Az intézet

7

7Bev Kifőzdéjében roston sült csirke volt a vacsora zöldbabbal, és utána őszibarackos süti. Nem volt rossz. A szoba, amit a DuPrayben adtak, már más tészta volt. Azok a helyek, ahol Tim az északra vezető útja során megszállt, palotának tűntek ehhez képest. Az ablakban szorgalmasan kerepelt, de nem nagyon hűtött a légkondicionáló. A rozsdás zuhanyrózsa csöpögött, és nem lehetett elzárni. (Tim végül egy törülközőt tett alá, hogy tompítsa a kitartó kopogást.) Az éjjeliszekrény lámpájának ernyője két helyen kiégett. Az egyetlen kép – riasztó műalkotás egy vitorlásról, amelyen kizárólag vigyorgó és feltehetőleg gyilkos szándékú feketékből állt a legénység – ferdén lógott. Tim megigazította, de a kép rögtön elbillent ismét.

Odakint volt egy kerti szék. Az ülés behorpadt, a lábai ugyanolyan rozsdásak voltak, mint a hibás zuhanyrózsa. Tim leült, kinyújtotta a lábát, csapkodta a bogarakat, és nézte a nap narancsszín kohóját a fák között. A látvány egyszerre felderítette és lehangolta. Negyed kilenckor felbukkant egy újabb, szinte végtelen tehervonat, keresztülgurult az országúton, és elrobogott a raktárak mellett a város peremén.

– Az a nyavalyás Georgia Southern mindig késik!

Tim körülnézett, és meglátta a tulajdonost, egyben a jeles intézmény egyetlen éjszakás alkalmazottját. Sovány volt, akár a karó, és kasmírmintás mellényt viselt. Khaki nadrágját jól felhúzta, mintegy fitogtatva fehér zokniját és Converse cipőjét. Kissé patkányszerű ábrázatát retró gombafrizura keretezte.

– Nem mondja – felelte Tim.

– Nem számít – vont vállat Norbert. – Az esti vonat mindig így átszalad a városon. Az éjféli szinte mindig, hacsak nem kell kiraknia dízelolajat, vagy friss gyümölcsöt és zöldséget az élelmiszerboltnál. Amott van egy kereszteződés. – Szemléltetésül keresztbe tette két mutatóujját. – Az egyik vonal Atlantába, Birminghambe, Huntsville-be megy, a másik Jacksonville-ből jön, és továbbmegy Charlestonba, Wilmingtonba, Newport Newsba, meg ilyenek. Leginkább a nappali tehervonatok állnak meg itt. Akar a raktárban dolgozni? Rendszerint hiányzik egy-két ember. De erős hát kell hozzá. Nem nekem való.

Tim ránézett. Norbert csoszogott a tornacipőjével, és rávigyorgott, feltárva roskatag fogsorát. Megvoltak a fogai, de úgy néztek ki, mintha nemsokára távoznának.

– Hol a kocsija?

Tim csak bámult.

– Rendőr?

– Pillanatnyilag egy ember vagyok, aki figyeli, hogyan megy le a nap a fák között – válaszolta Tim –, és még jobb lenne, ha egyedül tehetném.

– Nemmongya, nemmongya – felelte Norbert, és visszavonult, csak egyszer nézve vissza összehúzott, vizsgálódó szemmel a válla fölött.

Végre elhaladt a tehervonat. A kereszteződésben kialudtak a vörös lámpák. Fölemelkedtek a sorompók. A két-három várakozó jármű beindította a motorját, és meglódult. Tim figyelte, hogy a lemenő nap miként vált át narancsszínből vörösre – vörös az ég alja, aligha szél nem lesz, mondaná most éjszakai kopogtató öregapja. A fenyők árnyéka addig nyúlt, amíg össze nem ért a 92-es országúton. Nagyjából biztos volt benne, hogy nem kapja meg az állást, és talán így a legjobb. DuPray mindentől messze van, nem csupán mellékvágány, sokkal inkább holtvágány. Ha nincs ez a négy raktárház, valószínűleg a város sem létezne. És azok ugyan milyen célból léteznek? Itt tárolják a Wilmingtonból vagy Norfolkból vagy valami más északi kikötőből érkező tévéket, hogy idővel berakodják őket Atlanta vagy Marietta felé? Itt tárolják ládákban az Atlantából érkezett számítógép-alkatrészeket, hogy idővel ismét berakodják őket Wilmington, Norfolk vagy Jacksonville felé? Esetleg műtrágyát vagy veszélyes vegyi anyagokat tárolnak itt, mert az Egyesült Államoknak ebben a részében nem tiltja a törvény? Körbe-körbe karikába kergették egymást a kérdések, és a vak is láthatta, hogy semmi értelmük.

Tim bement, bezárta az ajtaját (ostobaság, olyan hitvány a zár, hogy egyetlen rúgás elintézné), alsóra vetkőzött, és ledőlt az ágyra, amely horpadt volt, ám bogármentes (amennyire megítélhette). A feje alá tette a kezét és a képet bámulta, amelyen a vigyorgó feketék dolgoztak a fregatton, vagy hogy a fenébe hívják az ilyen hajót. Hova tartanak? Talán kalózok? Kalózoknak tűntek. Akárkik is, előbb-utóbb rakodniuk kell ki-be a következő kikötőben. Talán minden ezt teszi. Vagy mindenki. Nemrég ő is kirakodta magát a Delta járatáról New York felé. Utána dobozokat és palackokat rakott be egy válogatógépbe. Ma könyveket rakodott egy kedves könyvtároshölgynek az egyik helyen, és kirakta őket egy másikon. Csakis azért van itt, mert az I–95 tele volt rakva személy- és teherautókkal, amelyek várták az autómentőt, hogy elvigyen egy balszerencsés, összetört kocsit. Utána valószínűleg berakják a vezetőjét egy mentőbe, és kirakják a legközelebbi kórházban.

De az éjszakai kopogtató nem rakodik se be, se ki, gondolta. Csak járkál és kopogtat. Ez benne a legszebb, mondaná nagypapa.

Elaludt, csak éjfélkor ébredt föl egy újabb tehervonat dübörgésére. Kiment a mosdóba, majd mielőtt visszamászott volna az ágyba, levette a ferde képet a falról, és arccal a falnak támasztotta a vigyorgó feketéket.

A frászt hozta rá a nyavalyás.