Chapter 4
1642 Words
Stella
Új nap, új remény, ahogy a régi szólás tartja. De számomra az új nap csak újabb tizenkét órát jelentett a nyamvadt kis irodámban, a világ legrosszabb főnökével. Borzasztó munka ismeretlen embereket olyan pozíciókba helyezni, ahol nem érzik jól magukat. Még csak két hónapot töltöttem toborzási tanácsadóként, de úgy éreztem, sosem fogom megszokni.
Berregett az asztalomon a telefonom, én pedig a főnököm irodája felé fordultam. Utálta, ha valaki magánbeszélgetést folytat munkaidőben. Ha a lélegzés időbe telne, már azt is betiltotta volna.
Florence volt az. Sosem hívott, amikor dolgoztam. A kezembe véve a saját életem, felvettem a telefont.
– Szia! – súgtam.
– Gép előtt vagy?
– Persze. Ide vagyok láncolva. Miért?
– Öt percre vagyok. Bármit is csinálsz, ne nézd meg az e-mailjeidet! Öltözz fel, és gyere le!
Florence biztosan megkattant. Állandóan néztem az e-mailjeimet.
– Épp a beérkező leveleimet bámulom.
– Mármint a személyes e-maileket, nem a munkahelyit. Ígérd meg, hogy nem nézed meg őket! Kapcsold ki a gépet, és gyere le! Bemegyek érted az irodába, és kiviszlek!
– Még csak hat múlt. Nem mehetek el. Különben is, mi a gond? – Florence kétségbeesettnek tűnt. – Minden rendben veled és Gordyval?
Tökéletes párt alkottak Gordyval. Ha valahogy mégis összetűzésbe kerültek, akkor bármi megtörténhet.
– Most kanyarodtam a Monmouth Streetre. Rajtad van a kabátod?
Jézusom! Nem válaszolt a kérdésemre. Florence-nek szüksége van rám.
– Jövök – mondtam, a vállam és az állam közé szorítva a telefonomat, és kikapcsoltam a számítógépet.
Leakasztottam a székem háttámlájáról a kabátomat, és a kijárat felé indultam, figyelmen kívül hagyva a főnököm asszisztensét, aki az órára mutatott, amikor meglátott.
Amint kinyílt a lift ajtaja, megláttam Florence-t. Az iroda bejárati üvegajtajának a túloldaláról nézett rám, görnyedt háttal, összeráncolt homlokkal és hófehér arccal. Egyértelmű volt, hogy valami katasztrofális dolog történt.
Meg akartam ölni Gordyt.
– Annyira sajnálom, Florence – mondtam, ahogy átöleltem.
Olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt. Szegény biztos nagyon el lehet keseredve. Mind azt gondoltuk, hogy Gordy a jók közé tartozik.
– Azt akartam, hogy tőlem tudd meg – mondta Florence, ahogy elengedtük egymást.
– Itt vagyok, mondd csak! – feleltem, és megragadtam a kezét. – Segítek eltüntetni a holttestet, ha szeretnéd.
Meglepettnek tűnt az ajánlatom hallatán, de miért? Tudta, hogy bármit megtennék érte. A két legjobb barátnőmért tűzbe mentem volna.
Átmentünk az utca túloldalára, és leültünk a Monmount Street egyik bárjának kinti asztalához, amely az irodával szemben volt. A munkahelyem kevés előnyének egyike az elhelyezkedése. A West End tele van jobbnál jobb éttermekkel és kávézókkal.
– Borra lesz szükségünk – mondtam.
Ha ő nem, akkor majd én ölöm meg Gordyt.
Rendeltünk egy üveg bort, és helyet foglaltunk.
– Láttad? – kérdezte Florence. – Nagyon nyugodtnak tűnsz.
– Mit? Ja… – sóhajtottam, és elővettem a zsebemből a telefont. – Azt mondtad, van valami az e-mailemen.
– Szóval nem láttad?
– Mit?
Erre gyorsan kikapta a kezemből a telefont.
– Kinek a testét akarod eltüntetni?
– Gordyét, természetesen. Mondd el, mit csinált!
Florence csak a fejét rázta.
– Nem Gordyról van szó, hanem Mattről.
Földbe gyökerezett a lábam, és a vér is belém fagyott. Ha Florence szerda este hatkor idáig eljött a munkahelyéről, akkor ez nem lehetett jó hír. Baleset történt? Meghalt?
– Meg fog házasodni – mondta, és megszorította a kezem.
Elhúztam a kezemet, ahogy próbáltam feldolgozni, amit mondott.
– Dehogy házasodik meg. Alig két hónapja szakítottunk.
