Hamid

1. fejezet-3

– Nincs – feleli dacosan. – Mióta Lily és Jax egyenesben vannak, senki nem kér a tanácsaimból. Selina meg túl messze van. – Megtörli a szemét és kihúzza magát. – Atyaég, tuti, hogy a hormonjaim kergetnek az őrületbe. Az orvos felkészített, hogy előfordulhat ilyesmi. Tegnap is elbőgtem magam egy delfines filmen – mondja hitetlenkedő ábrázattal. – Ez rettenetes. Sajnálom a kirohanásomat.

– Ne is törődj vele! – mondom, felállok és őt is felhúzom. – Hamarosan megszületik a gyerek, és akkor rázúdíthatod az összes aggódásodat – húzom egy kicsit.

– Lökött – mondja, és most ő kócolja össze a hajam. – A fenébe! Ráadásul még ott sem lehetek az esküvődön, akárkit is veszel el.

– Ne agyalj ezen, Mina! Egyelőre úgysincs szó semmiféle esküvőről. Koncentrálj magadra és a babára! – Az ajtó felé vezetem, mert akármennyire is szeretem a húgomat, mára besokalltam a hormonhajtott érzelmi kitöréseitől. – Menj és írd meg azt a levelet Selinának! – mondom, és ezzel kitessékelem a szobából.

Az égiek piszkosul be lehetnek rágva rám valamiért, mert amint kilépünk a folyosóra, azonnal Starkkal és Parkerrel találjuk szembe magunkat. Ahogy sejtettem, egyből kiszúrják Amina kivörösödött szemét.

– Mi a fasz történt? – esik nekem egyből Dylan vehemensen.

Liam közben úgy öleli át Aminát, mintha féltenie kéne tőlem.

– Mi történt volna? Dumáltunk – válaszolok flegmán.

– A húgod mindig zokogással végzi, amikor dumáltok? – kérdi a doki ellenséges képpel.

– Nincs semmi gond, tényleg csak beszélgettünk. Rossz híreket kaptam Selináról – mondja Amina a féligazságot. – Nem Hamid hibája. – Dylan átkozódik valamit az orra alatt, de csak a beverem, terhes, és a kis pöcs szavakat ismerem fel. Úgy döntök jobb nem reagálni, mára elegem van a drámából. – Fáradt vagyok, szeretnék lefeküdni – mondja a húgom, mire a doki azonnal ölbe kapja, és megindul vele a folyosón. Dylan vet még felém egy; ugye tudod, hogy ezzel még nem végeztünk pillantást, azután követi a másik kettőt. Nézem őket, míg be nem csukódik mögöttük a hálószoba ajtaja, aztán én is visszamegyek a saját szobámba. Ez a kapcsolat nekem továbbra is érthetetlen, egy valamiben azonban biztos vagyok: a húgom a lehető leggondosabb kezekben van.

beverem, terheskis pöcsugye tudod, hogy ezzel még nem végeztünk

H

Úton London felé felhívom a Ritz-t és lemondom a szobafoglalásomat. Még örülök is neki, hogy Liam lakásában dekkolhatok pár napig. Bírom a környéket, jót fog tenni egy kis barátságos környezet az unalmas luxushotelek után. A háromórás autóúton végig a tegnapi beszélgetésünkön jár az agyam. Van egy olyan kellemetlen érzésem, hogy a húgom erősen idealizál engem. Valamiféle minta pasinak képzel, pedig frankón nem vagyok az. Azt gyanítom, hogy ez az összehasonlítás miatt lehet, mert ugye minden nézőpont kérdése. Odahaza, Ras al-Khaimah-ban apánk és a bátyánk, Kareem mellett tényleg én lehettem a szemében az ideális férfi. Nem szépítem a dolgot; Kareem egy disznó, apánk pedig megpróbálta Aminát egy kényszerházasságba erőltetni. Mellettük nem csoda, ha engem egy szentnek látott, mostanra azonban sokkal több a tapasztalata. Az európai férfiakkal összehasonlítva én mégiscsak egy nőelnyomó, háremtartó fasznak tűnhetek a szemében. Egy öntelt kan, akit nem hat meg a szerelem, és nem romantikázik. Pedig nem direkt csinálom, de valóban így van. Volt pár csaj, akiket tényleg bírtam, de igazán szerelmes soha nem voltam. Elég gázul hangzik, de az is eszembe jutott, hogy talán pont a húgom az oka annak, hogy még nem állapodtam meg egyetlen nő mellett sem. Lehet, hogy önkéntelenül is túl magasra teszem a mércét és hozzá hasonlítom a nőimet?

