Előjáték az Alapítványhoz

2:

2:

Hari Seldon ekkoriban még nem volt valami lenyűgöző jelenség. I. Cleon császárhoz hasonlóan ő is a harmincharmadik évében járt, de termetre alacsonyabb volt, alig 173 centiméter. Arca derűs, simára borotvált, haja sötétbarna, már-már fekete, öltözéke pedig eltéveszthetetlenül árulkodott némi vidékiességről.

A későbbi időkben bárki, aki csak a legendás félistenként ismerte Hari Seldont, szinte szentségtörésnek érezhette volna, hogy nincs hófehér haja, öreg, ráncoktól barázdált arca, és nem ül tolószékben. Ám szeme még akkor, idős korában is derűsen és elevenen csillogott. Bizony, így volt.

A tekintete pedig különösen vidám volt most, mivel előadhatta a dolgozatát a tízévenként megrendezett szakmai konferencián. Még némi mérsékelt érdeklődést is keltett; az öreg Osterfith pedig odabiccentett neki, és azt mondta: „Ügyes, fiatalember! Egész ügyes!” Ami az ő szájából igazi elismerésnek számított. Nagyon is.

Most azonban új – teljesen váratlan – fejlemény történt, amiről Seldon egyelőre nem tudta eldönteni, vajon tovább fokozza-e az örömét és elégedettségét, vagy sem.

A magas, fiatal, egyenruhás tisztre meredt; a katona uniformisa bal oldalán a Birodalom űrhajó és nap jelvénye díszlett.

– Alban Wellis hadnagy – mutatkozott be a császári gárda tisztje, majd elrakta személyi kártyáját. – Uram, legyen szíves, jöjjön velünk.

Wellis természetesen fegyvert viselt. Odakint az ajtó előtt két másik gárdistatársa várakozott. Seldon tudta, hogy nincs más választása: a tiszt gondos udvariassága ellenére valójában nem kérte, hanem utasította. Annak viszont nem látta okát, hogy miért ne próbáljon tájékozódni a helyzetről. – A császárhoz visznek? – kérdezte óvatosan.

– A palotába, uram. Ezt az utasítást kaptam.

– De miért?

– Azt nem árulták el, uram. Csak szigorúan meghagyták, hogy mindenképpen kísérjem oda… így vagy úgy.

– De ez így azt a látszatot kelti, mintha le lennék tartóztatva. Nem tettem semmit, amivel okot adtam volna rá.

– Mondjuk inkább úgy, hogy díszkíséretet kap… ha nem késlekedik tovább.

Seldon nem merte tovább húzni az időt. Összeszorította a száját, mintha azzal akarná elejét venni a további kérdéseknek, majd némán biccentett, és komoran előrelépett. Még annak kilátása sem örvendeztette meg, hogy talán valóban találkozhat a császárral, és uralkodói elismerésben részesül. Ő a Birodalomért dolgozott – vagyis azért, hogy az emberi világok békében és egységben élhessenek. De nem a császárért.

A hadnagy előtte ment, két társa mögötte. Seldon rámosolygott azokra, akik mellett elhaladtak, és sikerült magára erőltetnie a nyugalom látszatát. A szállodából kijutva beszálltak egy hivatalos katonai terepjáróba. (Seldon megsimította az üléskárpitot; korábban még sosem ült ilyen díszes luxusjárműben.)

Trantor egyik leggazdagabb szektorában jártak. A kupola elég magasra emelkedett itt, hogy azt a hatást keltse, mintha a szabad ég alatt lennének, és aki csak látta, meg mert volna esküdni rá – még egy olyan tudós is, mint Hari Seldon, aki egy nyitott égboltú világon született és nevelkedett –, hogy valódi napfény ragyog rájuk. Bár sem napkorong, sem árnyékok nem látszottak, a levegő friss volt és illatos.

Majd ez is véget ért; a kupola ívesen lejjebb ereszkedett, és a falak is egyre jobban összeszűkültek körülöttük, rövidesen pedig már egy zárt alagútban haladtak tovább, amelyet rendszeres térközönként a birodalmi űrhajó és napkorong jelvénye díszített, és szinte ordított róla (Seldon legalábbis így érezte), hogy a hivatalos járművek számára van fenntartva.

Kinyílt egy kapu, és a terepjáró keresztülszáguldott rajta. Amikor bezárult mögöttük, kijutottak a szabadba – a valódi nyílt térségbe. Itt terült el egész Trantoron az egyetlen, mintegy 250 négyzetkilométeres fedetlen terület, és ennek a közepén emelkedett a császári palota. Seldon örömmel élt volna a lehetőséggel, hogy barangoljon egy keveset idekint a szabadban – nem is annyira a palota miatt, hanem mert itt működött a Galaktikus Egyetem is, és az ő számára annak mindennél fontosabb intézménye: a Galaktikus Könyvtár.

Mégis, miközben Trantor kupolába zárt birodalmából kijutva nekivágtak az erdőkkel és ligetekkel tarkított nyílt tájnak, olyan világba érkezett, ahol sűrű felhők sötétítették el az eget, és hideg szél kapott az inge alá. Megnyomott egy gombot, mire a gépkocsi ablaka a helyére csusszant.

Elég gyászos volt odakint az idő.