Nem igazán tudtam kimondani, hogy szakítottunk, mert úgy éreztem, nem tükrözi a valóságot. Csak átmeneti dolog volt, hogy különváltunk. Kiborult, amiért az összes ismerősünk megházasodott, és állandóan azt kérdezték tőlünk, hogy mi mikor fogunk. Csak azt a tipikus pasireakciót mutatta, amikor a nagy kérdés előtt mentálisan összeomlanak. Gondoljunk Vilmos hercegre és Kate Middletonra. Három hónapos szünetet tartottak, mielőtt összeházasodtak.
– Sajnálom, Stella.
Florence könnyes szemmel nézett fel rám, amitől zakatolni kezdett a szívem. Nem viccelt.
– Hogy érted? Kivel? Honnan tudod?
– Gordy irodájába küldték a meghívót, aztán küldtek egy e-mailt a programokról.
Megpróbáltam nyelni, de összeszorult a torkom. A pohárért nyúltam, amibe Florence szorgosan töltötte a bort.
– Nem értem. Itt valami nem stimmel!
Mégis hogyan lehetséges ez? Sosem kérte meg a kezem, pedig hét évet voltunk együtt. Hat évig együtt is éltünk. Nem. Ez nem lehet igaz. Florence biztosan tévedett.
Florence lassan megrázta a fejét.
– Sajnos van még rosszabb is ennél. Nem is tudom… hogy mondjam el…, de Karennel fog összeházasodni.
Hidegrázás futott végig a testemen.
Nem tudtam megszólalni.
Nem kaptam levegőt.
Nem tudtam gondolkodni.
Florence elém csúsztatott egy fehér kártyát.
Kavargó gyomorral végigsimítottam a dombornyomott betűkön. Pont ilyen meghívót választottam volna a saját esküvőmre. Vastag, fehér papír, arany szegéllyel és elegáns, fekete betűkkel. Egyszerű. Klasszikus. Visszafogott.
Úgy látszik nem volt elég az életem szerelmét megnyernie, a legjobb barátnőmnek az ízlésemet is el kellett lopnia.
– Karen és Matt? – Florence arcát tanulmányoztam, válaszokat keresve. – Az én Mattem? Az én Karenem?
Florence félrehajtotta a fejét.
– Valamiért téged is meghívtak. Ötletem sincs, hogy miért. Gordy sem tudott rájönni.
Engem is meghívtak? Mondjuk, rajtam keresztül ismerték meg egymást.
– Mióta vannak…?
Ezért hagyott el engem Matt? Visszagondolva, elég bizarr kifogásai voltak.
Nem tudom, hogy egymásnak valók vagyunk-e.
Mást várunk az élettől.
Úgy gondoltam, hogy félt a közelgő esküvőtől és a babáktól.
Úgy tűnik, tévedtem.
– Karen esküszik, hogy amióta szakítottatok, de…
– Beszéltél vele?
Most, hogy jobban belegondoltam, nagyon rég beszéltem Karennel. Folyamatosan írtunk egymásnak, de hetek óta nem láttam.
– Egyből felhívtam, amikor Gordy megkapta a meghívót. Érdekes módon, az irodájába küldték. Nem mintha Gordy eltitkolta volna előlem.
Csak pár szófoszlányt fogtam fel Florence mondandójából.
– Mit mondott?
– Csak azt, hogy… – Florence ekkor szünetet tartott, és vett egy mély levegőt. – Rájöttek Matt-tel, hogy szeretik egymást, és hogy komoly a dolog. Mást nem mondott. Ahogy megemlítettelek, előállt egy kifogással, hogy letehesse a telefont.
Szóval a pasim házasodik. Az expasim. A férfi, akivel hét éven át háltam, házasodni készült. Ez a legtöbb esetben a legrosszabb dolog lett volna, ami történhet, de… a legjobb barátnőmmel?
Miért?
– Terhes?
Florence hátradőlt a székében.
– Gondolod, hogy ezért csinálnák?
Mi másért?
Miért kérte meg Matt valaki más kezét, amikor annyi időt áldoztunk egymásra?
Miért nem szóltak nekem erről?
Miért szerettek egymásba?
– Nem tudom, hogy van-e kielégítő magyarázat – mondtam –, de ha összebújtak, Karen pedig teherbe esett, az megindokolná az elsietett házasságot.
Könnyebb volt ezt gondolni, mint azt, hogy a legjobb barátnőm belezúgott a páromba. Ettől a gondolattól csak újabb és újabb kérdések merültek fel bennem. Mióta voltak egymás iránt érzéseik? Matt mindvégig Karent akarta? Együtt voltak a hátam mögött? Hónapok óta? Évek óta? A kapcsolatunk kezdete óta?
