Halálos vendetta

MÁSODIK FEJEZET-2

Az egyik falon hatalmas keret lógott, benne különböző gyerekrajzok, az ablak elé állított íróasztalon pedig három fénykép állt – a lányok és a tanítónő a családdal.

A keresztnevén szólította az áldozat feleségét – és drágámnak, amikor aggódott érte. Gyerekrajzokat és fényképeket tartott a szobájában. Eve ebből arra következtetett, hogy valóban tagja a családnak. Viszont akik egy család tagjaként élnek, azok tudnak egyet s mást.

Mindenképpen el akart beszélgetni Frances Earlyvel.

Továbbment és rátalált a gyerekek osztályteremként is szolgáló játszószobájára, egy közös helyiségre, egy hivatalos étkezőre és végül McEnroy dolgozószobájára.

Feltűnt, hogy a feleségének nem jutott különálló dolgozószoba, viszont McEnroyé minden tekintetben osztályon felül állt. A kilátás, az íróasztal, a szék, a kanapé, a festmények, valamint a számítógép is messze meghaladta az átlagot.

Ez a minőség illett egy olyan pozícióban és vagyoni helyzetben lévő férfihoz, mint amilyen az áldozat is volt.

Megtalálta McEnroy jelszóval védett határidőnaplóját, jelszóval védett számítógépét, valamint jelszóval védett kommunikációs központját.

Még az otthonában is elővigyázatosan viselkedett.

Az asztalfiókokat kód védte.

A gardrób ajtaja mágneskártyát és kódot kért.

Eve ott kezdte a kutatást.

Kinyitotta a helyszínelő készletét, kivett egy eszközt – amit Roarke-tól kapott –, és munkához látott.

Hallotta, hogy megérkeznek a takarítók és Peabody beszél velük. Igyekezett figyelmen kívül hagyni.

Képes rá, és átkozott legyen, ha ilyen magas szintű biztonsági intézkedésekkel McEnroy irodai memokockákat és munkaanyagokat tartalmazó diszkeket őrizgetne.

Tíz perc elteltével csaknem feladta, és az is megfordult a fejében, hogy egyszerűen berúgja azt az átkozott ajtót. Csakhogy ebben az esetben jelentést kellene írnia az esetről saját magának.

Megütötte a fülét McNab vidám „Helló, Pea-Cuki!”-ja. Megkettőzte az erőfeszítéseit.

Átkozott legyen, ha átengedi a kihívást és hagyja, hogy az ENyÜ egyik kockája lefőzze.

Ahogy meghallotta a közeledő légtalpú bakancs dobogását, összeszorította a fogát.

– Helló, hadnagy.

– Kezdd az elektronikával – adta ki Eve a parancsot. – Nyiss ki, amit csak tudsz, gyorsan nézd át a tartalmukat és jelöld meg, hogy szállítsák be átfogó vizsgálatra. A francba, a francba, a francba! Nyílj már ki! Amit nem tudsz kinyitni, vidd magaddal az ENyÜ-re.

– Máris. Hé, az egy szuper kódkiolvasó. Csak nem egy TTS-5?

– Honnan a pokolból tudjam? Ne lihegj a nyakamba.

– Úgy látom, mindent megcsináltál, csak…

Eve felmordult, és a torkából feltörő hang egy tomboló kutyát is hátrálásra késztetett volna. McNab viszont még közelebb hajolt hozzá.

Amikor a műszerén felvillant a zöld fény, a vállára is csapott az öklével.

– Szép.

– Naná, hogy – felelt Eve, és a mesterkódjával végezte el a munka hátralévő részét.

Becslése szerint McNab feleannyi idő alatt kinyitotta volna, Roarke pedig? Őt talán az ír sármja is bejuttatja.

Csakhogy neki is sikerült.

Kinyitotta az ajtót és meglátta a memokockákat, a diszkeket, a többi rendben elpakolt irodai holmit – valamint egy tokot, ami becslése szerint a hálóban felállított kamerához tartozott.

