Előjáték az Alapítványhoz

1:

1:

– Demerzel, nem hallottál véletlenül egy Hari Seldon nevű emberről? – kérdezte Cleon, elnyomva egy kisebb ásítást.

Cleon alig valamivel több mint tíz éve ült a császári trónon, és olykor, egyes hivatalos alkalmakkor a szükséges uralkodói palástot és jelvényeket magára öltve sikerült méltóságteljes benyomást keltenie. Ilyen pillanatot örökített meg például a róla készült holografikus kép, amely mögötte állt egy fali fülkében, és úgy helyezték el, hogy nyilvánvalóan ez uralkodjon az ősei hologramjait bemutató többi falmélyedés fölött.

Ez a holokép azonban nem teljesen hűen mutatta be őt, mert bár Cleon haja a hologramon és a valóságban is világosbarna volt, a képen sűrűbbnek tűnt. Az igazi arca bizonyos aszimmetriát mutatott, mivel felső ajka bal oldala kissé magasabbra emelkedett, mint a jobb, és a hologramon valahogy ez sem tűnt evidensnek. Ha pedig a képmás mellé állva kihúzta volna magát, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy jó két centivel alacsonyabb a portré által mutatott 1,83 méteres magasságánál – és kissé talán még zömökebb is a testalkata.

Persze ez a hologram a hivatalos koronázási portréja volt, és akkoriban, amikor készült, még jóval fiatalabb volt. Még mindig elég fiatalos és jóképű külsőt tudhatott magáénak, és amikor épp nem a hivatalos ceremóniák kíméletlen szorításában vergődött, a jóindulat halvány nyomait is fel lehetett fedezni az arcán.

– Hari Seldon? – ismételte Demerzel gondosan begyakorolt, kellően tiszteletteljes hangon. – Nem ismerős számomra ez a név, felséges uram. Talán ismernem kellene őt?

– Tegnap este a tudományügyi miniszter említést tett róla. Gondoltam, hátha te is ismered.

Demerzel összevonta a szemöldökét, de csak alig észrevehetően, mivel az ember mégsem mutathatja ki a rosszallását a császár jelenlétében.

– Felséges uram, a tudományügyi miniszter nekem, a vezérkari főnöknek kellett volna, hogy szóljon erről az emberről. Ha felségedet mindenfelől bombázni kezdik holmi…

Cleon felemelte a kezét, mire Demerzel tüstént elhallgatott.

– Kérlek, Demerzel, nem lehet folyton hivataloskodni. Amikor a tegnap esti fogadáson összefutottam a miniszterrel, és váltottam vele pár szót, valahogy kibuggyant belőle. Mégsem fojthattam belé a szót, és tulajdonképpen örülök, hogy meghallgattam, mert érdekes dolgokat mondott.

– Milyen értelemben, felség?

– Nos, régen elmúltak már azok az idők, amikor még mindenki a természettudományokért meg a matematikáért bolondult. Ez az egész mostanra mintha lecsengett volna, talán a sok felfedezés miatt, nem gondolod? A jelek szerint azonban még ma is történhetnek érdekes dolgok. Legalábbis ez állítólag érdekes.

– A tudományügyi miniszter állította, felség?

– Igen. Azt mondta, hogy ez a Hari Seldon részt vett valami matematikuskonferencián itt, a Trantoron… Valamiért ugyanis tízévente hagyományosan megrendeznek egy efféle szakmai találkozót… és azt állította, sikerült bebizonyítania, hogy a jövő matematikai úton előre megjósolható.

Demerzel megengedett magának egy halvány mosolyt.

– Vagy a tudományügyi miniszter ítélte meg rosszul, vagy az a matematikus téved. A jövőbe látás kétségtelenül csak gyermeteg vágyálom, felség.

– Valóban az lenne, Demerzel? Az emberek hisznek az ilyesmiben.

– Az emberek sok mindenben hisznek, felség.

– De az ilyesmiben is. Ezért nem számít, lehetséges-e a jövőbe látni, vagy sem. Ha egy matematikus hosszú és boldog uralkodást jósolna nekem, és a béke meg felvirágzás korát az egész Birodalomnak… Nos, az nem volna remek?

– Kétségtelenül örömteli lenne ezt hallani, de mit érnénk el vele, felség?

– Ha az emberek hallanák és elhinnék ezt, akkor az bizonyosan befolyásolná a tetteiket. Sok prófécia csak azért válik valóra, mert ekkora a hit ereje. Ezek az „önbeteljesítő jóslatok”. Valójában, most, hogy jobban belegondolok, épp te magyaráztad ezt el nekem.

– Valóban, felség – bólintott Demerzel. Figyelmesen fürkészte a császárt, mintha azt latolgatná, vajon meddig jut el önállóan a gondolatmenetben. – De még ha így is lenne, bárkivel megjövendöltethetné ezt.

– Nem mindenki szavában bíznának ugyanúgy, Demerzel. Egy tudósnak azonban, aki mindenféle matematikai számításokkal és szakkifejezésekkel tudná alátámasztani a jóslatait, bár senki nem értené a magyarázatát, mégis mindenki hinne.

– Igaza van, felség, mint mindig – felelte Demerzel. – Zavaros időket élünk, és nagyszerű lenne, ha megnyugtathatnánk az embereket, lehetőleg oly módon, amihez nincs szükség se pénzre, se katonai beavatkozásra. Utóbbi a múltunk tanúsága szerint nem sok jót hozott, ám annál többet ártott.

– Pontosan, Demerzel! – helyeselt a császár izgatottan. – Kerítsd elő nekem ezt a Hari Seldont. Azt állítod, mindenhová elér a kezed ezen a viharos bolygón, még oda is, ahová az én osztagaim nem merészkednek. Használd ki hát az összeköttetéseidet, és hozasd ide ezt a matematikust. Hadd beszéljek vele.

– Úgy lesz, felség – hajtott fejet Demerzel, aki már rég kinyomoztatta, hol tartózkodik Seldon, és aki gondolatban emlékeztette magát, hogy a tudományügyi miniszter dicséretet érdemel tőle a jól végzett munkájáért.