Az intézet

3

3Tim az I–95-ös észak felé tartó sávjának felhajtójánál állt, és a zsebében a munkabérrel meg a légitársaság talált pénzével egész vastagnak érezte magát egy csavargóhoz képest. Több mint egy órát ácsorgott a napon, és éppen azt fontolgatta, hogy feladja, és visszamegy a Dennybe egy palack behűtött édes teáért, amikor leállt mellette egy Volvo kombi. A hátsó ülés tele volt kartondobozokkal. A volánnál ülő koros asszony leengedte az anyósülés ablakát, és rámeredt vastag pápaszeme mögül.

– Nem nagydarab, de jó izmos – állapította meg. – Ugye, maga nem szatír vagy elmebeteg?

– Nem, hölgyem – felelte Tim, és közben arra gondolt: mi mást válaszolhatnék?

– Persze hogy ezt mondja, mi? Eljön Dél-Karolináig? A hátizsákja azt sugallja, hogy igen.

Egy autó a dudáját bőgetve kivágódott a Volvo mögül, és felrobogott a pályára. Az asszony ügyet sem vetett rá, csak nézte derűsen Timet.

– Igen, hölgyem. Egészen New Yorkig megyek.

– Elviszem Dél-Karolináig, nem megyek túlságosan mélyre abban a tudatlan államban, csak egy kicsit. Ha cserébe segít nekem. Kéz kezet mos, ugye, érti.

– Én vakarom a hátát, maga az enyémet – vigyorodott el Tim.

– Vakarózás kizárva, de beszállhat.

Tim engedelmeskedett. Az asszonyt Marjorie Kellermannak hívták, ő vezette a brunswicki könyvtárat. Továbbá tagja volt valami Délkeleti Könyvtárszövetségnek, aminek nincs pénze, mert „Trump és cimborái mindent elszednek. Annyit értenek a kultúrához, mint szamár az algebrához.”

Százöt kilométerrel északabbra, de még mindig Georgiában az asszony megállt egy szegényes könyvtárnál egy Pooler nevű kisvárosban. Tim kiszedte az autóból a könyvekkel teli kartondobozokat, és bevitte targoncával az épületbe, ahonnan kihozott újabb tucatnyi dobozt a Volvóhoz. Marjorie Kellerman elmagyarázta, hogy ezeket a hatvanöt kilométerrel északabbra levő yemasse-i könyvtárba szánják, a dél-karolinai államhatár mögött. Ám alighogy elhagyták Hardeeville-t, meg kellett állniuk. Előttük személykocsik és teherautók torlódtak fel mindkét sávban, és mögöttük is gyorsan megtelt az aszfalt.

– De utálom, amikor ez történik – szólalt meg Marjorie –, és Dél-Karolinában mindig ez történik, mert sajnálják a pénzt az országút kiszélesítésére. Valahol előttünk baleset történt, és mivel csak két sáv van, senki sem tud továbbmenni. Fél napot itt fogok vesztegelni. Mr. Jamieson, fel van mentve további munkája alól. Ha magának lennék, kiszállnék ebből a járgányból, visszagyalogolnék a hardeeville-i lejárathoz és szerencsét próbálnék a 17-es műúton.

– Mi lesz ezzel a sok bedobozolt könyvvel?

– Ó, találok egy másik erős hátat, amelyik segít kipakolni – felelte az asszony, és rámosolygott. – Az igazat megvallva, mikor megláttam, hogy ott áll a tűző napon, elhatároztam, hogy egy kicsit kockáztatok.

– Hát, ha biztos benne. – Tim a forgalmi dugótól klausztrofóbiásnak érezte magát, ugyanúgy, mint mikor megrekedt a Delta-járat turistaosztályán. – Ha nem, akkor maradok. Engem nem sürget határidő.

– Biztos vagyok benne – bólintott az asszony. – Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Jamieson.

– Hasonlóképpen, Ms. Kellerman.

– Nincs szüksége pénzügyi segítségre? Tíz dollárt tudok adni, ha igen.

A férfit nem először indította meg és ejtette ámulatba az átlagemberek kedvessége és nagylelkűsége, főleg azoké, akiket nem vet fel a pénz. Amerika még mindig jó hely, még ha ezzel nem is értenek együtt némelyek (időnként ő maga sem).

– Köszönöm, de nem. Elboldogulok.

Kezet rázott az asszonnyal, kiszállt, és visszaballagott az I–95-ösön a hardeeville-i lehajtóig. Miután nem kapott azonnal fuvart, három kilométert gyalogolt odáig, ahol a 17-es beletorkollt a 92-es műútba. Itt egy közlekedési tábla DuPray város felé mutatott. Addigra késő délután volt, és Tim úgy döntött, jobb, ha keres egy motelt, ahol eltöltheti az éjszakát. Kétségtelenül ez is egy bolhafészek lesz, de a másik lehetőség – a szabad ég alatt alszik, és élve megeszik a szúnyogok, vagy meghúzza magát egy gazda csűrjében – még kevésbé vonzotta. Így hát elindult DuPray felé.

Nagy ajtók is nyílnak apró zsanérokon.