Az intézet

6

6Ashworth seriff – ahogy arra Tim majd rájön, a legtöbb városinak ugyanúgy John seriff, mint a csapatának – pohos, lassú járású ember volt. Lógó pofazacskói voltak, mint egy basset houndnak, dús fehér haja, és az ingén piros foltot hagyott a paradicsommártás. A csípőjén egy Glockot viselt, a kisujján rubinköves gyűrűt. Vastag tájszólásban beszélt, vidékies nyájassággal viselkedett, ám a szeme, amely mélyen ült zsíros üregében, ravasz és kutató volt. Típusszerepet kaphatott volna valamelyik közhelyes déli filmben, mint amilyen az Emelt fővel, ha nem fekete. És még valami: a falon, Trump elnök hivatalos portréja mellett az FBI quanticói akadémiájának bekeretezett oklevele lógott, márpedig azt nem osztogatják postán beküldött gabonapelyhes kuponokért cserébe.

– Na, jó – mondta John seriff, és hátrazöttyent irodai székén. – Nincs sok időm. Marcella utálja, ha elkések a vacsoráról. Kivéve, ha válsághelyzet van.

– Megértettem.

– Akkor tisztázzuk a lényeget. Miért hagyta ott a sarasotai rendőrséget, és mit csinál itt? Dél-Karolinában kevés látványosság van, és DuPray nem tartozik közéjük.

Ashworth valószínűleg nem fog ma este Sarasotába telefonálni, de reggel igen, így hát nem volt értelme szépíteni a dolgokon. Nem mintha Timnek ez lett volna a szándéka. Ha nem kapja meg a kopogtatói állást, akkor az éjszakát még DuPrayben tölti, azután reggel odábbáll, folytatja a stoppolást New York felé. Már tudta, hogy ez az utazás szükségszerű szünetet jelent a sarasotai Westfield Mallban tavaly történtek és a következő lehetséges esemény között. Mellesleg az őszinteség a legjobb politika, mert a hazugságok – különösen egy olyan korban, amikor szinte minden információ elérhető mindenkinek egy billentyűzettel és wifikapcsolattal – rendszerint visszaütnek a hazudozóra.

– Választhattam a leszerelés és az elbocsátás között. A leszerelést választottam. Senki nem örült ennek, legkevésbé én – szerettem azt a munkát és szerettem a Gulf Coastot –, de ez volt a legjobb megoldás. Ilyen módon kapok egy kis pénzt, ami korántsem teljes nyugdíj, de jobb a semminél. Megosztom a volt feleségemmel.

– Mi volt az ok? Röviden, hogy elérjem a vacsorámat, amíg meleg.

– Nem tart sokáig. Tavaly novemberben, a szolgálatom végén beugrottam a Westfield plázába, hogy vegyek egy pár cipőt. Esküvőre voltam hivatalos. Még egyenruha volt rajtam, világos?

– Az.

– Éppen kijöttem a cipőosztályról, amikor odafutott egy asszony, hogy egy kölyök fegyverrel hadonászik fent a mozi előtt. Így hát rohantam.

– Elővette a fegyverét?

– Nem, uram, akkor még nem. A pisztolyos kölyök úgy tizennégy lehetett, és biztosra vettem, hogy vagy részeg, vagy belőtte magát. Egy másik kölyök feküdt előtte, azt rugdosta. A pisztolyt is ráfogta.

– Úgy hangzik, mint a clevelandi balhé. Ahol a rendőr lelőtt egy fekete srácot, aki játék pisztollyal hadonászott.

– Ez járt a fejemben, miközben közeledtem, de a rendőr, aki lelőtte Tamir Rice-t, megesküdött, hogy azt hitte, igazi pisztoly van a fiúnál. Én úgyszólván biztosra vettem, hogy amit látok, nem igazi, de nem lehettem tökéletesen biztos benne. Talán tudja, miért.

John Ashworth seriff mintha megfeledkezett volna a vacsoráról.

– Mert a gyanúsított célba vette a padlón fekvő gyereket. Semmi értelme játék pisztollyal fenyegetni valakit. Hacsak a földön fekvő nem tudja, hogy nem valódi.

– Az elkövető később azt mondta, hogy ő nem célzott, ő csak rázogatta a másik kölyök felé a pisztolyt, miközben azt mondta: „Ez az enyém, faszszopó, nem veheted el, ami az enyém.” Én nem így láttam. Nekem úgy tűnt, hogy céloz. Rákiáltottam, hogy dobja el a fegyvert és emelje föl a kezét. Vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte. Tovább rugdosta a másikat, és rászegezte a pisztolyt. Vagy rázogatta, ha igaz, amit mondott. Mindenesetre fegyvert rántottam. – Szünetet tartott. – Ha számít egyáltalán, ezek fehérek voltak.

– Nekem nem számít. Kölykök verekedtek. Az egyik a földre került, és bántalmazták. A másiknál vagy valódi fegyver volt, vagy nem. Akkor hát lelőtte? Mondja, hogy nem fajult idáig a dolog.

