Az intézet

11

11Ahogy telt az idő a déli városkában, kialakult Tim Jamieson megnyugtató szokásrendje. Nem állt szándékában, hogy élete hátralevő részét DuPrayben töltse, de azt el tudta képzelni, hogy karácsonykor még itt lesz (talán feldíszít egy parányi műfát a parányi lakásban a garázs fölött), sőt akár jövő nyáron is. DuPray nem volt kulturális oázis, megértette, hogy a fiatalok zöme miért menekülne ész nélkül az egyhangú unalomból, ő azonban élvezte. Biztos volt benne, hogy ez idővel megváltozik, de pillanatnyilag kiválóan megfelelt.

Kelés este hatkor; vacsora Bevnél, néha egyedül, néha valamelyik rendőrrel; éjszakai körjárat a következő hét órában; reggeli Bevnél; tizenegyig villástargoncázás a DuPray Logisztika és Raktározásnál; szendvicsből és kólából, vagy édes teából álló ebéd a vasúti depó árnyékában; vissza Mrs. Burketthez; alvás este hatig. A szabadnapjain néha tizenkét órát aludt egyhuzamban. John Grisham jogi thrillereit olvasta, és felfalta A tűz és jég dala sorozat minden részét. Nagy híve volt Tyrion Lannisternek. Tudta, hogy tévésorozatot csináltak Martin könyveiből, de nem érezte szükségét, hogy azt is megnézze, a fantáziája mindenféle sárkányt megteremtett, amire szüksége volt.

Rendőrként megismerkedett Sarasota éjszakai oldalával, amely ugyanannyira különbözött annak a nyaralóhelynek a sütkérezős-szörfözős nappalaitól, mint Mr. Hyde Dr. Jekylltől. Az éjszakai oldal gyakran undorító, olykor veszedelmes volt, és noha Tim sosem süllyedt odáig, hogy a halott drogosokra és bántalmazott prostituáltakra az ocsmány zsaruszlenget használja (ENK, azaz emberéletben nem esett kár), a testületnél eltöltött tíz év cinikussá tette. Néha (gyakran, mondta magának, ha őszinte akart lenni) hazavitte ezeket az érzéseit, és ezek is részévé lettek a savnak, amely szétmarta a házasságát. Ugyanezekben az érzésekben látta az egyik okát annak, hogy annyira idegenkedik az apaságtól. Túl sok rossz dolog volt a világban. Túl sok minden romolhatott el. Még a legkisebb baj egy aligátor a golfpályán.

Amikor elvállalta az éjszakai kopogtató állását, nem hitte, hogy egy ötezer-négyszáz lelkes kisvárosnak (ahol a lakosok egy része a határban él, a tanyákon) lehet éjszakai oldala. Pedig DuPraynek volt, és Tim fölfedezte, hogy tetszik neki. Sőt a munka legjobb részét jelentették az emberek, akikkel az éjszakai oldalon összefutott.

Ott volt Mrs. Goolsby, akivel a legtöbb éjszakán intettek és halkan hellóztak egymásnak, amikor Tim elindult az első körútjára. Mrs. Goolsby csendesen ringatózott a veranda hintaszékében, és egy bögréből kortyolgatott whiskey-t, üdítőt vagy kamillateát. Néha kint maradt még a második kör idejére is. Frank Potter, az egyik rendőr, akivel Tim néha együtt vacsorázott Bevnél, elmondta, hogy Mrs. G. egy éve veszítette el a férjét. Wendell Goolsby nyerges vontatója leszaladt egy wisconsini országútról a hóviharban.

– Még nincs ötven, de Addie és Wen így is réges-rég házasok voltak – magyarázta Frank. – Akkor keltek egybe, amikor még egyik se volt annyi idős, hogy szavazhasson vagy törvényesen vehessen italt. Tisztára, mint Chuck Berrynek az a száma a kamaszházasságról. Az ilyenek általában nem tartósak, de az övék az volt.

Ugyancsak megismerkedett Árva Annie-vel, egy hajléktalan asszonnyal, aki több éjszaka egy gumimatracon aludt a sikátorban a seriff hivatala és a vegyesbolt között. Volt egy kis sátra is egy mezőn a vasúti raktár mögött, és ha esett az eső, akkor ott aludt.

