta a farmeremet. Próbáltam kitapintani a pulzusodat, és azt figyeltem, emelkedik és süllyed-e a mellkasod, bár az ajkaid között összegyűlő habos vér választ adott minden kérdésemre. Innen már nincs visszaút. Sem neked, sem nekem.
Nem tudnám megmondani, téged vagy magamat sirattam