Meg egy bezárt szekrényt.

– Jézus Krisztus. Csak nem azokat a rohadt koronaékszereket őrzi?

– Ez mechanikus zár – vizsgálta meg McNab. – Akár fel is feszíthetjük.

– Nem okozhatunk kárt – vette elő a zárnyitó készletet Eve, amit szintén Roarke-tól kapott ajándékba. A hagyományos zárakkal ügyesebben boldogult, mint az elektronikusokkal, s öt perc sem kellett hozzá, hogy legyőzze a szekrény ellenállását.

Amikor kinyitotta az ajtaját, McNab füttyentett.

– Huhuhú! Szado-mazo város.

– Tudtam!

– A fazon saját szexshopot nyithatott volna – csúsztatta plutóniummal fertőzött lila nadrágja számtalan zsebének egyikébe a kezét McNab.

Eve tekintete végigsiklott a párnázott bilincseken, vibrátorokon, az olajokon és síkosítókon, a péniszgyűrűkön, bimbócsipeszeken, csiklandozókon, selyemköteleken, szemkötőkön, a felhalmozott óvszereken és potencianövelőn, tollakon, zseléken, és nem vitatkozott.

A ROHYPNOL feliratú üvegre mutatott, ami ott állt a NYÚL és LOTYÓ címkével ellátott tégelyek mellett.

– Rohadék. Még úti fiolákat is tartott. Meglátogat néhány klubot és kiválasztja az áldozatát. Utána visszahozza ide, és azt csinál vele, amit csak akar. Az Igazság Úrnőjének a verse nem tévedett.

– Vers?

– Majd később elmesélem. Az elektronikával foglalkozz, McNab.

– Rajta vagyok – lépett hátra a szőke, vékony, lófarkas, jóképű fiú, mire megcsendültek a fülébe akasztott ezüstkarikák. – Tudod, az egy dolog, hogy ilyen játékokat tartott. Nincs abban semmi rossz, ha mindenki jól szórakozik. A drogok viszont eléggé elcseszett emberre vallanak.

– Most pedig őt is elcseszte valaki.

Ellenben bárki volt életében, bármit művelt, most már hozzá tartozott.

Eve kiment, beszélt a takarítók vezetőjével és megkereste Peabodyt.

– Beszélgessünk el a New York-i titkárával. Így ismerhetjük meg legjobban a szokásait, a napirendjét, a barátait és a szeretőit, ha egyáltalán többször lefeküdt ugyanazzal a nővel.

– Lance Po – olvasta le a zsebszámítógépe képernyőjéről a nevet Peabody, miközben kifelé indultak. – Harmincnyolc éves barna bőrű férfi, nyolc éve házasodott össze Westley Schupp-pal, nem egészen tizenegy éve dolgozik a cég New York-i központjában, az elmúlt négy évben közvetlenül az áldozat titkáraként. Igazán előkelő ez a lakás – tette hozzá Peabody.

– Aha, valóban annak néz ki. Szép, csendes, felsőosztálybeli. A pasas kitette a felesége és a gyerekek fényképét az íróasztalára, amit alig tíz láb választott el egy bezárt szekrénytől. Azt teletömte szexjátékokkal és randidrogokkal, mint például a Nyúl és a Lotyó. Viszont így már nem is olyan előkelő.

– Vagyis nem egyszerűen megcsalta a feleségét a saját ágyukban. Randidrogot is használt.

– Nehéz elhinni, hogy ilyesmit tartott a lakásban és nem használta… különösen úgy, hogy nem mindegyik üveg volt teljesen tele. Lássuk, mit tud a titkára arról, hol töltötte a tegnap estét és kivel akart találkozni… ha egyáltalán úgy indult el itthonról, hogy találkozóra megy.

Kiléptek az utcára, a New York-i forgatagba. A reklámléghajók bömböltek és a közlekedők egymással ordítoztak, miközben mindenfelől özönlöttek a gyalogosok. A holttestet már elvitték a járdáról, nyoma sem maradt annak, hogy korábban ott hevert.