– A valódi neve Annie Ledoux – mondta Bill Wicklow, amikor Tim rákérdezett. Bill volt a legidősebb seriffhelyettes, aki részmunkaidőben dolgozott, és láthatólag mindenkit ismert a városban. – Évek óta hál abban a sikátorban. Jobban szereti, mint a sátrat.

– Mit csinál, amikor az idő hidegre fordul? – kérdezte Tim.

– Fölmegy Yemasseebe. Ronnie Gibson viszi el legtöbbször. Valamilyen rokonságban állnak, harmadunokatestvérek, vagy mi. Van ott egy hajléktalanszálló. Annie azt mondja, nem megy oda, csak ha muszáj, mert tele van bolondokkal. Mondtam neki, hogy bagoly mondja.

Tim éjszakánként egyszer ellenőrizte a búvóhelyet a sikátorban, és egy nap meglátogatta a sátrat is a raktári munka után, leginkább kíváncsiságból. A sátor előtt három zászló csüngött bambuszrúdon: egy uniós, egy konföderációs és egy, amelyet Tim nem ismert.

– Az Guayanáé – világosította föl Annie, amikor rákérdezett. – A Zoney mögött leltem a szemétbe. Csinos, mi?

Annie egy átlátszó műanyag fóliával burkolt kerti székben ült, és sálat kötött, amely olyan hosszú volt, hogy George R. R. Martin valamelyik óriása is viselhette volna. Barátságos volt, semmi sem utalt arra, amit Tim sarasotai rendőrtársai „hajléktalan üldözési mániának” hívtak, viszont lelkes hallgatója volt az éjszakai betelefonálós műsoroknak a WMDK-n, és a beszéde néha különös mellékösvényekre tévedt, amelyek repülő csészealjakhoz, bolygó lelkekhez, démoni megszállottsághoz vezettek.

Egy éjjel, amikor Annie a matracán fekve hallgatta kis rádióját a sikátorban, Tim megkérdezte, miért marad itt, amikor van egy sátra, tipp-topp állapotban. Árva Annie – aki ugyanúgy lehetett hatvan, mint nyolcvan – úgy nézett rá, mintha a kopogtatónak elment volna az esze.

– Itt közel vagyok a rendőrséghez. Tudja, mi van a depó és a raktárak mögött, Mr. J.?

– Gondolom, erdő.

– Erdő és láp. Sok kilométer bozótos ingovány és sár és faomlás le egész Georgiáig. Vannak ott teremtmények és gonosz emberi lények is. Amikor zuhog, és a sátramban kell maradnom, azt mondom magamnak, hogy semmi se jön elő ilyen zivatarban, mégsem alszom jól. Van egy késem, azt kéznél tartom, de nem hinném, hogy sokat segítene egy betépett mocsári patkány ellen.

Annie sovány volt, szinte csak csont és bőr. Tim rászokott, hogy hozzon neki apró nyalánkságokat Bevtől, mielőtt jelentkezett volna rövid műszakjára a rakodóknál. Olykor egy tasak mogyoró volt, vagy ropi, néha pilótakeksz vagy cseresznyetorta. Egyszer egy üveg Wickle savanyúságot vitt neki, amelyet Annie kikapott a kezéből, és boldogan szorított lapos melléhez.

– Wickies! Azóta nem ettem ilyet, hogy Dávid a frigyláda előtt táncolt. Miért ilyen jó hozzám, Mr. J.?

– Nem is tudom – felelte Tim. – Azt hiszem, kedvelem magát, Annie. Megkóstoljuk?

Az asszony odanyújtotta az üveget.

– Persze. De magának kell kinyitni, mert az én kezem túlságosan fáj az ízületi gyulladástól. – Mutatta az ujjait, amelyek annyira görbék voltak, mint az uszadék fa. – Kötögetni és varrni még tudok, de az Úr tudja, meddig.

A férfi kinyitotta az üveget, kicsit megrándult a maró ecetszagtól, és kihalászott egy darab zöldséget. Valami csöpögött róla, ami akár formaldehid is lehetett.

– Adja vissza, adja vissza!

Tim engedelmeskedett, aztán bekapta a zöldséget.

