Az intézet

14

14Az egyetlen bolt, amelyik éjjel-nappal nyitva tartott, Zoney Go-Martja volt a raktárak mellett. A sörön, üdítőn és chipsen kívül a Zoney márkázatlan benzint is árult, amelyet motalkónak hívtak. Két jóképű szomáliai testvér, Absimil és Gutaale Dobira váltották egymást éjfél és reggel nyolc között. Július közepén egy dögmeleg éjszakán, miközben Tim krétázva-kopogtatva haladt a Fő utca nyugati oldalán, dörrenést hallott a Zoney szomszédságából. Nem volt különösebben hangos, de Tim tévedhetetlenül felismerte a lövés hangját. Utána valaki ordított, vagy a fájdalomtól, vagy dühében, és végül üvegcsörömpölés következett.

Tim futni kezdett, a blokkolóóra csapkodta a combját, a keze gépiesen a pisztoly után tapogatott, amely többé nem volt az oldalán. Látta, hogy egy autó parkol a benzinkutaknál, és mikor közelebb ért, két fiatalember rontott ki a kisboltból, az egyiknek volt valami a kezében, feltehetőleg a készpénz. Tim gyorsan fél térdre ereszkedett, úgy figyelte, amint beszállnak a kocsiba és bömbölve elszáguldanak. A zsír- és olajfoltos aszfalt kék füstfelhőket pöffentett a kerekek nyomán.

Leakasztotta a rádiót az övéről.

– Őrszoba, itt Tim. Ki van ott? Válaszolj!

Wendy Gullickson szólt bele álmosan és bosszúsan.

– Mit akarsz, Tim?

– Kettő-tizenegy a Zoney-nál. Lövést adtak le.

Ez felébresztette Wendyt.

– Jézusom, rablás? Rögtön ott…

– Nem, csak figyelj rám. Két elkövető, férfi, fehér, tizenévesek vagy húszévesek. Egyterű kocsi. Talán Chevy Cruze, a benzinkút neonjai miatt nem tudtam megállapítani, milyen színű, de új modell, észak-karolinai rendszám, úgy kezdődik, hogy WTB-9, az utolsó három számot nem tudtam kivenni. Legelőször is küldd a járőröket meg az államiakat!

– Mi a…

Tim lekapcsolta, visszaakasztotta az övére a rádiót, és futni kezdett a Zoney felé. A pult üvegezett oldalát betörték, a pénztárgép nyitva volt. Az egyik Dobira testvér az oldalán feküdt egy szélesedő vértócsában. Levegőért kapkodott, minden belégzése fütyüléssel végződött. Tim mellé térdelt.

– A hátára kell fordítanom, Mr. Dobira.

– Kérem, ne… bántson…

Tim biztos volt benne, hogy fájni fog, de látnia kellett, mekkora a baj. A golyó magasan csapódott be Dobira munkaruhájának felső részébe, amelynek kéksége lucskos vörösre változott. A szájából is ömlött ki a vér, átáztatta kecskeszakállát. Amikor köhögött, véres permettel szórta tele Tim arcát és szemüvegét.

Tim ismét előkapta a rádiót. Megkönnyebbülésére Gullickson tartotta a vonalat. – Mentőre van szükség, Wendy. Olyan gyorsan, ahogy csak ide tudnak érni Dunningból. Az egyik Dobira testvért lelőtték, úgy néz ki, hogy a golyó átlyukasztotta a tüdejét.

A nő nyugtázta a hívást, azután kérdezni akart valamit, ám Tim újra félbeszakította. A földre tette a rádiót, és letépte magáról a pólót. Rányomta a Dobira mellén tátongó lyukra.

– Tudja fogni néhány másodpercig, Mr. Dobira?

– Nehéz… lélegezni.

– Azt elhiszem. Tartsa. Segíteni fog.

Dobira a mellére szorította az összegyűrt trikót. Tim nem hitte, hogy sokáig bírná, a mentőre pedig nem számíthat húsz percen belül. Még az is csoda lenne.

