Az intézet

1

1Ugyanennek az évnek egy szép áprilisi napján Minneapolisban – Tim Jamieson majd csak hónapok múlva érkezik DuPraybe – Herbert és Eileen Ellist betessékelték a Különleges Gyerekek Broderick Iskolájában a három pályaválasztási tanácsadó egyikének, Jim Greernek az irodájába.

– Ugye, nincs baj Luke-kal? – kérdezte Eileen, amikor leültek. – Mert ő nem mondta.

– Szó sincs ilyesmiről – válaszolta Greer. A harmincas éveiben járt, gyérülő barna haja és megfontolt arca volt. Kihajtott gallérú sportinget és élesre vasalt farmert viselt. – Ugye, tudják, hogy mennek nálunk a dolgok? Hogyan kell menniük, tekintve diákjaink szellemi képességeit? Osztályozzuk őket, de nem osztályzatokkal. Mert osztályozhatatlanok. Vannak tízéves, enyhe autistáink, akik vágják a középiskolai matematikát, de úgy olvasnak, akár a harmadikosok. Vannak, akik folyékonyan beszélnek négy nyelven, de nehezen megy nekik a törtek szorzása. Minden témában tanítjuk őket, kilencven százalékuk bentlakó a mi internátusunkban, kötelességünk gondoskodni róluk, hiszen az Egyesült Államok minden zugából és úgy egytucatnyian külföldről érkeztek, de elsősorban a különleges képességeikre helyezzük a hangsúlyt. Nálunk ezért használhatatlan az óvodától a tizenkettedik osztályig tartó hagyományos rendszer.

– Értjük – mondta Herb –, és tudjuk, hogy Luke okos gyerek. Azért vagyunk itt. – Nem tette hozzá (Greer bizonyosan tudta), hogy sosem engedhetnék meg maguknak az iskola csillagászati tandíját. Herb egy dobozgyárban dolgozott mint csoportvezető, Eileen alsó tagozaton tanított. Luke egyike volt a Brod kevés bejárójának, és ugyanakkor az iskola nagyon kevés ösztöndíjasának.

– Okos? Nem pontosan.

Greer belenézett az üres íróasztalra helyezett dossziéba, és Eileennek hirtelen rossz előérzete támadt: vagy megkérik őket, hogy vegyék ki a fiukat, vagy megvonják az ösztöndíját, ami miatt muszáj lesz kivenniük. A Brodban az éves tandíj negyvenezer dollár volt, nagyjából annyi, mint a Harvardon. Azt fogja mondani, hogy tévedtek, Luke nem olyan ragyogó, mint hitték. Csak egy átlagos gyerek, aki felnőttes ízléssel olvas, és látszólag mindenre emlékszik. Eileen a saját olvasmányaiból tudta, hogy az eidetikus memória nem ritkaság a kisgyerekeknél; a normális gyerekek 10-15 százaléka csaknem mindenre képes emlékezni. A dolog bibéje, hogy ez az adottság rendszerint eltűnik a kamaszkorral, és Luke már közeledik hozzá.

Greer elmosolyodott.

– Hadd beszéljek nyíltan. Azzal büszkélkedünk, hogy kivételes gyerekeket tanítunk, de még sosem volt olyan diákunk a Broderickben, mint Luke. Egyik nyugalmazott tanárunk, Mr. Flint, aki már benne jár a nyolcvanban, vállalta, hogy különórákat ad Luke-nak a Balkán történelméből, ami bonyolult téma, de tökéletesen megvilágítja a jelenlegi geopolitikai helyzetet. Legalábbis Flint ezt mondja. Az első hét után eljött hozzám, és azt mondta, a zsidó vének érezhették azt, amit ő a maguk fiától, amikor Jézus nem csupán tanította, de korholta is őket, mondván, hogy nem az teszi őket tisztátalanná, ami bemegy a szájukon, hanem az, ami kijön onnan.

– Paff vagyok – mondta Herb.

