Nincs olyan illúzióm, hogy sikerült időben ideérnünk, de ösztönösen az órámra nézek. Nyolc óra huszonöt. Megcsóválom a fejem, és magamnak suttogom olaszul:
– Kilencig azt fogom hallgatni, hogy ez nem a délutános műszak…
– Mit mondott?
– Azt, hogy siessünk!
Hallom, ahogy gyors ütemben kopog mögöttem a cipője. Az épületben szinte kiabálva köszön, mintha hazajött volna:
– Buongiorno!
Nemcsak a többiek, de én is meglepődve fordulok felé.
– Bőven jó, ha angolul köszön.
– Csak kedves akartam lenni.
– Borzasztó a kiejtése. Ne erőltesse!
– Miért, maga mit hisz? Tökéletes az angolja?
– Nem lehet mindenem tökéletes. Az alsónadrágom az. Nem elég? – vonom meg a vállam, miközben kinyitom neki a kapitány irodájának ajtaját, amin belép.
– Ne legyenek illúziói! Egyáltalán nem tökéletes az sem.