– Senkit sem lőttek le, viszont… tudja, hogy összecsődülnek az emberek egy bunyóhoz, de hajlamosak szétszóródni, ha előkerül egy fegyver?

– Persze. Akinek van egy csöpp esze, rögvest pucol.

– Itt is ez történt, kivéve azt a néhányat, akik még így is maradtak.

– És filmeztek a mobiljukkal.

Tim bólintott.

– Négy-öt önjelölt Spielberg. Akárhogy is, a pisztolyommal a mennyezetre céloztam, és leadtam egy figyelmeztetésnek szánt lövést. Lehet, hogy rossz döntés volt, de abban a pillanatban ez látszott a megfelelőnek. Az egyetlen helyes döntésnek. A plázának abban a részében lámpák lógnak. A golyó eltalálta az egyiket, az pedig telibe vágta az egyik szájtáti fejét. A pisztolyos srác elejtette a fegyvert, és amint földet ért, rögtön tudtam, hogy nem valódi, mert ugrott egyet. Kiderült, hogy műanyag vízipisztoly, de pontosan olyan, mint egy .45-ös automata. A megrugdosott fiún volt pár vágás és véraláfutás, de semmi olyasmi, amit össze kellett volna varrni, viszont a szájtáti elvesztette az öntudatát, és három órán át nem is nyerte vissza. Agyrázkódás. Az ügyvédje szerint amnéziás lett, és vakító fejfájásai vannak.

– Beperelte a rendőrséget?

– Igen. Ez eltart egy darabig, de végül leesik neki valami.

John seriff töprengett.

– Ha ott ácsorgott, hogy lefilmezze a rugdosást, talán nem kapott eleget, akármennyire fáj is a feje. Magát nyilván gondatlan fegyverhasználatért marasztalták el.

Így volt, és jó is lett volna, gondolta Tim, ha ennyiben marad a dolog. De nem maradt ennyiben. John seriff nézhetett ki úgy, mint Hoggs főnök fekete változata a Hazárd megye lordjai-ból, de egyáltalán nem volt hülye. Nyilvánvalóan együttérez Timmel – szinte minden rendőr együttérezne –, de attól még utánanéz. Úgyhogy jobb, ha Timtől hallja, ami a történetből hátravan.

– Mielőtt bementem a cipőboltba, benéztem a Beachcombersbe, és felhajtottam két pohárral. Az ügyeletes rendőrök, akik őrizetbe vették a kölyköt, megérezték a leheletemen, és megszondáztak. Nulla-hat volt, a törvényes határ alatt, de nem jó, tekintve, hogy éppen előtte használtam a fegyveremet, és kórházba juttattam egy embert.

– Maga ivós fajta, Mr. Jamieson?

– A válásom utáni hat hónapban jó sokat ittam, de az már két éve volt. Most nem. – Mert persze ezt kell mondanom, gondolta.

– Aha, aha, akkor lássuk, jól értettem-e. – A seriff fölemelte vaskos mutatóujját. – Nem volt szolgálatban, ami azt jelenti, hogy ha nincs egyenruhában, az a nő eleve nem futott volna oda magához.

– Valószínűleg nem, de meghallottam volna a felbolydulást, és mindenképpen odamegyek. Egy rendőr valójában sosincs szolgálaton kívül. Ahogy ezt maga is tudja.

– Aha, aha, de magánál lett volna a fegyver?

– Nem, bezárom a kocsiba.

Ashworth ekkor fölemelte egy második ujjat is, majd egy harmadikat.

– A kölyöknél valószínűleg játék pisztoly volt, de lehetett volna valódi is. Maga egyikben sem lehetett biztos.

– Igen.

A negyedik ujj következett.

– A figyelmeztető lövés eltalált egy lámpát, és nem egyszerűen leverte, de egy ártatlan szemlélő fejére verte le. Már amennyiben egy mobiljával filmező seggfejet ártatlan szemlélőnek lehet nevezni.

Tim bólintott. A seriff a hüvelykujját is fölemelte.

– És mielőtt ez a balhé kitört, véletlenül megivott két pohár szeszes italt.

– Igen. Miközben egyenruhát viseltem.

– Nem egy jó döntés, nem egy… hogy is mondják… jó optika, de még mindig azt kell mondanom, hogy őrült peche volt. – John seriff az asztal szélén dobolt az ujjaival. A rubingyűrű apró koppanással zárt le minden sorozatot. – Azt gondolom, hogy a maga története túlságosan észbontó ahhoz, hogy ne legyen igaz, mégis azt hiszem, felhívom az előző munkahelyét, és magam ellenőrzöm. Ha más okból nem, hát azért, hogy ismét meghallgassam a történetet, és ismét ámuldozzak rajta.

Tim elmosolyodott.

– Bernadette DiPintónak jelentettem. Ő a sarasotai rendőrfőnök. És jobb, ha hazamegy vacsorázni, különben a felesége begurul.

– Aha, aha, hadd aggódjak én Marcy miatt. – A seriff előrehajolt a pocakja fölött. A szeme a szokottnál is fényesebben ragyogott. – Ha most alkoholtesztet csinálnék, Mr. Jamieson, mi lenne az eredmény?