– Billy Flint is az volt. Épp ezt akarom kifejteni.

Greer előrehajolt.

– Értsék jól. Luke két szemeszterre való, rendkívül bonyolult posztgraduális anyagot tanult meg egyetlen hét alatt, és előre levont számos olyan következtetést, amelyekre Flint az után akart sort keríteni, hogy lefektette a stabil történelmi alapokat. Néhány következtetésről pedig kifejtette, méghozzá nagyon meggyőzően, hogy „inkább közmegegyezés, mint eredeti gondolat”. Noha, tette hozzá Flint, ezt nagyon udvariasan mondta. Szinte mentegetőzve.

– Nem tudom, mit mondjak erre – válaszolta Herb. – Luke nem sokat mesél az iskoláról, mert azt mondja, nem értenénk.

– Ami igaz is – mondta Eileen. – Lehet, hogy valaha tudtam valamit a binomiális tételről, de az már régen volt.

– Amikor Luke hazajön – vette vissza a szót Herb –, olyan, mint bármelyik gyerek. Ha megcsinálta a házi feladatot, és elvégezte a házimunkát, bedugja az Xboxot vagy Rolf barátjával kosárra dob a felhajtón. Még mindig nézi a SpongyaBob Kockanadrág-ot. – Gondolkodott, azután hozzátette: – Noha rendszerint könyv van az ölében.

Igen, gondolta Eileen. Legutóbb A szociológia elvei. Azelőtt William James. Azelőtt az Anonim Alkoholisták Nagykönyve, és még azelőtt Cormac McCarthy összes műve. Úgy olvas, ahogy a szabadon tartott tehenek legelnek: mindig oda mennek, ahol a legzöldebb a fű. Ralph erről nem vett tudomást, mert olyan különös volt, hogy megriadt tőle. Eileen is megriadt, valószínűleg ezért nem tudta, hogy Luke a Balkán történelméről tanul. Luke nem mondta el, mert az anyja nem kérdezte.

– Akadnak itt csodagyerekek – mondta Greer. – Részemről a Brod diákjainak bő ötven százalékát tekintem csodagyereknek. De nekik vannak korlátaik. Luke más, mert ő globális. Noha nem hiszem, hogy valaha is profi szinten baseballozna vagy kosárlabdázna…

– Ha a magasságát az én családomtól örökli, akkor túl kicsi lesz kosarasnak – mosolyodott el Herb. – Hacsak nem ő a következő Spud Webb.

Eileen lepisszegte.

– De lelkesen játszik – folytatta Greer. – Élvezi, nem tekinti elpocsékolt időnek. Egyáltalán nem rossz atléta. Jól kijön a többiekkel. Nem introvertált, és érzelmileg semmilyen mértékben sem diszfunkcionális. Alapjában a klassz amerikai srác prototípusa, aki rockbandák pólóit viseli, és fordítva teszi a fejére a baseballsapkát. Lehet, hogy egy közönséges iskolában nem lenne ilyen klassz, az idegeire menne a mindennapi robot, de azt hiszem, még ott is kibírná, legfeljebb önállóan folytatná a tanulmányait. – Sietve hozzátette: – De ne akarják kipróbálni a gyakorlatban.

– Dehogy, mi örülünk, hogy itt van – mondta Eileen. – Nagyon. És tudjuk, hogy jó gyerek. Nagyon szeretjük.

– Ő is szereti magukat. Többször beszélgettem Luke-kal, és ezt nem is titkolja. Az ilyen lángeszű gyerek nagy ritkaság. De még ritkább az olyan, aki ennyire alkalmazkodó, és két lábbal áll a földön; aki ugyanúgy látja a külvilágot is, mint azt, ami a fejében van.

– Ha semmi baj, akkor miért vagyunk itt? – kérdezte Herb. – Nem mintha nem esne jól, hogy magasztalja a gyerekünket, nehogy azt gondolja. Mellesleg még mindig meg tudom verni kosárban, pedig van érzéke hozzá.

