Az intézet

3

3Rendeltek egy jókora csípős szalámis pizzát, amelynek felét Luke egymaga pusztította el, és ivott hozzá három hatalmas pohár kólát, úgyhogy a szülei az intellektusa mellett a tápcsatornájától és a hólyagjától is ámulatba eshettek. Elmagyarázta, hogy azért beszélt elsőnek Mr. Greerrel, mert „nem akartam, hogy frászt kapjatok. Ez volt a ti felmérőtök.”

– Bedobtad a csalit, hogy harap-e a hal – szólt Herb.

– Igen. Felhúztam a zászlórúdra, hogy lássam, ki tiszteleg. A falhoz vágtam, hogy mennyire…

– Elég. Elmagyarázta, hogyan tarthatnánk veled.

– Muszáj – mondta komolyan Luke. – Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meglegyek imádott és tisztelt atyám és anyám nélkül. Továbbá… – rájuk nézett a pizza romjai fölött. – Nem tudnék dolgozni. Túlságosan hiányoznátok.

Eileen harcolt a könnyek ellen, és természetesen alulmaradt. Herb odaadott neki egy szalvétát.

– Mr. Greer… – kezdte az anyja. – Szóval… felvázolt egy forgatókönyvet, hogy úgy mondjam… amellyel talán… hát…

– Újratöltés – mondta Luke. – Ki kéri ezt az utolsó darabot?

– Az egész a tiéd – válaszolta Herb. – Talán nem halsz bele, mielőtt elintézhetnéd ezt az őrült beiratkozást.

– Mènage à collège – mondta Luke, és nevetett. – Ugye, volt szó a gazdag öregdiákokról?

Eileen letette a szalvétát.

– Jézusom, Lukey, te megbeszélted a szüleid anyagi helyzetét a tanácsadóval? Kik itt a felnőttek? Kezdek zavarba jönni.

– Nyugi, mamacita, ez csak észszerű. Az első gondolatom az alapítvány volt. A Brodnak hatalmas alapítványa van, nyugodtan fizethetik az átköltözést, meg sem kottyan nekik, de az igazgatósági tagok sosem mennének bele, még akkor se, ha logikus.

– Logikus? – kérdezte Herb.

– Persze. – Luke falt, nyelt, szürcsölt. – Befektetés vagyok. Olyan részvény, amelynek komoly növekedési potenciálja van. Fektess be aprót, és vegyél ki dollárt, nem? Így működik Amerika. Ennyit az igazgatósági tagok is látnak, semmi gáz, viszont képtelenek kitörni a kognitív dobozukból.

– Kognitív doboz… – hümmögött az apja.

– Igen. Egy doboz, amely az elődök dialektikája szerint készült. Sőt akár törzsi dialektikát is mondhatsz, noha röhejes elképzelni az igazgatósági tagok törzsét. „Ha megtesszük érte, akkor majd egy másikért is meg kell tennünk.” Így okoskodnak. Ez a doboz. Így tanulták.

– Közmegegyezés – mondta Eileen.

– Eltaláltad, mama. Az igazgatósági tagok továbbpasszolják a kérdést az öregdiákoknak, akik mucho pénzt kerestek a dobozon kívül, de még így is szeretik az öreg Broderick kék-fehérjét. Mr. Greer lesz a mélységi felderítő. Legalábbis remélem. A megállapodás szerint ők segítenek most nekem, én pedig később, amikor gazdag és híres leszek, segítem az iskolát. Engem ugyan nem érdekel egyik se, ízig-vérig középosztálybeli vagyok, de lehet, hogy mellesleg meggazdagodom. Feltéve persze, hogy nem kapok valami súlyos betegséget, és nem ölnek meg valami terrorista merényletben, vagy hasonló.

– Ne fesd a falra az ördögöt! – mondta Eileen és keresztet vetett az ételek roncsai fölött.

– Babona, mama – mondta nyájasan Luke.

– Nézd el nekem. És töröld meg a szádat. Csupa mártás. Úgy nézel ki, mintha vérezne az ínyed.

Luke megtörölte a száját.

– Mr. Greer szerint bizonyos érdekelt felek talán tényleg fedezik a költözést, és támogatnak minket is, tizenhat hónapon át.

– Azt is mondta, hogy ugyanazok az emberek segíthetnek új állást találni? – Luke szeme sziporkázott. – Jobbat? Mert az iskola egyik öregdiákja Douglas Finkel. Történetesen övé az American Paper Product, ami a te gyengéd, papa. Amikor komolyra fordul a…

– Finkel neve csakugyan felbukkant – bólintott Herb. – Bár csak elméletileg.

– Továbbá… – Luke ragyogó szemmel fordult az anyjához. – Bostonban éppen pedagógushiány van. Az átlagos kezdő fizetés valakinek a te tapasztalatoddal hatvanötezer.

– Fiam, honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte Herb.

Luke vállat vont.

– Először is, Wikipédia. Azután végignézem a fontosabb forrásokat, amelyekre a Wiki hivatkozik. Alapvetően környezetismeret kérdése. Az én környezetem a Broderick iskola. Az igazgatósági tagokat eleve ismertem, a pénzes öregdiákokra rá kellett keresnem.