Az épület belseje más képet mutatott. Egyenruhások kopogtak be minden ajtón, takarítók árasztották el a család lakását és az ENyÜ egyik szakembere kutatta a nevezett család eszközeit, hogy miről beszéltek a ’linkjeiken, mit gépeltek be a billentyűzeteiken, milyen fényképeket mentettek le a gépeikre.

A halál felfedte a titkokat.

Mire Eve elfoglalta a vezetőülést, Peabody megadta a titkár címét.

– Kemény hazaútja lesz a feleségének meg a gyerekeknek – jegyezte meg.

– Aha. Vajon tudott róla? – gondolkodott hangosan Eve. – Talán, de talán fogalma sem volt arról, mit rejteget a férje abban a szekrényben, ellenben azt sem sejtette, hogy megcsalják? Nem tartott volna ilyen sok szexuális segédeszközt távol a hálószobájuktól, ha nem csalja rendszeresen a feleségét. Hogyan fordulhatott elő, hogy nem tudott róla?

– Egyes nők mindent elhisznek, egyes férfiak pedig remekül titkolóznak.

Eve csak a fejét rázta.

– Ennyire senki sem jó.

Ezzel kitört a járda mellől és besorolt az ádáz forgalomba.

Po és a férje a belvárosban laktak egy görög étterem fölött. Sétatávolságban a munkahelyétől, már ha Po szeretett sétálni. Megnyomta a bejárat mellé szerelt gombot, mire néhány pillanat elteltével vidám „Hej-hó!” csendült fel a kaputelefonban.

– Dallas hadnagy és Peabody nyomozó, NYPSD. Beszélnünk kell Mr. Póval.

– Na persze, Roarke meg idefent ül és bagelt eszik. Te vagy az, Carrie?

– Dallas hadnagy vagyok. Lance Póval beszélek?

– Aha. Ne már, most komolyan?

– Komolyan. Fel kell mennünk.

Eve a háttérből beszélgetést és nevetést hallott. „Azt mondja, hogy Eve Dallas. Ez csak Carrie lehet.”

Felzúgott a zár és kinyílt az ajtó.

Az apró előtérből szűk felvonó nyílt, amiben Eve akkor sem bízott volna meg, ha Po mérföldmagasan lakik, és inkább az ugyancsak szűk lépcsőt választotta.

Miközben felfelé kapaszkodtak, hallotta, hogy odafent kinyílik egy ajtó.

– Nagyon vagány a hangod, Carrie, de…

Majd az ajtóban álló férfi döbbenten elhallgatott.

Öt láb nyolc hüvelyk magas volt, jóképű, vékony, és látszott rajta, hogy ázsiaiak is akadtak az ősei között. Elegáns acélkék öltönyében, piros és kék pöttyös nyakkendőjében fiatalabbnak tűnt a koránál. Rövidre vágott, koromfekete tincseinek a végét aranyszínűre festette.

Szeme, ami csaknem olyan aranyszínben csillogott, mint a haja, kerekre nyílt.

– Szent szar! Szent szar, Wes! Ez tényleg Eve Dallas.

– Ne hülyéskedj – jelent meg egy izmos, kopaszra borotvált fejű, kopott farmerbe és hosszú ujjú piros pólóba öltözött fekete férfi a háta mögött. Majd ő is pislogni kezdett és Po vállára tette a kezét. – A mindenit.

Majd újra pislogott és sötét szeme megtelt aggodalommal.

– Jézusom, valaki meghalt.

– Jaj, istenem. Istenem. Tényleg meghalt valaki?

– Bemehetünk?

– Az anyám. Az anyám…

– Nem az anyja miatt jöttünk, Mr. Po, és nem is valamelyik családtagja miatt. Hanem a főnöke miatt.

– Sylvia? – ragadta meg a férje karját Po.

– Nem. Nigel McEnroy.

– Mr. McEnroy halott?

– Szeretnénk bemenni.

