Előjáték az Alapítványhoz

9:

9:

A gyalogjárókat, amelyeken haladtak, lágy, sárga fény világította meg. Hummin éber tekintete folyton ide-oda villant, és ügyelt rá, hogy tartsa a tömeg tempóját; nem haladtak gyorsabban, de nem is maradtak le. Közben folyamatosan társalgott mindenféle közömbös témáról.

Seldon túl ideges volt, hogy követni tudja a példáját.

– Úgy tűnik, jó sokat kell itt kutyagolni – jegyezte meg végül. – Mindkét irányban végeláthatatlan sorok haladnak, és az átkelőhelyeken is.

– Miért ne? – kérdezte Hummin. – A séta még mindig a legjobb rövid távú közlekedési mód. A legkényelmesebb, a legolcsóbb, ráadásul a legegészségesebb is. Ezen a technológiai fejlesztések akárhány éve sem változtat. Csak nincs akrofóbiád, Seldon?

Seldon kihajolt a tőle jobbra húzódó korláton, és lepillantott a mély, meredek aknába, amely elválasztotta a két ellentétes irányba futó és szabályos térközönként átjárókkal összekapcsolt párhuzamos járdát. Enyhén megborzongott a látványtól.

– Ha a magasságtól való félelemre célzol, a válaszom: nincs. Rendes körülmények között legalábbis. De bevallom, itt nem túl kellemes lenézni. Milyen mély?

– Azt hiszem, ezen a ponton talán negyven-ötven emelet. Az efféle igen gyakori a Császári szektorban, meg még néhány erősen fejlett régióban. A legtöbb helyen azonban a talajszintnek tekinthető magasságban közlekednek a gyalogosok.

– Képzelem, hogy ez csak bátorítja az öngyilkossági kísérleteket.

– Nem igazán. Arra léteznek jóval könnyebb megoldások is. Azonkívül az öngyilkosság nem jelent szociális szégyenbélyeget itt a Trantoron. Az ember többféle bevett módon is véget vethet az életének a külön e célra létrehozott központokban, ha előtte hajlandó részt venni valamiféle pszichoterápiás kezelésen. Persze, ami azt illeti, hébe-hóba előfordulnak balesetek, de nem ezért kérdeztelek az akrofóbiáról. Egy taxiállomás felé tartunk, ahol ismernek, és tudják rólam, hogy újságíró vagyok. Néha teszek nekik egy-egy szívességet, viszonzásul pedig ők is nekem, ha úgy hozza a helyzet. Például, „elfelejtenek” regisztrálni, és nem jegyzik fel, ha nem egyedül vagyok. Persze ezért külön prémiumot fizetek, és természetesen, ha Demerzel emberei keményebben megszorongatnák őket, akkor kénytelenek volnának bevallani az igazságot, de nyilván a hanyag nyilvántartás számlájára írnák a mulasztásukat. Mindez viszont jelentős időt vehet igénybe.

– És hogy jön ide az akrofóbia?

– Úgy, hogy sokkal hamarabb odaérhetünk, ha graviliftet használunk. Nem sok ember él a lehetőséggel, és őszintén bevallom, magam sem repesek az ötlettől, de ha úgy érzed, hogy el tudnád viselni, akkor jobban tesszük, ha bevállaljuk.

– Mi az a gravilift?

– Még kísérleti stádiumban van. Eljöhet az idő, amikor széleskörűen elterjed az egész Trantoron… Feltéve persze, ha elég ember számára válik pszichológiailag elfogadhatóvá a használata. Akkor talán majd más világokra is eljut. Valójában ez úgyszólván egy liftakna, liftfülke nélkül. Csak belépünk az üres térbe, és az antigravitációs mező hatására lassan lesüllyedünk vagy felemelkedünk. Mindeddig nagyjából ez az egyetlen terület, ahol a gyakorlatban is használjuk az antigravitációt, jórészt azért, mert ez a lehető legegyszerűbb alkalmazási módja.

– Mi történik, ha épp akkor lesz áramkimaradás, miközben benne mozgunk?

– Pontosan az, amire gondolsz. Lezuhanunk, és hacsak nem vagyunk eleve elég közel az akna aljához, meghalunk. De még nem hallottam, hogy bármi ilyesmi történt volna, és hidd el, tudnék róla, ha mégis lenne rá precedens. Lehet, hogy biztonsági okokból nem közölhetjük le a hírekben az ilyesmit… mindig erre hivatkozva tussolják el a rossz híreket… de előttem nincs titok. Mindjárt ott is vagyunk. Ha úgy érzed, nem fog menni, akkor nem erőltetjük; de a folyosókon lassú és fáradságos a haladás, és azokat sokan émelyítőnek találják egy idő után.