Mina egy igazi küzdő lélek. Fellázadt az apja akarata ellen egy totálisan patriarchális társadalomban. Megszökött a kényszeresküvő elől, átutazta a fél világot, kockáztatva az életét közben. Új életet kezdett egy ismeretlen országban. Azért ezt a teljesítményt elég nehéz überelni. Nem tagadom, csodálom őt. Ezek után miért lennék egy-két éjszakánál hosszabb időre lenyűgözve, amikor milliomos üzletemberek elkényeztetett csemetéit viszem vacsorázni? Talán emiatt nem is igazán bánom, ha apám gondoskodik helyettem a házasságomról. A mi kultúránk szigorú tradícióit követve, miként is szerethetnék bele egy rendes arab lányba, ha sosem tölthetünk időt egymással? Akkor meg miért ne hagyjam, hogy az egész macerát elintézzék helyettem az ősök?

Késő estére jár, mire megérkezem Londonba és sikerül leparkolnom az Ormonde Terrace-tól nem messze. Gyalog teszem meg az utat a ház kapujáig, a fogorvosi rendelőt hirdető tábla helyett már egy másik világít, mióta a doki nem itt praktizál. Ahogy felmegyek azon a pár lépcsőfokon a bejáratig, elszorul a torkom. Amina elmesélte, hogy mikor Londonba érkezett a szökése után, ezekre a lépcsőkre rogyott le teljes kimerültségében. Liam Parker itt talált rá, gyakorlatilag ájultan késő éjszaka. Megrázom magam, hogy kiverjem a fejemből a rémisztő képeket. A mai napig elszorul a torkom, ha eszembe jut, hogy a húgom min ment keresztül, és pláne az, hogy nem bízott bennem annyira, hogy segítséget kérjen tőlem.

Kis Samsonite-omat felcipelem az emeletre, aztán leteszem, hogy újra előkotorjam a zsebemből a kulcscsomót, amit Liam adott. Szöszmötölök egy ideig, mire végre sikerül megtalálni a megfelelő kulcsot. Bedugom a zárba, és még mindig a gondolataimba vagyok merülve, amikor belököm az ajtót és belépek a sötét előszobába. A kapcsoló után tapogatok, de nem találom. Hirtelen tompa fájdalom hasít a koponyámba, és minden elsötétül.

A villanykapcsolóhoz ugrok, és felkattintom. Az adrenalin még mindig vadul dübörög az ereimben, ahogy a törött vázával a kezemben, lihegve megállok a földön fekvő alak felett. A franc essen a rohadt gengszterjébe! Ki gondolta volna, hogy még itt, a St. John’s Wood negyedben is vannak betörések? Nem akarom elhinni, hogy ez már megint velem történik, de úgy látszik, tényleg vonzom a bűnözőket.

Az áldozatom nem mozdul, így átmegyek a másik oldalára és kissé közelebb hajolok, hogy jobban szemügyre vegyem. Hú, a mindenit – hunyorgok meglepetten, mert a látvány váratlanul ér. Veszettül jóképű betörő, azt meg kell hagyni. Ilyen arccal igazán találhatna magának valami tisztességes melót a rablás helyett. Persze, mikor volt a szexi kinézet garancia a becsületre? Nem ebben az életben – sóhajtok magamban lemondón, visszaemlékezve személyes tapasztalataimra a korábbi pasijaimmal. Ez itt arabnak látszik a mokkaszínű bőrével és a hullámos, sötét hajával. Szent szar, az a haj! – ámulok el egy pillanatra, de aztán észbe kapok, és megrázom magam. Légy észnél, Cat!