– Elnézést. Elnézést – állt félre az útból Po. – Fáradjanak be. Csak megdöbbentem… megdöbbentünk. Nagy rajongói vagyunk. Mindkettejüknek. Nem csak a könyvet és a videót szeretjük, habár azok is nagyszerűek. Azóta figyeljük, hogy összejöttek Roarke-kal, akit szintén nagyon szeretünk. Követjük a munkáját és nézzük a magával készített interjúkat. Csak…

– Csak locsogsz, drágám – tolta félre Pót Schupp, és megfogta előbb Eve, majd Peabody kezét. – Kérem, foglaljanak helyet. Nem tartunk a kávéból, amit annyira szeret, de…

– Köszönöm, nem kérünk semmit.

Eve sokkal kényelmesebbnek és barátságosabbnak találta az apró nappalit, mint McEnroyét. Egy magas támlájú, tengerészkék kanapé állt a fal mellett a széles, érdekes ceruzarajz alatt, ami a várost ábrázolta. Vele szemben két egyszerű, csíkos fotel. Ha esetleg valakinek így sem jutott volna hely, egy műbőrrel burkolt padra is leülhetett. A bal oldali ajtó mögött látni lehetett a modern konyhát és étkezőt.

– Beszólok, hogy helyettesítsen valaki. Rajzot tanítok és mellette futballedző vagyok – magyarázta Schupp. – Középiskolai. Főzzek egy teát, Lance?

– Az nagyszerű lenne. Én csak… Nem baleset történt. Ahogy azt már említettem, nagy rajongói vagyunk, szóval tudjuk, hogy a gyilkosságiaknál szolgál. Kirabolták?

Beszéd közben a fotelek felé mutatott, ezért Eve elfoglalta az egyiket, Peabody a másikat, míg Po a kanapéra ült.

– Nem. Maga volt Mr. McEnroy titkára?

– Aha. Igen. Mr. McEnroy sokat utazik, és amikor nem tartózkodik New Yorkban, vagyis az év egyik felében Sylvia Brant intézi az ügyeket. Mármint úgy értem, Mr. McEnroy és a társai intézkednek, de amikor nincs itt, akkor Sylvia a hajó kapitánya. Tájékoztassam a történtekről?

– Majd mi tájékoztatjuk. Ismeri Mr. McEnroy napirendjét?

– Persze. Hogyne ismerném. Ma délelőtt tízkor tárgyal a Grange United marketingosztályának az alelnöki pozíciójára pályázó jelölttel. Tizenegykor a…

– Mi a helyzet a tegnappal?

– Persze. Elnézést.

Po, mint valami számítógép, sorolni kezdte a neveket, időpontokat és célokat, miközben megérkezett Schupp egy csinos teáscsészével a kezében. A belőle felszálló virágillat Mirát juttatta Eve eszébe.

Tudta, hogy nem várhat vele sokáig, hamarosan meg kell beszélnie ezt az ügyet a testület legjobb profilalkotójával és pszichológusával.

– Ezek szerint sehová sem hívták meg vacsorára, nem kellett esti tárgyalásra mennie?

– Nem, nem sokkal hat előtt befejezte a munkát az irodában. A felesége és a gyerekek Tahitira utaztak, ott töltik a tavaszi szünetet. Jézusom, Wes, azok az édes kislányok!

Schupp megfogta és megszorította Po szabad kezét.

– Elárulhatja, hogy mi történt?

– Mr. McEnroyt ma hajnalban meggyilkolták. Az eddig megismert bizonyítékok alapján nem sokkal kilenc után elhagyta a lakását. Ismeretlen helyszínen végeztek vele, majd a testét kidobták a ház előtt, amelyikben lakott – mérte végig Eve a tanúkat. – A bizonyítékok továbbá arra is következtetni engednek, hogy a gyilkos egy nő, vagy legalábbis olyan nőket kíván képviselni, akiket Mr. McEnroy… kihasznált.

Po és a társa összenéztek.

– Látom, hogy ezen meg sem lepődnek – jegyezte meg Eve. – Árulják el, hogy miért nem.