Mikor visszatérek az előszobába az ollóval, a férfi lecsukott szemmel, mozdulatlanul ül, csupán a vér csurog a fejéből. Úristen csak nem halt meg? Riadtan rákiáltok, és megrázom a vállát.
– Hé… te! Jól vagy? – kérdem idétlenül, mert még mindig nem tudom a nevét. Ráadásul a kérdés is elég idióta, mert a vak is láthatja, hogy nincs jól.
– Sajog a fejem és… asszem hányni fogok.
– Ó, basszus, már csak ez hiányzott. Lehet, hogy agyrázkódásod van.
Gyorsan nekiállok, hogy elvágjam a ragasztót a csuklóján, és ahogy kiszabadul a keze, nyögve előre bukik. Az utolsó pillanatban kapom el, mielőtt megcsókolná a padlót.
– Fel tudsz állni? Le kéne mossuk a sebedet.
– Persze. Már rohanok is – válaszolja, meg sem próbálva elrejteni a szarkazmust a hangjában.
– Támaszkodj rám – ajánlom, de egyből meg
