HATVANEGYBárcsak itt lennél! Elég ironikusan hangzik, nem?
Te tudnád, mit kell ilyenkor tenni.
Rátennéd a kezed az enyémre, és lenyomnád a karom, amíg a fegyverem csöve a földre nem szegeződik. Kivennéd a kezemből a pisztolyt, és bár biztosan rád kiabálnék, hogy hagyj békén, mint ahogyan rád kiabáltam, amikor megpróbáltad kivenni a kezemből a vodkásüveget, vagy amikor azt mondtad, eleget ittam már; akkor is engedném. Engedném, hogy kivedd a kezemből.
Nem akarom a kezemben tartani. Sosem akartam.
Ő hozta el nekem. Seftes. Az a heti albérleti díjért jött. Odatette a pisztolyt az asztalra, és azt mondta, szükségem lehet rá. Kétezer fontért az enyém.
Tudta, hogy nem dúskálok a pénzben. Hogy a vécépucolás – még ha egy elit lányiskola vécéit pucolom is – nem hoz annyit a konyhára, és minden