Elég magasnak látszik, és jó erőben is van. Meg kell kötöznöm, amíg eszméletlen, aztán majd kihívom a zsarukat. Kéne egy bilincs – fut át az agyamon, de egyből el is vetem. Hülye ötlet. Ha volt is ilyesmi valaha ebben a lakásban, azt fix, hogy a bátyám most a greenhaveni házukban tartja, és egyéb dolgokra használja. Kábelkötegelő is jó lenne, vagy kötél. Átrohanok a konyhába, és egyesével rángatom ki a fiókokat, közben fél szemmel azért a földön elterült fazont lesem. Már az utolsó szekrénynél járok, de még mindig nem találtam semmi alkalmasat. Egyre idegesebb leszek, mert csak nem tarthatom sakkban egy uborka reszelővel. Ahogy az általában lenni szokott, a legalsó fiókból előkandikál egy guriga szigetelőszalag. Megteszi. Felkapom a törött vázát és visszasietek az előszobába. Mögé térdelek, hátrahúzom mindkét karját, és gyors mozdulatokkal egymáshoz kötöm őket. Jó párszor körbetekerem a csuklóján és meg is rángatom egy kicsit, hogy elég jól tart-e. Hulknak kell lennie ahhoz, hogy ezt elszakítsa. Oldalfekvésbe igazítom, mert azért azt nem szeretném, hogy pont itt, Liam lakásában patkoljon el nekem. Szarul nézne ki az önéletrajzomban a gondatlanságból elkövetett emberölés. Most veszem észre, hogy csorog a fejéből a vér, már kezd lecsepegni a padlóra. A fenébe, most még takaríthatok is! Ekkor mocorogni kezd, és halkan nyögdécsel. Kissé hátrébb húzódom a biztonság kedvéért, nem mintha félnék tőle, csak igyekszem kerülni a testi kontaktust. Seattle gettójában nőttem fel, a helyi maffiafőnöknek dolgoztam, szép is lenne, ha nem tudnék elbánni egy ilyen kis besurranó tolvajjal.

Szuszogva a hátára fordul, és megpróbál felülni, de elveszti az egyensúlyát. Hiába rángatja a kezét, elégedetten állapítom meg, hogy a ragasztószalag nem enged.

Pont azon kezdek filózni, hogy hova is tettem a telefonomat, hogy hívhassam a zsarukat, amikor nagy nehezen megszólal:

– Azt a rohadt… a fejem. Mi történt?

– Leütöttelek – közlöm vele a tényt.

Hunyorogva felém néz, közben ügyetlenkedve próbálja letörölni a homlokából a szemébe csöpögő vért. Elnyomom magamban az ösztönös ingert, hogy odanyúljak és segítsek neki. Ráadásul még a szeme is gyönyörű, és utálom érte, hogy hosszabbak a szempillái az enyémnél.

– De miért? – néz körbe zavartan. – Ki akarsz rabolni?

– Kirabolni? – ráncolom a homlokom, mert egy betörőhöz képest állatira hülye kérdéseket tesz fel. – Azt nem, viszont lelkiismeret-furdalás nélkül ütlek ki újra, ha trükközni próbálsz, míg ide nem érnek a zsaruk.

Közben kiszúrom a telómat a kabátakasztók alatt. Kézbe veszem, hogy hívjam a 999-et.

– Ki akarod hívni a rendőrséget? – nyöszörgi és a fal felé próbálja tolni magát a lábával. – Ez jó ötlet, már… nekem is eszembe jutott. – Homlokráncolva meredek rá. Alaposan fejbe kólinthattam, ha máris félrebeszél. – Arra azért kíváncsi lennék, hogy mit akarsz nekik mondani. Leütöttem egy ártatlan embert, aki megzavart, mialatt ki akartam fosztani egy lakást? – Telefont tartó kezem lehanyatlik, és bambán nézek a sármos arabra. Kezd gyanús lenni, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Ráadásul feltűnik, hogy olyan modoros a kiejtése, mint egy elit, oxfordi egyetemen végzett diáknak. – És miért nem tudom mozgatni a kezem? – rángatja a csuklóját egyre erősebben.