Greer hátradőlt a székében. A mosolya eltűnt.

– Azért vannak itt, mert mi itt a végéhez közeledünk annak, amit megtehetünk Luke-ért, és ezt ő is tudja. Egyedülálló tervei vannak a továbbtanulásra. Két főtárgyat választott: mérnöki tudományokat a cambridge-i Massachusetts Institute of Technologyn, és angolt a bostoni Emersonban, a folyó túlpartján.

– Micsoda? – kérdezte Eileen. – Egyszerre?

– Igen.

– És mi a helyzet a felvételi felmérővel? – Eileennek nem jutott az eszébe jobb kérdés.

– A jövő hónapban, májusban lesz. A North Community középiskolában. És rekordot fog dönteni a teszteknél.

Ebédet kell csomagolnom neki, gondolta Eileen. Azt hallotta, hogy a North Commban borzalmas a menza.

Pillanatnyi döbbent csend után megszólalt Herb:

– Mr. Greer, a mi fiunk tizenkét éves. Csak a múlt hónapban töltötte be a tizenkettőt. Lehet, hogy úgy ismeri Szerbiát, mint a tenyerét, de még legalább három évig nem növeszthet bajuszt. Maga… ez…

– Megértem, mit érez, és nem került volna sor erre a beszélgetésre, ha a tanácsadó kollégáimnak és az egész tantestületnek nem az lenne a véleménye, hogy Luke elméleti, szociális és érzelmi szempontból is képes a munkára. Igen, mindkét egyetemen.

– Nem küldök át egy tizenkét éves gyereket a fél országon, olyan egyetemisták közé, akik elég idősek, hogy igyanak és bárba járjanak! – tiltakozott Eileen. – Ha lennének rokonai, akiknél ellakhat, az más, de…

– Tudom – bólogatott Greer –, és feltétlenül egyetértek, és Luke tudja, hogy még nem állhat meg a saját lábán, még ellenőrzött környezetben sem. Kristálytisztán látja. Mégis kezd csalódott és keserű lenni a jelenlegi helyzetében, mert nagyon szeret tanulni. Szabályosan éhezik rá. Nem tudom, miféle mesés szerkentyűt hordhat a fejében, egyikünk sem tudja, talán még az öreg Flint közelítette meg a legjobban Jézussal és a vénekkel, akiket tanított, de ha megpróbálom, elképzelni, egy hatalmas, fényes gépezetet látok, amely a kapacitásának csupán két százalékát használja ki. Legföljebb öt százalékát. De mivel ez egy emberi gépezet… nos, éhezik.

– Csalódott és keserű? – csodálkozott Herb. – Hú. Ezt az oldalát nem ismerjük.

Én igen, gondolta Eileen. Nem mindig, de néha. Igen. Olyankor csörögnek a tányérok, vagy csapódnak be maguktól az ajtók.

Greer hatalmas, fényes gépezetére gondolt, ami olyan nagy, hogy megtölthetne három vagy akár négy raktárházat, és tulajdonképpen mit is dolgozik? Legföljebb papírpoharakat gyárt vagy a gyorskaják bádogtálcáját préseli. Többel tartoznak neki, de vajon ezzel tartoztak neki?

– Mi a helyzet a Minnesotai Egyetemmel? – kérdezte. – Vagy St. Paulban a Concordiával? Ha ezek közül menne valamelyikre, otthon is lakhatna.

Greer sóhajtott.

– Akkor akár ki is vehetik a Brodból, és átírathatják egy közönséges iskolába. Mi most egy olyan fiúról beszélünk, akinél az IQ-skálának semmi értelme. Tudja, hova akar menni. Tudja, mire van szüksége.

– Nem tudom, mit tehetnénk – válaszolta Eileen. – Luke talán kaphat ösztöndíjat azokra a helyekre, de mi itt dolgozunk. És korántsem vagyunk gazdagok.

– Hát akkor beszéljünk erről – felelte Greer.