– Csinálja, és meglátja.

– Nem hinném, hogy megteszem. Nem hiszem, hogy szükség van rá. – Hátradőlt, az irodai szék újabb szenvedő nyüszítést hallatott. – Miért akarja megszerezni az éjszakai kopogtató állását egy ilyen kis porfészekben? Legföljebb heti száz dollárt tudok fizetni, és noha vasárnaptól csütörtökig nincs nagy gáz, a pénteki és szombati éjszakák rázósak tudnak lenni. Tavaly bezárt a sztriptízbár a Penley-n, de elég talponálló és késdobáló maradt a közvetlen környéken.

– A nagyapám éjszakai kopogtató volt a minnesotai Hibbingben. Ott, ahol Bob Dylan felnőtt. Az után, hogy nyugdíjba ment az állami rendőrségtől. Miatta határoztam el, hogy rendőr leszek, ha nagy leszek. Láttam a jelvényt, és azt gondoltam… – Vállat vont: mit gondolt? Nagyjából ugyanazt, mint amikor beállt dolgozni az újrahasznosító üzemben. Egy csomó marhaságot. Az jutott az eszébe, hogy legalábbis átvitt értelemben nehéz sorba került.

– Szóval az öregapja nyomdokába lépett, aha. – John seriff összefonta kezeit tekintélyes pocakján, és Timre bámult zsírba ágyazott, ragyogó, fürkész szemével. – Nyugdíjasnak tekinti magát, így van? Kell valami, amivel eltöltheti üres óráit? Ehhez kicsit túl fiatal, nem?

– Igen, visszavonultam a rendőrségtől. Annak vége. Egy barátom azt mondta, tud segíteni, hogy New Yorkban biztonsági őr lehessek, én pedig kívántam a levegőváltozást. Talán nem kell New Yorkig mennem, hogy találjak ilyet. – Úgy sejtette, valójában azt szeretné, ha a szíve megváltozna. Lehet, hogy az éjszakai kopogtató állása nem alkalmas erre, de az is lehet, hogy igen.

– Azt mondja, elvált?

– Igen.

– Gyerekek?

– Nem. Ő akart, én nem. Nem voltam felkészülve rá.

John seriff lenézett a jelentkezési lapra.

– Itt az áll, hogy negyvenkét éves. Az esetek többségében – ha nem is mindig –, ha addigra nem készül fel…

Elhallgatott, a jó rendőr stílusában várta, hogy Tim töltse be a csöndet. Tim nem tette meg.

– Lehet, hogy előbb-utóbb New Yorkba megy, Mr. Jamieson, de pillanatnyilag csak sodródik. Lehet ezt mondani?

Tim végiggondolta, és helyeselt.

– Ha elfogadom a jelentkezését, honnan tudhatom, hogy nem gondolja meg magát, és két hét vagy egy hónap múlva nem sodródik-e tovább? DuPray nem a legérdekesebb hely a földön, de még Dél-Karolinában sem. Azt kérdezem, uram, hogy honnan tudhatnám, mennyire megbízható?

– Itt maradok. Feltéve persze, ha nekem adja az állást. Ha úgy dönt, hogy nem, akkor nem. Ha úgy döntök majd, hogy továbbmegyek, arról értesíteni fogom. Ezt megígérhetem.

– Ez az állás nem elég a megélhetéshez.

Tim vállat vont.

– Majd találok még valamit, ha szükséges. Azt akarja mondani, hogy én leszek az egyetlen ember errefelé, aki két állást vállal, hogy megéljen? És van egy kevés tartalékom, hogy elkezdjem az életemet.

John seriff kis ideig még ült, morfondírozott, azután felállt. Meglepően fürge volt a termetéhez képest.

– Jöjjön be holnap reggel, és meglátjuk, mit teszünk. Elég lesz tíz óra tájban.

Ami elég idő, hogy beszélj a sarasotai rendőrséggel, gondolta Tim, és kiderítsd, hogy igazat mondtam-e. Továbbá megtudd, hogy vannak-e más szeplők is a személyi anyagomban. Fölállt, kezet nyújtott. John seriffnek jó, erős marka volt.

– Hol száll meg ma este, Mr. Jamieson?

– Abban a motelban itt az úton, ha van üres szobájuk.

– Ó, Norbertnél rengeteg üres szoba van – felelte a seriff –, és kétlem, hogy füvet próbálna rásózni magára. A külsejében még mindig maradt egy kis rendőri jelleg. Ha bírja a gyomra a sült ételt, Bev az utca végében hétig nyitva tart. Én különösen a májat szeretem hagymával.

– Köszönöm. És köszönöm azt is, hogy beszélt velem.

– Semmiség. Érdekes beszélgetés volt. Amikor bejelentkezik a DuPrayben, szóljon Norbertnek, hogy John seriff azt üzeni, rendes szobát adjon magának.

– Ezt fogom tenni.

– De azért ügyeljen a bogarakra, mielőtt bemászik az ágyba.

Tim elmosolyodott.

– Ezt már hallottam.