Hummin befordult egy átjárónál, és bejutottak egy nagy alkóvba, ahol férfiak és nők álltak sorba, néhányan közülük gyerekekkel.

– Erről semmit nem hallottam otthon – jegyezte meg Seldon halkan. – Persze a mi hírcsatornánk szörnyen korlátozott, szinte csak helyi hírekről tudósít, de az ember mégis azt hinné, hogy legalább megemlítik, ha létezik ilyesmi.

– Ez egyelőre még szigorúan kísérleti fázisban van, és kizárólag a Császári szektorban működik – magyarázta Hummin. – Több energiát emészt fel, mint amennyit ér a dolog, úgyhogy a kormány jelenleg nem töri magát, hogy nagydobra verje. Az öreg császár, VI. Stanel… tudod, a Cleont megelőző uralkodó, aki mindenkit ámulatba ejtett azzal, hogy az ágyában halt meg végelgyengülésben… szóval ő ragaszkodott hozzá, hogy telepítsék néhány helyen. Azt akarta, hogy az ő nevéhez társuljon az antigravitáció. Azt beszélik, azért, mert aggasztotta, milyen szerepet kap a történelemben, amint az a különösebb vívmányok nélküli öregemberekkel igen gyakran megesik. Mint mondtam, ez a technológia idővel talán elterjed, másrészt viszont az is könnyen lehet, hogy soha nem sül ki belőle semmi több a graviliftnél.

– Miért, mit szerettek volna még kihozni belőle? – érdeklődött Seldon.

– Például az antigravitációs űrrepülést. Ehhez azonban még jó néhány tudományos áttörésre lenne szükség, és amennyire én tudom, a legtöbb fizikus szilárdan meg van róla győződve, hogy esélytelen a dolog. Másrészt viszont a legtöbben ugyanezt hitték még a graviliftek működéséről is.

A sor gyorsan fogyatkozott előttük, és Seldon kisvártatva azon kapta magát, hogy Humminnal együtt a járda szélén áll, és nagy nyílás tátong előtte. A lyuk felett enyhén csillogott a levegő. Automatikusan előrenyújtotta a kezét, és apró áramütést érzett. Nem fájt, de gyorsan visszarántotta a kezét.

Hummin felnyögött.

– Elemi óvintézkedés, nehogy bárki véletlenül lelépjen a széléről, mielőtt aktiválta volna a vezérlést. – Bepötyögött néhány számot a vezérlőpanelen, mire az addigi finom csillogás elenyészett.

Seldon a perem fölé hajolva lekandikált a mély aknába.

– Lehet, hogy jobbnak vagy könnyebbnek találod a dolgot, ha belém karolsz, és lehunyod a szemed. Az egész csak pár másodpercig fog tartani.

Valójában nem hagyott Seldonnak választási lehetőséget. Karon fogta, és ismét nem volt menekvés az acélos szorításából. Hummin belépett a semmibe, Seldon pedig (aki szégyellte, de nem tudott visszatartani egy halk, ijedt nyikkanást) utánatántorodott.

Szorosan lehunyta a szemét, és nem fogta el semmilyen zuhanásérzet, még légmozgást sem érzékelt. Eltelt pár másodperc, aztán előrehúzták. Kissé megbotlott, majd visszanyerte az egyensúlyát, és ismét szilárd talajt érzett a lába alatt.

Kinyitotta a szemét.

– Sikerült?

– Nem haltunk meg – jegyezte meg Hummin szárazon, majd elindult, és szorításával arra kényszerítette Seldont, hogy kövesse őt.

– Úgy értem, sikerült a megfelelő szintre érkeznünk?

– Persze.

– Mi történt volna, ha mi lefelé esünk, valaki más meg felfelé emelkedik?

– Két külön sáv van az aknában. Az egyikben mindenki ugyanolyan sebességgel süllyed, a másikban mindenki ugyanolyan sebességgel emelkedik. Az akna csak akkor nyílik meg, ha tíz méteren belül nem tartózkodik benne senki más. Ha minden jól működik, elvileg nincs semmi esélye az összeütközésnek.

– Nem éreztem semmit.

– Miért kellett volna bármit is érezned? Nem gyorsultunk. Az első tizedmásodperc alatt állandó sebességet értünk el, és a minket közvetlenül körülvevő levegő ugyanolyan gyorsan mozgott lefelé.

– Bámulatos.

– Az bizony. De cseppet sem gazdaságos. És a jelek szerint nincs rá komoly igény, hogy növeljék az eljárás hatékonyságát, és ezzel kifizetődővé tegyék. Mindenütt ugyanazt szajkózzák: „Nem tudjuk megcsinálni. Nem lehetséges.” Ez vonatkozik itt mindenre. – Hummin dühösen vállat vont. – De megérkeztünk a taxiállomásra. Na, haladjunk!