IDEGENEK
Sovány, kissé hajlott hátú fiú állt az ajtóban. Fakó, szemüveges arca valahogy olyan távoli volt. Egy eltévedt mozdulattal fölemelte a kezét. Mint aki biztos benne, hogy rossz helyen jár. – Békési Imre?
– Igen. Én vagyok.
A szemüveges valahova Imre mögé nézett a kis szállodai szobába. És a szoba, mintha összehúzódott volna az idegen tekintet előtt. A képek a falon, a pecsétes asztalterítő, mind, mind összezsugorodott a nyers, déli napfényben. Kenyér az asztalon. Mellette könyv. Az ágyon is könyvek, meg az éjjeliszekrényen. A sarokban spirituszfőző.
– Apád nálunk ebédel – mondotta a szemüveges. – Megkért, hogy jöjjek érted. Egy gimnáziumba jártak apámmal. Tudod, Mezőtúron. – Hirtelen kezet nyújtott. – De hiszen még be se mutatkoztam. Nagy Béla. Hát akkor azt hiszem…
Imre hátra
