Az intézet

10

10Tim hamar rájött, mire célzott Wendy. Alapjában éjszakai járőr volt 1954-ből, csak fegyver vagy akár egy gumibot nélkül. Nem tartóztathatott le senkit. Néhány nagyobb városi üzletet fölszereltek biztonsági berendezésekkel, de a kis boltok zömébe nem jutott magas technika. A DuPray Vegyeskereskedésnél, az Oberg Drogériánál meg a hasonlóknál ellenőrizte, zöld-e a lámpa, nincs-e jele behatolásnak. A kisebb helyeken megrázta a kilincseket, benézett az üvegen, és a hagyomány szerint háromszor kopogott. Alkalmanként választ is kapott – egy intést, pár szót –, de legtöbbször nem, és ez rendben is volt így. Felkrétázott egy jelzést, és továbbment. Visszafelé ugyanazt megismételte, ez alkalommal menet közben letörölve a krétajelet. Az eljárás emlékeztette egy régi ír viccre: Ha te érsz oda először, Paddy, hagyj egy jelet az ajtón, ha én érek oda előbb, letörlöm. A jelzéseknek nem volt gyakorlati jelentőségük, ez volt a hagyomány, amely talán visszanyúlt az éjszakai kopogtatók hosszú láncolatán keresztül egészen az újjáépítésig.

Az egyik részidős rendőrnek köszönhetően Tim talált egy tisztességes szállást. George Burkett elmondta, hogy az anyjának van egy kis, bebútorozott garzonja a garázsa fölött és azt olcsón kiadja neki, ha érdekli a dolog.

– Csak két szoba, de igazán szép. A bátyám lakott benne pár évig, mielőtt Floridába költözött. Ott is ragadt az orlandói Universal vidámparkban. Rendesen megfizetik.

– Jó neki.

– Hát igen, de hogy micsoda drágaság van Floridában… hú, hát az embertelen. Figyelmeztetlek, Tim, ha beköltözöl, nem zenélhetsz hangosan késő éjszaka. Anyu nem szereti a zenét. Nem szerette még Floyd bendzsóját sem, pedig csodásan tudott játszani. Szörnyű sokat veszekedtek emiatt.

– George, én ritkán vagyok otthon éjszaka.

Burkett rendőr – a húszas évei közepén járó, jólelkű, vidám fickó, akinek a szemét nem csípte pirosra az ész – erre felragyogott.

– Tényleg, erről el is felejtkeztem. Mindenesetre van odafönt egy kis légkondi, nem túl erős, de elég hűvösen tartja a helyet ahhoz, hogy aludni tudjál. Floyd legalábbis tudott. Érdekülne?

Timet érdekelte, és noha a kerepelő klíma tényleg nem hűtött valami nagyon, az ágy kényelmes volt, a nappali meghitt, és a zuhany nem csöpögött. A konyha egy mikrohullámú sütőből meg egy rezsóból állt, de ez sem volt baj, mivel többnyire úgyis Bevnél evett. A lakbér sem vágta a földhöz: heti hetven dollár. George valóságos sárkánynak írta le az anyját, de Mrs. Burkett aranyos néninek bizonyult, olyan kásás déli tájszólással, hogy Tim a felét ha értette annak, amit mondott. Időnként hagyott egy darab kukoricakenyeret vagy egy zsírpapírba burkolt tortaszeletet a lakó ajtaja előtt. Mintha csak egy déli tündér lett volna a háziasszonya.

Igazat beszélt Norbert Hollister, a patkányarcú moteltulajdonos: a DuPray Logisztika és Raktározás krónikus munkaerőhiányban szenvedett, és mindig volt náluk felvétel. Tim sejtette, hogy az olyan helyeken, ahol nehéz fizikai munkát kell végezni a törvényesen engedélyezett legkisebb órabérért (Dél-Karolinában ez hét és negyed dollár), jellemző a nagy fluktuáció. Elment a munkavezetőhöz, Val Jarretthez, aki hajlandó volt fölvenni napi három órára, reggel nyolcórás kezdéssel. Ez az idő elég volt Timnek, hogy megfürödjön, megreggelizzen az éjszakai műszak után. Így hát a kopogtatás mellett ismét visszakerült a rakodáshoz. Ki-be.

Ez a világ rendje, mondta magának. Ez a világ sora. Legalábbis most.