Leütöttem egy ártatlan embert, aki megzavart, mialatt ki akartam fosztani egy lakást?– Mert megkötöztelek.

Nehézkesen felemeli az arcát és most először néz végig rajtam úgy igazán. Tetőtől-talpig alaposan végigmér.

– Mi a frásznak? Nem vagy te túl fiatal az ilyen perverz dolgokhoz?

Na, erre már leesik az állam. Miről beszél ez és egyáltalán miért bámul ilyen pofátlanul? Kissé előrehajol, ahogy felfelé biccenti az állát, de egyből össze is rándul az arca a fájdalomtól. Elfúló hangon kérdi:

– Találkoztunk már? Ismerős vagy valahonnan.

– Kizárt – felelem, mert azt egész biztosra veszem, hogy nem felejtettem volna el ezt az arcot, ha összefutottunk volna korábban.

– Oké, ha te mondod. Most akkor hívod a zsarukat vagy mi lesz? És ha már telefonálsz, kéne egy orvos is, mert rohadtul lüktet a fejem.

Elbizonytalanodva kérdem:

– Biztos vagy benne, hogy telefonáljak? Végül is megpróbáltál betörni ide.

Idétlenül bámul rám.

– Kicsoda? Én? De hisz én leptelek meg téged, miközben ki akartad pakolni Liam lakását.

Idétlenül eltátom a szám az elképedéstől. Mi a frász folyik itt?

– Honnan ismered te Liamet?

– Hogy hogy honnan? Most jövök Greenhavenből. Ő adta a kulcsot, hogy meg tudjak keresni valamit a húgomnak.

– Hogy hívják a húgodat? – nyögöm zsibbadtan.

– Semmi közöd hozzá.

– Amina? – kérdem halkan.

– Az, de honnan tudod?

A szám elé szorítom a kezem, és lecsúszok a földre a fal mentén vele szembe.

– Te vagy Amina bátyja?

– Az egyik. De te honnan ismered őt? És mi a frászt csinálsz itt, ha nem betörő vagy?

Fejemet a falnak ütöm, és a plafonra nézve felsóhajtok.

– Dylan húga vagyok. Cat Stark.

Hülyén bambul rám, de a szexi kinézetén még ez sem ront. Most már emlékszem, ő és Amina féltestvérek. Régebben mesélt nekem a családjáról, és ezek szerint ez az Armani reklámból kilépett arab pali nem lehet más, mint… hogy is hívják. Nem ugrik be a neve.

– Cat? – suttogja hitetlenkedve. Ezek szerint ő is hallott rólam. Kelletlenül bólintok. Úristen, de égő ez az egész. Gyakorlatilag sógorok vagyunk, én meg kis híján megöltem. – Nálatok mindenki… őrült a családban? Majdnem lefejeztél.

Ebben kétségkívül van valami, de azért nem viselem jól, ha lefikázzák a még élő rokonaimat.

– Most mit vagy úgy oda? Honnan tudhattam volna, hogy Amina testvére vagy?

– Nem is tudom, Cat – húzza el a nevemet szándékosan. – Esetleg nem tűnt fel, hogy van kulcsom a lakáshoz?

– Annyit kaparásztál a zárral, hogy akár álkulcs is lehetett volna, vagy pajszer – válaszolom sértődötten.

Fájdalmasan felröhög.

– Esetleg eloldoznál? Vagy előtte még szeretnél elfenekelni egy ostorral? – kérdi gunyorosan.

Feltápászkodom a földről, és odamászok mellé.

– Nagyon vicces – mormogom, de persze esélytelen, hogy kézzel elszakítsam a ragasztószalagot, hiába rángatom. – Maradj itt, amíg keresek egy ollót!

– Na jó, de csak a te kedvedért, Catherine Stark – forgatja a szemét és nekidől a falnak.

Morcosan felállok, és ismét a konyhába megyek, hogy másodszorra is áttúrjam a fiókokat. Utálom, ha Catherine-nek szólítanak. Az annyira nem én vagyok, ráadásul apám volt az egyetlen, aki így hívott. Emiatt meg alapból gyűlöletes számomra ez a név.