A benzinkúti boltokban gazdag a kínálat rágcsálnivalóból, de annál szegényesebb a készlet az elsősegélyhez. Azért talált vazelint. Felkapott egy üveggel, a szomszéd polcról elmart egy csomag pelenkát, és feltépte, miközben visszafelé futott a földön fekvő Dobirához. Elvette a mostanra átázott pólót, vigyázva felhúzta a hasonlóan átázott kék felsőt, majd elkezdte kigombolni az alatta viselt inget.

– Ne, ne, ne – nyöszörgött Dobira. – Fáj, kérem, ne nyúljon hozzá…

– Muszáj. – Közeledő motor hallatszott. Kék fény villogott és táncolt az üvegszilánkokon. Tim nem nézett hátra. – Tartson ki, Mr. Dobira.

Kivájt egy nagy gombóc vazelint az üvegből, és a sebbe nyomta. Dobira felkiáltott fájdalmában, azután tágra nyílt szemmel nézett Timre.

– Kicsit jobban… tudok lélegezni.

– Ez csak ideiglenes, de ha könnyebb lélegezni, akkor a tüdeje valószínűleg nem esett össze. – Legalábbis nem teljesen, gondolta Tim.

Bejött John seriff, és letérdelt Tim mellé. Pizsamafelsőt viselt az egyenruha nadrágjához, akkorát, mint egy fővitorla, a haja szanaszét állt.

– Gyorsan ideért – jegyezte meg Tim.

– Fent voltam. Nem bírtam aludni, éppen csináltam magamnak egy szendvicset, amikor Wendy szólt. Uram, ön Gutaale vagy Absimil?

– Absimil, uram. – Még mindig zihált, de a hangja erősebb volt. Tim elővett még egy eldobható pelenkát, és összehajtva nyomta a sebre. – Ó, ez fáj.

– Átment rajta, vagy benne van? – kérdezte John seriff.

– Nem tudom, és nem akarom ismét megfordítani, hogy megnézzem. Viszonylag stabil állapotban van, így meg kell várnunk a mentősöket.

Tim rádiója megreccsent. John seriff óvatosan fölvette az üvegcserepek szőnyegéről. Wendy volt az.

– Tim? Bill Wicklow kiszúrta ezeket a pofákat a Deep Meadow Roadon, és rájuk villogott.

– John vagyok, Wendy. Mondd meg Billnek, hogy legyen óvatos. Fegyverük van.

– Azok már ki vannak ütve – mondta elégedetten Wendy, akinek az álmossága nyomtalanul elszállt. – El akartak menekülni és felborultak. Az egyiknek eltört a karja, a másik Bill kocsijának lökhárítójához van bilincselve. Az állami rendőrök úton vannak. Mondd meg Timnek, hogy igaza volt, csakugyan Cruze. Dobira hogy van?

– Jól – felelte John seriff. Tim ebben nem egészen volt biztos, de megértette, hogy a seriff ugyanannyira beszél a sebesülthöz, mint Gullickson rendőrhöz.

– Odaadtam nekik a kasszából a pénzt – szólalt meg Dobira. – Arra tanítottak, tegyük ezt. – De még így is szégyen volt a hangjában. Mérhetetlen szégyen.

– Jól tette – felelte Tim.

– Az, akinél a pisztoly volt, így is rám lőtt. Azután a másik betörte a pultot. Hogy elvigye… – Megint köhögött.

– Hallgasson – szólt rá John seriff.

– Hogy elvigye a szelvényeket – folytatta Absimil Dobira. – Azokat, amiket kaparni kell. Vissza kell szereznünk. Amíg meg nem veszik, azok… – Erőtlenül köhögött. – Dél-Karolina állam tulajdonát képezik.

– Ne beszéljen, Mr. Dobira – utasította John seriff. – Ne aggódjon azokért az átkozott sorsjegyekért, és tartalékolja az erejét.

Mr. Dobira lehunyta a szemét.