HATVANANNA
Így Ellával a karomban nehéz megőriznem az egyensúlyom; ügyetlenül futok, jobbra-balra tántorogva, mint valami részeg, aki rohan a busz után. Mögöttem anya nyögdécselve feltápászkodik. Fáj neki.
Hallom, amint a cipője – kényelmes lapos talpú, amely illik Angela kitalált otromba stílusához – a talajhoz csapódik, ahogyan utánam ered.
A parkolót szürke betonoszlopok pöttyözik, amelyek a piszkos műanyag burkolat alatt vibráló neonlámpák fényében kettős árnyékot vetnek a földre maguk mögött.
A parkolóhelyeket fél autónyi magasságú falak választják el egymástól, amelyeket terveim szerint átugranék, azonban magasabbak, mint emlékeztem – illetve szélesebbek is, így ahogyan az elsőn átmászom, lehorzsolom a szakadt farmerem szabadon hagyta térdemet, és közben majdnem elejtem Ellát. Er