– Jézusom, Annie, mostantól csókra áll a szám!

Az asszony fölnevetett, kimutatva néhány megmaradt fogát.

– Legjobb vajas kenyérrel, meg finom hideg kólával. Vagy egy sörrel, de én már nem iszom.

– Mit kötöget? Sálat?

– Az Úr nem jön el a saját öltözékében – mondta Annie. – Most menjen, Mr. J., és tegye a dolgát. Ügyeljen a fekete autóval járó emberekre. George Allman folyton róluk beszél a rádióban. Tudja, honnan jönnek, igaz? – Sokatmondó pillantást vetett a férfira. Lehet, hogy tréfált. Vagy nem. Árva Annie-nél nehéz volt megállapítani.

Corbett Denton, egyébként a városka borbélya ugyancsak DuPray éjszakai oldalának lakója volt. A helyiek Dobosnak hívták valamilyen kamaszkori hőstett miatt, bár senki sem tudta pontosan, hogy miben állt a hőstett, csak azt, hogy Dobost emiatt függesztették fel egy hónapra a helyi középiskolában. Lehet, hogy csikókorában vad volt, de azt már rég maga mögött hagyta. Dobos az ötvenes évei végét vagy a hatvanasok elejét taposta, túlsúlyos volt, kopaszodott, és álmatlanságtól szenvedett. Amikor nem tudott elaludni, a boltja előtti verandán ült és a Fő utcát figyelte, ahol senki se járt. Kivéve Timet. Felületes eszmecseréket folytattak, ismerősök szokása szerint, az időjárásról, a baseballról, a város évente megtartott nyári vásáráról – ám egy éjjel Denton olyasmit mondott, ami bekapcsolta Timben a vörös riasztást.

– Tudja, Jamieson, ez az élet, amelyről azt képzeljük, hogy éljük, nem valódi. Csak árnyjáték, és én mindenesetre örülni fogok, amikor kialszanak a fények. A sötétben eltűnnek az árnyak.

Tim leült a verandára a borbélycégér alá, amelynek végtelen spirálja megpihent éjszakára. Levette a szemüvegét, megtörölgette az ingében, azután visszatette.

– Megengedi, hogy őszinte legyek?

Dobos Denton a csatornába pöccintette a csikkjét, amely rövid szikrázás után kialudt.

– Rajta. Éjfél és négy óra között mindenki beszélhet őszintén. Legalábbis nekem ez a véleményem.

– Úgy beszél, mint aki depresszióban szenved.

Dobos fölnevetett.

– Maga egy Sherlock Holmes!

– El kellene mennie Roper dokihoz. Vannak gyógyszerek, amelyek felvidítják. A volt nejem is szedi őket. Bár valószínűleg többet javított a hangulatán, hogy megszabadult tőlem. – Elmosolyodott, jelezve, hogy ez vicc, ám Dobos Denton nem mosolygott vissza, csak fölállt.

– Ismerem azokat a tablettákat, Jamieson. Olyanok, mint a pia meg a fű. Valószínűleg ilyen az ecstasy is, amiket a mai kölykök szednek a révülős bulikhoz, vagy hogy a fenébe hívják. Ezek a dolgok egy darabig elhitetik, hogy mindez valódi. Hogy számít. De nem és nem.

– Menjen már – felelte Tim halkan. – Ez nem lehet.

– Véleményem szerint csakis ez lehet – válaszolta a borbély, és elindult a lépcsőhöz, amely az üzlete fölötti lakáshoz vezetett. Lassan, cammogva járt.

Tim nyugtalanul nézett utána. Annak a típusnak látta Dobos Dentont, aki egy esős éjszaka elhatározhatja, hogy megöli magát. Talán a kutyáját is magával viszi, ha van neki. Mint egy régi egyiptomi fáraó. Fontolgatta, hogy beszél erről John seriffel, azután eszébe jutott Wendy Gullickson, aki még mindig nem nagyon engedett föl iránta. Más se kellene, mint hogy Wendy és a többi seriffhelyettes azt higgyék, nincs tisztában a hatáskörével. Ő már nem bűnüldöző, csak a város éjszakai kopogtatója. Legjobb annyiban hagyni a dolgot.

De azért Dobos Denton nem ment ki a fejéből.