Jessica
Megérkezem a házhoz. Szükségem van egy kis időre egyedül. Többet sírtam, mint valaha.
Magam vagyok.
Fájdalmat és ürességet érzek. Egyáltalán nem számítottam erre. Időre van szükségem, gondolkodnom kell, most nem lehet mást tenni.
Részben tudom, hogy a düh mondatta vele a dolgokat, de ez nem menti fel. Tizenkét óra telt el a veszekedésünk óta, és egyáltalán nem hallottam felőle.
Nem tudok más helyet, ahol egyedül lehetnék, de közben közel érezhetem magamhoz Graysont.
A sárga ajtóra pillantok, és érzem, hogy könnyek gördülnek végig az arcomon.
– Hát, kisbabám, csak kettesben vagyunk – suttogom a hasam felé, amikor felcipelem a csomagokat a lépcsőn.
Őrület, épp egy hónapja voltam itt utoljára.
Milyen más volt az az út: Ameliának be nem állt a szája, és Grayson fogta a kezem.