– Nem értem, miért nem mondta el – motyogtam. – Nem mintha nem derült volna ki előbb vagy utóbb, hiszen meghívott az esküvőre.
– Sajnos erre sem tudok magyarázatot adni, azon kívül, hogy azért, mert egy rohadék.
Ezzel egyelőre be kellett érnem.
– Gondolom Karen azért hívott meg, hogy tudassa velem a hírt. Túl gyáva ahhoz, hogy szemtől szembe elmondja, hogy ellopta a barátomat.
– Szerinted már akkor is találkozgattak, amikor még együtt voltatok?
– Ez az első kérdés, amit fel akarok tenni nekik.
Hogy utaltak-e rá jelek? Amióta Londonba költöztünk, Matt rengeteget dolgozott. De azért jöttünk el Manchesterből, mert itt megkapta azt az állást, amire mindig is vágyott. Persze hogy minden idejét abba fektette.
Mikor lett volna ideje megcsalni?
A kapcsolatunk azon szakaszában tartottunk, amikor már alsógatyákat vettem Mattnek, ő pedig emlékeztetett, hogy három hete nem hívtam fel a tesómat.
Egy csapat voltunk.
Szerettük egymást.
Úgy volt, hogy együtt töltjük életünk hátralevő részét.
Én legalábbis így gondoltam.
Sírnom kellene, de valamiért még nem érkeztek meg a könnyek. Talán nem hittem el ezt az egészet. Talán elnyomta őket a haragom.
Karen az általános iskola első napja óta az életem része volt. Akkoriban mindig kicsit csúfnak éreztem magam mellette. Ötévesen sosem csúszott le a térdig felhúzott zoknija, nem úgy, mint nekem. Tizenhárom évesen nem küzdött pattanásokkal, húszévesen pedig sosem láttam elmaszatolt sminkkel.
Karen azelőtt ismerte Mattet, hogy összejöttünk volna. Az egyetem első évében gyakran meglátogatott Manchesterben. A fiúk nyáladzani kezdtek, amikor megérkezett, a lányok pedig szépítkezési tippeket kértek tőle. Állítólag nem tudott beilleszkedni Exeterben, amit nehezen hittem el, mert az összes barátom odavolt érte.
Amikor Matt a nyári bálon felkért egy táncra, és azt mondta, hogy a legjobbat hozom ki belőle, és hogy tetszenek neki a melleim, nagyon megörültem, hogy Karen már ismerte, mert így aprólékosan kielemezgethettük a kapcsolatomat Matt-tel.
Hét évvel később Karen majdnem olyan jól ismerte Mattet, mint én.
– Lehet, hogy el kéne menned az esküvőre, és amikor megkérdezik, hogy van-e valakinek kifogása, felteheted a kérdést – vetette fel Florence. – De nem, nyilván nem mehetsz el az esküvőre.
– Persze hogy nem.
A meghívás ellenére, szinte biztos voltam benne, hogy én voltam az utolsó ember, akit Karen látni akart az esküvőjén. Amúgy sem volt a bakancslistám része, hogy végignézzem, ahogy az életem szerelme összeházasodik a legjobb barátnőmmel.
– Te elmész?
Testvérként tekintettem Florence-re, de ha Karen képes volt lefeküdni a pasimmal, akkor vajon képes volt meggyőzni Florence-t is?
– Dehogyis.
– Gordy biztosan el akar majd menni, és nélküled nem fog. Ha több idő lenne az esküvőig, és már házas lennék, vagy legalább együtt lennék valakivel, akkor biztosan elmennék.
Ha másért nem, legalább azért, hogy lássam Karen arcát, amikor megkapja a válaszát a meghívóra.
– Küldtek egy listát a programokról – mondta Florence.
Összeráncoltam a homlokom. Annyira lefoglalt a fehér meghívó, ami úgy hasonlított arra, amit én választottam volna, hogy meg is feledkeztem az e-mailről.
– Egy egész héten át tartó esküvői ünneplés lesz Skóciában.
Összerogytam a széken. Hálás voltam, hogy a kabátom elfedte a libabőrt a karomon.
– A nagybácsikája kastélyában? – kérdeztem.
Florence bólintott, nekem pedig hányingerem lett.
– Mindig is azt mondta, hogy ott akar majd megnősülni.
Tavaly voltunk ott. Kirándultunk, lovagoltunk, és a csillagos ég alatt aludtunk. Fergeteges volt. Már-már varázslatos.
– Hatalmas faszfej ez a pasi – mondta Florence.
Matt Gordon megkapta valaki mással azt az életet, amiről mindig álmodtunk.
- Writer