Eileen átnyúlt az asztal fölött, kivette a fia kezéből az utolsó pizzaszelet maradványát, és visszatette a bádogtálcára a ropogós kéreg morzsáival együtt.

– Lukey, még ha ez valóra is válik, nem fognak hiányozni a barátaid?

A fiú tekintete elborult. – De igen. Különösen Rolf. Meg Maya. Noha hivatalosan nem hívhatunk meg lányokat a tavaszi bálra, nem hivatalosan együtt járunk. Szóval de.

A szülők vártak. Fiuk, aki mindig beszédes, gyakran szószátyár volt, most küzdött a szavakkal. Elkezdte volna, megállt, ismét elkezdte volna, ismét megállt.

– Nem tudom, hogy mondjam. Nem tudom, mondhatom-e.

– Próbáld meg – tanácsolta Herb. – Sok fontos dolgot kell még megbeszélnünk, de ez a legfontosabb. Szóval próbálkozz.

Az étterem elejében megjelent az óránként színre lépő Richie Rocket, és táncolni kezdett a „Mambo Number 5”-ra. Eileen figyelte az ezüst szkafanderes alakot, ahogy integet kesztyűs kezével a közeli asztalok felé. Sok kisgyerek csatlakozott hozzá, bugiztak, és nagyokat nevettek, amikor a szüleik nézték, fényképezték és megtapsolták őket. Nemrég – öt kurta éve – Lukey is ott volt a kicsik között. Most pedig hihetetlen változásokról beszélnek. Eileen nem tudta, hogy nekik, kettejüknek – átlagembereknek, átlagos vágyakkal – hogyan lehetett egy ilyen gyerekük, és néha azt kívánta, bár ne lett volna. Néha valósággal gyűlölte a rájuk osztott szerepet, de Lukey-t sosem gyűlölte, és nem is fogja. Lukey az ő gyereke, az egyetlene.

– Luke! – szólalt meg Herb nagyon halkan. – Fiam!

– Csak mert ami következik – mondta Luke. Fölemelte a fejét, rájuk nézett, és olyan fény lángolt a szemében, amilyet a szülei ritkán láttak. Ezt a fényt elrejtette előlük, mert tudta, hogy úgy megrémítené őket, ahogy néhány összekoccanó tányér sose tudná. – Nem értitek? Ami következik. Oda akarok menni… és tanulni… azután még tovább. De azok az iskolák olyanok, mint a Brod. Nem a célt jelentik, csupán a célhoz vezető lépcsőfokokat.

– És mi a cél, drágám? – kérdezte Eileen.

– Nem tudom. Olyan sok minden van, amit meg akarok tanulni és meg akarok érteni. Ez a dolog itt a fejemben… nyújtózik… és néha elégedett, de legtöbbször nem. Olykor kicsinek érzem magam… olyan istentelenül butának…

– Nem, drágám. A butaság az utolsó, amit el lehetne mondani rólad. – A fia kezéért nyúlt, de Luke elhúzta, miközben a fejét rázta. A pizzás bádogtepsi remegett az asztalon. A morzsák szökdécseltek.

– Van egy szakadék, oké? Néha álmodom róla. Feneketlen, és tele van mindazokkal a dolgokkal, amiket nem tudok. Nem tudom, hogyan lehet tele valami, aminek nincsen alja, ez oximoron, mégis ez a helyzet. Kicsinek és ostobának érzem magam emiatt. De van fölötte egy híd, és azon át akarok menni. Meg akarok állni a közepén, hogy fölemeljem a kezem.

Szülei megigézve és kissé rémülten figyelték, ahogy fölemeli a kezét keskeny, komoly arca mellett. A pizzástepsi most már nemcsak reszketett, de zörgött. Mint néha a tányérok a konyhaszekrényben.

– …és mindazok a dolgok felmerülnek a sötétből. Tudom.

A pizzástepsi keresztülszáguldott az asztalon, és nagyot koppant a padlón. Herb és Eileen alig vették észre. Ilyen dolgok történtek Luke körül, amikor izgatott volt. Nem gyakran, de megesett. Hozzászoktak.

– Értem – mondta Herb.

– Egy fenét – felelte Eileen. – Egyikünk sem érti. Neked viszont el kellene kezdened a papírmunkát. Továbbá ess át a felmérőn. Amíg végigcsinálod ezeket, még mindig meggondolhatod magad. Amennyiben nem, ha továbbra is ez a kívánságod… – Herbre nézett, aki bólintott. – Akkor igyekszünk teljesíteni.

Luke elvigyorodott, azután fölvette a pizzástepsit. Richie Rocketre nézett. – Így táncoltam én is vele, amikor kicsi voltam.

– Igen – bólintott Eileen. Ismét szüksége volt a szalvétára. – Bizony így.

– Tudod, mit mondanak az ilyen szakadékról, ugye? – kérdezte Herb.

Luke a fejét rázta, vagy azért, mert ez olyan ritkaság volt, amit nem tudott, vagy azért, mert nem akarta elrontani az apja poénját.

– Ha belenézel, akkor visszanéz beléd.

– Tutira – helyeselt Luke. – Hé, desszert lesz?